Karen Dionne új thrillerében a testvéri kapcsolat a legmérgezőbb

Tizenöt hosszú éven át el volt zárva a társadalomtól - önkéntes száműzetésben egy elmegyógyintézetben -, büntetésként azért a borzalmas bűnért, amit gyermekként elkövetett. De mi van akkor, ha ez mind hazugság? Olvass bele Karen Dionne hitchcocki hangulatú thrillerébe!

Könyves Magazin | 2021. szeptember 27. |

Rachel Cunningham másfél évtizeddel ezelőtt egy pszichiátriai intézetbe záratta saját magát, ahol egyre csak az emlékezetében tátongó lyukak kínozták, és a bizonyosság, hogy ő a felelős a szülei haláláért.

Ám amikor új részletek tárulnak fel előtte a gyilkosságokkal kapcsolatban, Rachel válaszok után kutatva visszatér arra a helyre, ahol egykor biztonságban érezte magát: a michigani Felső-félsziget erdeinek legmélyén megbújó hatalmas családi vadászházba.

Karen Dionne
A bűnös nővér
Ford. Kéri Andrea, Agave, 2021, 240 oldal
-


Ahogy Rachel lassanként elkezdi kideríteni, mi történt a szülei meggyilkolásának napján, rájön - épp úgy, ahogy anyja is tette egykor -, hogy az otthon nem csak a szeretet, de a leírhatatlan gonoszság színhelye is lehet, és a kötelék, ami a saját nővéréhez fűzi, a legmérgezőbb mind közül.

Karen Dionne új, hitchcocki hangulatú thrillere egy fiatal nő harcát mutatja be a démonaival, és egyben vérfagyasztó tanulmány a pszichopátiáról. Az 1953-as születésű Karen Dionne amerikai író, Michigan államban él. 2017-es pszichológiai thrillere, A lápkirály lánya nemzetközi siker lett, a Library Journal a műfaj legjobbjai közé sorolta abban az évben. (A lápkirály lányáról szóló recenziónkat ITT találod, interjúnkat a szerzővel ITT olvashatod.)

Karen Dionne: A bűnös nővér (részlet)

EGY

 

MOST

Rachel

 

Időnként, ha behunyom a szemem, egy puskát tartok a kezemben. A kezem apró, az ujjaim pufik. Tizenegy éves vagyok. Semmi különös nincs ebben a puskában, nem különbözik egy átlagos Remingtontól, leszámítva azt, hogy ezzel a puskával ölték meg édesanyámat.

A látomásomban anyám teste fölött állok. A puska csöve felé mutat. Szája nyitva, szeme csukva. A mellkasa vértől vöröslik.

Apám berohan az előszobába.

– Rachel! – üvölti, ahogy meglát.

A földre zuhan, karjába veszi anyámat, és felnéz rám, arcán a sokk és a rettenet addig ismeretlen keveréke tükröződik.

Sokáig ringatja anyám testét, mintha egy kisbaba lenne. Mintha még élne.

Végül gyengéden lefekteti a kopott parkettára, és lassan feltápászkodik. Kiragadja remegő kezemből a puskát, miközben olyan fájdalommal néz rám, hogy azt hirtelen fel sem tudom fogni, aztán maga felé fordítja a fegyvert.

Nem is igaz – szól bele a történetbe az aranyselymet szövő pók a hálója közepén ücsörögve. A szoba sarkában lakik, ahol a takarítók sosem járnak. – Apád ölte meg anyádat, aztán magával is végzett.

Nem értem, miért hazudik a pók. A pókok tudtommal igazat szoktak mondani.

– Mégis honnan veszed ezt? – Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem. Ő nem volt ott, mikor a szüleim meghaltak. Én igen.

A pók hosszasan méreget nyolc, fénylő szemével. 

Egyszerűen tudom – közli határozottan. – Mindannyian tudjuk.

