Péterfy-Novák Éva tavaly ünnepelte a saját traumáiból írt Egyasszony című kötete megjelenésének 10. évfordulóját, idén áprilisban pedig új kiadásban jelent meg A rózsaszín ruha című novelláskötete és az Apád előtt ne vetkőzz regénye is. Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel. (Az Apád előtt...-ről itt olvashatod kritikánkat, a színpadi verziójáról itt írtunk. Podcastunkban az írás gyógyító erejéről mesélt a szerző, aki közügyekben is gyakran felemeli a szavát.)
A rózsaszín ruha című novelláskötete és az Apád előtt ne vetkőzz most nem kerek évfordulós, az egyik 2017-ben, a másik 2019-ben jelent meg. Mi volt az új kiadások apropója?
Már nem lehetett kapni a könyveket és nagyon-nagyon sokan keresték, így úgy döntöttünk, kiadjuk a Felhő Café Könyvekkel. Tavaly, amikor egy vidéki könyvtárban tartottam előadást, előtte odajött egy lány, és azt kérdezte, hogy nincs-e véletlenül egy példányom az Apád előtt ne vetkőzzből, mert neki most szüksége lenne rá. Nem volt, pedig úgy emlékeztem, hogy a kocsi mélyén még maradt. Egyetlen egy példányom van a régiből, amibe a lányom beleírta, hogy „Ez a tiéd, Anya! Nem adhatod oda senkinek!” Hogy legalább egy maradjon az eredeti kiadásból.
Milyennek látod most a regényt és a novellákat ez elmúlt évek tapasztalatai, változásai fényében? Milyen a viszonyod most ezekkel a szövegekkel?
Mielőtt nyomdába került, elővettem a kéziratokat és újra átmentem a már betördelt, szerkesztett szövegeken. Egy novellának a végére írtam még egy plusz csattanót, néhány szóismétlést is találtam, de egyébként nem nagyon kellett hozzányúlni. Meg nem is nagyon akartam.
Úgy gondolom, hogy nem az a lényeg, hogy tökéletes legyen a szöveg, hanem hogy továbbra is az én szövegeim legyenek.
Változott velük a viszonyod?
A szövegekkel? Abszolút. Lehet, hogy sokkal elegánsabb lenne azt mondani, „Dehogy! Minden betűjét most is így írnám le!”. Természetesen ugyanúgy, mint ahogy az Egyasszonynál is, látom a hibákat, de az nem baj. Már képes vagyok kívülről szemlélni ezeket szövegként, nem vonódom be annyira.
Egyébként a novellás kötetnél egy-két novellám egészen konkrétan engem is megütött. Az Apád előtt ne vetkőzz-t, nagyon-nagyon igyekszem csak szövegként olvasni és nem bevonódni, mert hát abban megbolondul az ember.
Azt hihetnénk, hogy a saját traumából építkező Egyasszony mélyebben hat rád, mint a mások történeteit feldolgozó Apád előtt…. Van ilyen különbség a kötetek között ennyi idő távlatából?
Hát persze. Egyébként az Apád előtt… még jobban megviselt. Amikor a saját traumámat írtam, az úgy ömlött ki belőlem, ahogy annak ki kell ömlenie. Ott nem kellett szoronganom azon, hogy vajon a benne található fikciós elemek megfelelnek-e az elvárásoknak, vagy hogy mit fognak hozzá szólni az olvasók. Az Egyasszonyt megírtam, kiraktam, és azt mondtam, hogy ez vagyok én.
Az Apád előtt esetében sokkal nehezebb volt, hogy mások traumáját át tudjam adni: mit érezhettek, mi történt velük pontosan. Iszonyú nehéz volt a nagyapa szemszögéből írni.
Nagyon-nagyon megviselt. Volt egy teljes év, amikor nem is tudtam a szöveget folytatni, nem tudtam hozzányúlni.
De terápiás segítséggel ezen is végigmentem. Szerintem megérte.
Az elmúlt évek alatt milyen olvasói visszajelzések érkeztek?
Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy szerintem az érintetteknek elég nagy mankót jelentenek a könyvek. Különösen úgy, hogy tényleg leírom, mi történt a szexuális zaklatás során. Játszhatunk azzal, hogy nem mutatjuk meg, hogy valójában mi történik egy családon belüli szexuális abúzus során. Mondhatjuk azt, hogy „és akkor a nagyapa bevitte a kisszobába” és bezáródik az ajtó, mi pedig nem megyünk utánuk.
Nem azért kerültek be a regénybe a részletek, mert perverz vagyok, hanem azt akartam, hogy az olvasók ismerjék meg azokat a történeteket, amiket én meghallgattam. Én is kibírtam, nekem is nehéz volt, de megéreztem a súlyát. Azzal, hogy megmutatom, az olvasó is érezni fogja ezt a súlyt. Senki nem tudja elképzelni a poklot. Hogyha nem mutatom meg, az olvasó nem fogja érteni, miért mondják azt, hogy az embernek egy ilyen tönkreteszi az életét.
Volt olyan történet, ami nem került be a regénybe, mert nem bírta el a papír. Megvan, ott a felvétel, de nem vagyok képes leírni, még én sem.
Pár éve kaptam egy hosszú levelet egy idősebb úrtól – szerintem posztoltam is róla –, aki azzal vádolt, hogy csak azóta vannak pedofilok, mióta én ezt a könyvet megírtam és megjelent. Azóta tudják az emberek, hogy ilyet kell csinálni és őt mennyire felzaklatta minden egyes szexuális jelenet és én aberrált vagyok. Üdv a való világban, kedves bácsi! Én nagyon sajnálom, hogy őt ez felzaklatta, de egyébként minimum minden ötödik gyermeknek ez a valóság.