A kicsinyei a háló szélén futkároznak, mint ide-oda repkedő, elenyésző porszemcsék, s ők is bólogatnak.

Meg akarom mondani a póknak, hogy nincs igaza, hogy én mindenki másnál jobban tudom, mi történt a szüleim halálának napján. Ő sosem fogja igazán megérteni gyermekkori tettem következményeit, mert nem kellett tizenöt éven át együtt élnie vele, nem úgy, mint nekem. Ha egyszer elvetted valaki életét, összetörsz; végtelen parányi darabra szakadsz, amit senki és semmi nem tud már összeilleszteni. Kérdezd meg bármelyik részeg sofőrt, aki halálra gázolt egy gyalogost, vagy egy vadászt, aki azt hitte, szarvast lőtt a barátja vagy sógora helyett.

Vagy olyasvalakit, aki túlságosan fiatalon fogott töltött puskát a kezében, és fogalma sem volt a következményekről.

Az orvosaim szerint krónikus gyászszindrómában szenvedek, ám idővel rendbe fogok jönni. Az orvosaim tévednek. Az állapotom egyre csak romlik.

Nem tudok aludni, ha mégis sikerül, rémálmok gyötörnek. A fejfájásaim mindennaposak, a gyomorgörcseim állandósultak. Rengeteget gondoltam öngyilkosságra, aztán rájöttem, sokkal nagyobb büntetés elmegyógyintézetben leélni életem hátralévő részét. Eszem, alszom, olvasok, tévét nézek, kimegyek az udvarra. Beszívom a meleg, nyári levegőt, érzem a nap simogatását a bőrömön, hallgatom a madarak csivitelését és a bogarak zümmögését. Nézem, ahogy szirmot bontanak a virágok, besárgulnak a levelek, leesik az első hó, és mindezek mögött, szüntelenül, örökösen ott bujkál a gondolat, a szívem legmélyén ott lappang a szörnyű igazság: a szüleim miattam nem fognak látni, szagolni, ízlelni, nevetni vagy szeretni többé. Miattam haltak meg.

A rendőrség a szüleim halálát gyilkosságnak és öngyilkosságnak nyilvánította, amit édesapám követett el. Minden újság egyetértett ebben: Peter James Cunningham (45 éves) megölte feleségét, Jennifer Marie Cunninghamet (43 éves), egyelőre ismeretlen okból, majd maga ellen fordította a fegyvert. Néhányan azt találgatták, vajon azért menekültem-e el, mert láttam, ahogy apám lelövi anyámat; mások szerint én találtam meg a holttestüket, ebbe őrültem bele. Elárultam volna nekik, hogy én vagyok a felelős, ha képes lettem volna beszélni. Három héttel később ébredtem fel a katatón állapotból, és mindenkivel – aki hajlandó volt meghallgatni – tudatni akartam, mit tettem.

Ám a mai napig nem hisz nekem senki. Még a pók sem.



KETTŐ

 

Otthagyom a pókot az utódaival, és rápillantok az órámra. Olcsó műanyag vacak, amit Charlotte néni vett nekem az egydolláros boltban, miután az előzőt ellopták. Lemegyek kétemeletnyit a közösségi szobába. Kábeltévén az eredeti Star Trek filmet vetítik éppen, én pedig megígértem Scotty barátomnak, ügyelni fogok, hogy senki ne váltson csatornát. A lépéseim visszhangot vernek az üres lépcsőházban. Teniszcipőt viselek. Tépőzáras, csak ilyet engednek nekünk. A kerámia járólapok töröttek, vagy hiányoznak, a vakolat lepattogzik a falakról és a plafonról. A szobám az egyik legrégebbi épületben található, amit még 1895-ben, az intézet megnyitásakor adtak át. Akkoriban a Felső-félsziget Elmegyógyintézet nevet viselte. A Newberry Regionális Mentális Egészségügyi Központ – ahogy ma ismerik – sokkal jobban hangzik, de ez mit sem változtat a tényen: ez pusztán Michigan állam két, felnőttek számára kialakított pszichiátriai intézetének egyike. Ez a Felső-félszigeten található, a másik az alsón, és mindkettőbe azért kerülnek a mentálisan sérültek, hogy meggyógyuljanak, a tartós elmezavarban szenvedők pedig itt élik le az egész életüket. 

Én valahol a kettő közé esem.

A lépcsőházból kilépve hangzavar fogad. A folyosó zsúfolásig megtelt emberekkel. Betegek, nővérek, betegek nővérekkel szorosan a nyomukban – étkezés után ugyanis a bulimiásokat nem szabad magukra hagyni. Ápolók, takarítók, egy orvos fehér köpenyben. Szinte a falra tapadva, lehajtott fejjel megyek előre. Nem beszélek senkihez. Senki nem beszél hozzám. A terapeutáim mindig azt mondogatják nekem, hogy össze kellene ismerkednem a szobatársaimmal és a terápiás csoportom többi tagjával, de mi értelme barátokat szerezni, ha azok úgyis itt hagynak. Végigsétálok a lakóépületet az adminisztrációs épülettel összekötő üvegfalú átjárón, ami egy napsütéses napon elviselhetetlenül felforrósodik – a poklot képzelném ilyennek. Törhetetlen plexiüveg, ezt minden újonnan érkezőnek elmondják. Kinyitom a klubhelyiség ajtaját.

Ez a közös tér pontosan olyan lelketlen, mint amit egy százéves elmegyógyintézet társalgójától vár az ember: koszos, krémszínű falak, kopott, zöld azbesztpadló, súlyos fémkeretes, többrétegű ablakok, hogy senki se ugorhasson ki, műanyag székek és szigetelőszalaggal összefoltozott, földhöz rögzített kanapék. Ugyanakkor rettentő zajos; a tévét fülsértően hangosra állították, hogy a betegek és látogatóik – akik amúgy pont azért beszélnek olyan rettentő hangosan, hogy a tévét túlkiabálják – beszélgetése mellett is hallani lehessen. És büdös is. A konyhából érkező áporodott szagok és a Charlotte néni szerint idősek otthonát idéző fertőtlenítőszer szagának kombinációja, megspékelve a cigaretták bűzével. Gyakorlatilag az intézet minden lakója dohányzik. Cigarettázni szabad; okos húzás a dohánygyártók részéről, rászoktatnak, és egy életre a vásárlójuk maradsz. Persze előfordulhat, hogy ez is csak egy nyugtatószer a kórház véget nem érő arzenáljából, nem tudom eldönteni. Csak az öngyújtó és a gyufa tilos, meg a cipőfűző, madzag, műanyag bevásárlószatyor, szemeteszsák, és még számtalan teljesen átlagos, ugyanakkor potenciálisan halálos dolog, amit amúgy bárki bármikor használhat, feltéve, ha nem elmegyógyintézetben lakik az illető.

Még így is két sikeres öngyilkossági kísérlet történt, mióta itt vagyok. Az egyik lány szétfejtette a pulóverét, majd a fonalból erős kötelet font, rákötötte a nyakára, a másik végét átvetette a fürdőhelyiség plafonján futó csöveken, felmászott a vécére, és leugrott. A másik megivott egy egész üveg lefolyótisztítót, egy takarítókocsiról lopta, amikor senki nem nézett oda. A takarítónőt ki is rúgták emiatt. Mégis, ha belegondolsz, hogy legalább a betegek fele, de inkább több, azért van itt, mert fenyegetőztek vele, vagy ténylegesen megpróbálták megölni magukat, elismerés illeti az itt dolgozók munkáját.

– Ur-sa! – Scotty a szoba túlsó oldaláról kiabál, amikor meglát.