Nagyon hasonló gondolatot képviselsz, mint Gisèle Pelicot, aki szintén megmutatta, mi történt vele. (Az ügyről itt írtunk) Sőt, kifejezetten kérte az őt ért szexuális erőszakot ábrázoló felvételek bemutatását a bíróságon, mert nem az ő szégyene, nem ő a bűnös. Vagyis ő megfordította a szégyent.
Abszolút. Csodálatos nő. Nem csak abba állt bele, hogy nem az ő szégyene, hanem hogy mindent megmutat a bíróságon. Ha elmesélik, de nem mutatja meg, nem kötelezi őket, hogy nézzék végig, akkor megint nem történik semmi. Nem tudja senki elképzelni.
Merthogy nem ugyanaz látni, szembesülni, mint az, hogy pár szóval körülírják.
Hogy érzed, az elmúlt 5-10 évben történt változás itthon ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban? Például, hogy mennyire merünk beszélni a hasonló tabutémákról?
Történt, óriási! Mondjuk tíz évvel ezelőtt ilyenről, hogy szülőszobai erőszak, tényleg csak nagyon elvétve lehetett hallani. Ahogyan a szexuális abúzusról. A #metoo-mozgalom azért itthon nagyon lightos volt – annak ellenére, hogy nagyon sokakat érint. Nekem a saját, elég nagy baráti körömben mindösszesen egy, azaz egy olyan barátnőm van, mondjuk a több tucat közül, akit nem ért gyermek- és kiskamaszkorában szexuálisabb abúzus. Nekem a kiskamaszkorom erre ment rá. Erről egy kisgyerek aligha tud beszélni.
Ezzel kicsit el is kanyarodtunk a traumairodalom felé. Ez, mintha – szörnyen hangzik –, de divatba jött volna. Emellett úgy érzem, hogy nincs eléggé kihangsúlyozva, hogy mennyire fontos a szakember támogatása. Mikor te megírtad a saját a traumádat, pszichológus segítsége mellett tetted.
Igen, terapeuta támogatott. Ezt minden alkalommal hangsúlyozom. Fontos, hogy figyeljünk erre. Ne az legyen, hogy nekiesünk, mert azt gondoljuk, hogy ez ilyen egyszerű. Mózes Zsófival közösen tartunk traumaírás csoportot, ahol mindig elmondom,
aki úgy érzi, hogy ehhez ő nem elég erős vagy nem elég stabil, annak javasolt, hogy egy terapeuta kísérje a folyamatban.
De mindenképpen nagyon hasznos, önmaga számára segítség, már az is, hogyha leírja a történetét vagy akár egy hangfelvételt készít, ahol elmondja. Felveszi és elteszi egy hangfájlba.
Azt is javaslom a csoport tagjainak, hogyha úgy érzik, olyat akarnak leírni, amit még a csoporton belül sem szeretnének megosztani, akkor írják le kézzel és égessék el a papírt. Tudd előre, hogy el fogod égetni, akkor leszel a legőszintébb! De a papírhoz egyébként is őszintének kell lenni, mert egyébként semmi értelme.
A csoportokban úgy dolgozunk, hogy a szövegre koncentrálunk, arra törekszünk, hogy érthető legyen a leírt történet annak az olvasónak is, aki először találkozik vele és nem ismeri az eseményeket, de szeretné megérteni, hogy mi történt.
Itt válik el egyébként az irodalom és a traumaírás. Utóbbinál nem az a lényeg, hogy egyedi mondatokat formáljunk és magas irodalmat hozzunk létre, amitől mindenki elájul, hanem hogy le tudd írni, mi történt. Úgy, hogy más megértse. Aki olvassa, tudjon hozzá kapcsolódni.
Hiszen részben ez is cél: a traumairodalom olvasása az empátiakészséget fejleszti. Ha nem jársz olyan csoportokba, ahol traumatúlélők vannak, akkor nem találkozol mások traumáival.
Egyébként például az Egyasszony egyáltalán nem készült irodalomnak. Nem is lényeges, hogy az-e. Vannak benne olyan történetek, amik fontosak? Vannak. Érdekes, hogy most ez irodalom-e vagy nem? Lényegtelen.
Laikusként én azt gondolom, hogy egy megdolgozott traumát lehet egy idő után átemelni egy bizonyos távolságból szépirodalommá. Ha egyáltalán át kell.
Nem tudom. Persze. Szerintem kizárt, hogy a szépírók a saját traumájukat, a saját érzéseiket nem használják. De most akkor hol is van az a határmezsgye? Ez akár lehet döntés is, hogy én minek nevezem. Az Apád előtt ne vetkőzz szerintem komplettebb regény. Lehet, hogy a fikció miatt, hiszen így fel kellett húznom mögé a dramaturgiát is.
És hogy vagy a saját írószerepeddel?
Nekem nem lényeg.
Változott az identitásod ebből a szempontból az elmúlt években, már több kötettel a hátad mögött?
Ez érdekes, mert mindig ezt írják oda, hogyha valahol szerepelek: Péterfy-Novák Éva, író. Ez se érdekel. Éntőlem elég a nevem. Pont most kérdezte valaki, hogy mit írjanak a névtáblámra. Mondom a nevemet. Na de hogy mit írjanak alá? Semmit. Aki miattam jön egy rendezvényre, az tudja, aki meg nem, annak mindegy. Úgy vagyok vele, hogy nagyon jó, hogyha annak neveznek, örülök neki. Bár tudnék többet írni, és nem mindig mással foglalkoznék!
Péterfy-Novák Éva - fotó: Valuska Gábor