Felpattan, és összevissza csapkod a kezével. Elmosolyodom és visszaintegetek. Scotty még gyerek egy felnőtt testébe zárva, termetes és széles vállú, a karjával egyetlen öleléssel kettéroppanthatna, de olyan gyengéd, mint egy pillecukor, vizes kék szemmel, mosogatólé-szőke hajjal és egy kilencéves mentális képességeivel. Erről jut eszembe, a Scotty nem az igazi neve; csak azért hívom így, mert meg van őrülve a Star Trekért, ő pedig Ursulának keresztelt engem a medvék iránti rajongásom miatt.

Scotty testvére, Trevor is a kanapén várakozik. A gyomrom szokás szerint liftezni kezd, ahogy megpillantom őt. Persze tudtam, hogy itt lesz – a film utánra négyszemközti találkozót beszéltünk meg –, mégis mindig ilyen hatással van rám. Trevor Lehto huszonnyolc éves, tíz évvel fiatalabb, mint Scotty, és két évvel idősebb nálam. Ma könyékig feltűrt kockás flanelinget visel farmerrel és Converse tornacipővel, ami illik barna hajához és barna szeméhez, kócos szakálla egyszerre tűnik természetesnek és ápoltnak. Nekem is barna a hajam és a szemem is, és szintén farmert viselek kockás felsővel – gyakorlatilag ez a Felső-félsziget lakóinak egyenruhája, mindegy, hogy férfi vagy nő az illető –, ám Trevornak olyan jól áll ez a szerelés, hogy azt nem lehet nem észrevenni. 

Szinte biztos vagyok benne, hogy az intézetben nem én vagyok az egyetlen, aki kicsit belezúgott.

– Rég láttalak – kezdem, és leülök a kanapé másik végére, Scotty túloldalán. – Jól nézel ki.

Ez nem udvariaskodás. Trevor gyönyörűen lebarnult, ráadásul az alkarján kidagadó izmaiból ítélve jobb formában van, mint valaha. Nem véletlen, hat hónap hátizsákos túrázás Észak-Patagóniában meghozta az eredményét.

– Kösz. Nemrég értem haza. Első dolgom volt, hogy meglátogassam ezt a kissrácot.

Belebokszol a testvére karjába. Scotty vigyorog és visszaüt. Nekem is fülig ér a szám. Scotty mosolya olyan tiszta és őszinte, mint a szíve. Könnyű boldoggá tenni, pontosan ezért szeretek vele lógni. Páran azt gondolják, csak azért barátkozom Scottyval, hogy közelebb kerülhessek Trevorhoz, de ez nem igaz. A barátságunk valóban furcsának tűnhet, ha azt nézzük, hogy az én IQ-m százhúsz, Scottyé pedig ennek talán a fele, ám ez is csak hozzátesz a kapcsolatunk működéséhez. Scotty olyannak fogad el, amilyen vagyok, és semmit nem kér a barátságáért cserébe. És ami a legfontosabb, nem kérdezősködik.

– Hogy szerezte a monoklit? – néz rám Trevor érdeklődve. – Nekem nem árulja el.

– Fogalmam sincs. Nekem sem mondta meg, és a többiek sem beszélnek.

Lehetséges, hogy Scotty leesett a lépcsőn, vagy véletlenül nekiment egy ajtónak, de sokkal valószínűbb, hogy valamelyik ápoló ütötte meg vagy gáncsolta el szándékosan. A legtöbbjük akkora, mint egy focista, sokan valóban azok is voltak, amíg ki nem ment a térdük, vagy valahogy máshogy le nem sérültek, és itt kötöttek ki. Megkeseredett, fizikai fölényben lévő embereket állítanak tehetetlen betegek fölé, persze hogy rossz vége lesz a dolognak, Scotty ráadásul könnyű célpont. Ez nem az első alkalom, hogy megmagyarázhatatlan vágásokkal és zúzódásokkal bukkan fel, és valószínűleg nem is az utolsó. Trevor régóta próbálja elhelyezni őt egy normális átmeneti otthonban Marquette környékén, hogy a közelében maradhasson, de eddig nem járt sikerrel. Nem sok hely fogad szívesen mentálisan sérült, paranoid skizofréniában szenvedő beteget.

– Csss. – Scotty pisszeg, ahogy elkezdődik a film.

A szobában felhangzik a „Már megint ez?” és a „Váltsatok csatornát!” szokásos kórusa, pontosan ezért állítottam be a tévét már kora reggel, és nyúltam le a távirányítót is. Felhangosítom a készüléket, és bedugom a kapcsolót a kanapé párnái közé.

A film sokkal szórakoztatóbb, mint amire számítottam. Scotty a kanapé szélén ül, előrehajol, kezét a lába közé dugva feszült figyelemmel bámulja a tévét teljes két órán keresztül. Trevor és én eközben a párnákra dőlve váltunk néhány „te is annyira unod, mint én” pillantást a háta mögött. A szoba túloldalán egy buzgón olvasást színlelő nő időnként felpillant a könyvéből, jelentőségteljesen rám néz, majd Trevorra és ismét rám, a szeme villámokat szór, és bevallom, kicsit jobban élvezem a helyzetet a kelleténél.

A stáblista végén Scotty hirtelen felpattan. „Az Erő legyen veled!” – kántálja. Másoknak Scotty éneke halandzsának tűnhet: Aa-eh-roo-léé-jee-véé-lee, monoton hangon áriázva, minden szótag között fájdalmasan hosszú szünettel, de így is hatalmas erőfeszítésébe kerül kinyögni. Néha úgy hangzik, mintha óriási köveket görgetne a szájában, nem tudom megmagyarázni, hogyan vagyok képes megérteni őt, habár azt sem, miért értem a pókokat. Nem árulom el neki, hogy ez az idézet a Star Warsból van, nem a Star Trekből.

– Akkor két hét múlva! – kiált Trevor Scotty után, aki már sarkon fordult, és a férfiak számára fenntartott szárnyban levő szobája felé menetel. Nem is válaszol.

Trevor feláll, és kinyújtózik.

– Fú, ez durva volt. Készen állsz, vagy szükséged van még pár percre?

– Kezdhetjük!

Nem bánnék egy mosdószünetet, mielőtt nekiülünk, de a mellékhelyiségek ezen a szinten zárva vannak, én pedig nem érzem magamban az erőt, hogy lemenjek az irodába, és könyörögjek a kulcsért. Ott hagyom a távirányítót a kanapén, vigye, aki akarja, és követem Trevort egy üres asztalhoz a lehető legtávolabb a tévétől. Trevor nemrég felhívott, és elmesélte, hogy az újságírás szakot választotta a főiskolán. Amikor megkérdezte, készíthet-e velem interjút egy amolyan Hol vannak most?-féle sztorihoz, úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt. 

Tizenöt éven át senki nem kérdőjelezte meg, hogy valóban apám ölte-e meg édesanyámat.

Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy nem ez történt. Ez az interjú egy lehetőség arra, hogy kezdjek valamit az értelmetlen, elvesztegetett életemmel – több esélyem valószínűleg úgysem lesz, nem igazán ostromolják az ajtómat a riporterek.

Mégis ideges vagyok. Elmondani egy feltörekvő újságírónak, hogy megöltem anyámat, és hagyni, hogy megjelentesse, komoly következményeket von majd maga után: ha nem hisznek nekem, kinevetnek és kigúnyolnak, ezt még több terápia követi, még több rémálom, még több gyógyszer; sőt az öngyilkosság megelőzése érdekében talán ismét kiemelt megfigyelés alá helyeznek, ha nem bírom a nyomást. Ezt nagyon nem akarom, mert egy pillanatra sem hagynak magamra, még pisilés közben sem. Ha pedig hisznek nekem, jön a rendőrségi nyomozás, apám nevének tisztázása, én pedig nagy valószínűséggel mehetek a börtönbe. Arról nem is beszélve, hogy ha Trevor megtudja, mit tettem, sosem fog többé ugyanúgy nézni rám. Túl sok embert láttam már, akik csoportterápián kiöntötték a lelküket, arra várva, hogy megkönnyebbülnek, ehelyett a legmélyebb, legsötétebb titkaik megosztása mindent ezerszer rosszabbá tett. Ha megismered az igazságot, azt nagyon nehéz elfelejteni. Például a lányról, akit molesztált a nagybátyja, a mostohaapja pedig az egészet lefilmezte, hogy a videókat eladhassa a neten. Vagy arról a cuki srácról, akibe tizennégy évesen bele voltál zúgva, kiderül, hogy élete első hét évében lánynak hitte magát, mert az anyja kizárólag lányruhákba öltöztette, és lányként bánt vele, és még tizenhat évesen is a nemi identitásával küzdött. Vagy az új szobatársadról megtudod, hogy a szülei számonkértek rajta minden egyes lenyelt falatot, és ha egy dekát is hízott, órákon át az edzőteremben kellett szenvednie, ami számára már inkább kínzókamrának tűnt. Emlékeztetnem kell magam, hogy ez az én választásom. Trevor kezdeményezte az interjút, de senki nem kényszerített.

Leülök. Ő is. Várok.

– Zavar, ha felveszem a beszélgetést? – Benyúl a zöld vászontáskájába, és válaszra sem várva letesz közénk egy diktafont az asztalra. A táska újnak tűnik.

– Öö, nem. Dehogy – felelem, pedig a gondolat, hogy megörökíti és magánál hordja a vallomásomat, émelyítő.

Nem volt könnyű eljutni egy halálra rémült tizenegy évestől – akit a tettei annyira megbénítottak, hogy se mozogni, se megszólalni nem tudott – oda, ahol most vagyok. Ami ugyan nem sok, de legalább járni és beszélni már képes vagyok. Azt mondták, hogy sem verbális, sem fizikai ingerekre nem reagáltam, amikor idehoztak. Úgy emlékszem, láttam és hallottam mindent, de mire eljutottam volna a válaszig, már úgy éreztem, egyszerűen nem éri meg az erőfeszítést. Ez biztos furcsának tűnhet, ám csak így tudom megfogalmazni. Nem unatkoztam, nem is érzékeltem az idő múlását. Az órák perceknek tűntek, a napok óráknak, a három hét, amit egy nazogasztrikus szonda által etetett és katéter által ürített, együttműködésre képtelen testben töltöttem, egyetlen végeláthatatlan nappá változott. Képes voltam ugyan a mozgásra, de csak ha valaki megtette azt helyettem; a következő mozgatásig ugyanabban a pozícióban maradtam, ami, úgy sejtem, kapóra jött az ápolóknak, amikor a kerekesszék és az ágyam között kellett manőverezniük.

Minden másnál jobban emlékszem azonban arra a megsemmisítő kimerültségre, amit egyetlen gyermeknek sem lenne szabad átélnie. Előfordult, hogy a puszta lélegzés túl nagy erőkifejtést igényelt. Elvesztem a gondolatok és emlékek örvényében, és elvesztettem az irányítást: A fegyverteremben vagyok. A vállamhoz emelem a puskát. Lelövöm az oroszlánt a nagyszobában. Aztán a zebrát és a gazellát is. Nagyvadat cserkésző vadász vagyok, nem is egy tizenegy éves lány, aki minden élőlényt egyformán szeret, és a légynek sem ártana. „Mit művelsz?! – ordítja az anyám, ahogy meglát. – Tedd le azt a fegyvert!”, és én megteszem. Hatalmas durranás hallatszik. Anyám összeesik. Nem kel fel többé. Ez a jelenet tizenöt éve pörög a fejemben, mint egy filmtekercs, minden részletében változatlanul.

Trevor néhány bemelegítő kérdéssel kezd, amiket könnyedén megválaszolok: milyen volt kamasz éveimet elmegyógyintézetben tölteni (valóban olyan rossz, ahogy gondolod, de még rosszabb, mint amilyennek valaha is el tudnád képzelni); jártam-e iskolába (igen, voltak óráink, de nem tettem le az érettségit, mert nem tervezem, hogy elmegyek innen, nemigen látom értelmét – bár ezt nem mondom el neki); a bátyján kívül van-e másik barátom (egy sem, ha nem számoljuk a pókot, bár nem tudom, hogy a vele való kapcsolatomat lehet-e barátságnak nevezni, mert állandóan ellentmond nekem, abba pedig bele sem gondolok, hogy az aranyselymet szövő pók átlagos élettartama egy év, így ki tudja, hány generációval ismerkedtem már össze); mi az, amit az emberek nem tudnak rólam, pedig szeretném (itt a kínálkozó alkalom, hogy beismerjem, megöltem anyámat, ám kicsit korainak érzem az interjú legelején megtenni, szóval csak megvonom a vállamat).

Fészkelődni kezd a székében, innen tudom, hogy témát fog váltani. Lélekben felkészülök.

Elég jól olvasom a testbeszédet. Ilyen helyen ez hasznos képesség.

– Most beszéljünk a gyerekkorodról. Meséld el, milyen volt az életed, mielőtt az intézetbe kerültél!

– Zavar, ha rágyújtok? – kérdezem; ezzel is az időt húzom, hogy átgondolhassam, pontosan melyik részt adjam elő a forgatókönyvből, amit a fejemben előre megírtam.

Rengeteg múlik ezen az interjún. Trevornak meg kell értenie, a szüleim épp olyan boldogok voltak, mint bárki más, apám sosem lőtte volna le anyámat, pont úgy, ahogy Rómeó sem lőtte volna le Júliát. Miután ezt tisztáztuk, azt is elmondom neki, ki tette. Ezenkívül tényleg nagyon vágyom egy cigire.

– Nem. Gondolom… – Kezével elhessegeti maga elől a szobában terjengő füstfelhőt. – …mire végzünk ezzel az interjúval, úgyis meghalok tüdőrákban.

Vele együtt nevetek, és kiütögetek egy cigit a dobozból. Felemelem a kezem, s addig tartom a magasban, amíg az egyik ápoló végre észrevesz, és odajön meggyújtani.

– Mielőtt az intézetbe kerültem… – kezdek bele, megismételve a saját szavait, ezzel is azt a tudatalatti üzenetet közvetítve, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Ezt a társalgási technikát az egyik pszichiáteremtől tanultam. – …a gyerekkorom nagyon boldog volt. A szüleim az a fajta pár voltak, akik tényleg szerették egymást. Ismered azt a típust: reggel nem indultak el munkába csók nélkül – nemcsak egy puszi, hanem olyan igazi; az utcán sétálva fogták egymás kezét; mindig szorosan egymás mellett ültek a kanapén, ha olvastak vagy tévéztek. A nővérem szerint a szüleim szerelmesebbek voltak egymásba haláluk napján, mint amikor megismerkedtek, és én hiszek neki. Mindketten magántanulók voltunk, így sok időt töltöttünk együtt. Mi négyen és anya nővére egy csoda szép kétszintes faházban éltünk Marquette-től délkeletre, még a felelőtlen fakitermelés idején. A házat az ükapám építette egy ezerhatszáz hektáros birtokon. De ezeket már úgyis tudod – teszem hozzá, hiszen ismerem a rólunk megjelent milliónyi cikket.

– Nem gond. A te szavaiddal szeretném hallani.

– Hát jó.

Hosszút szívok a cigarettámból, és átgondolom, hogyan tereljem a beszélgetést a kívánt irányba. A hamut lepöccintem a szobában elszórtan heverő vékony alumínium hamutálcák egyikére, amik eredetileg egyszer használatosak, a kórház mégsem dobja ki őket. Ez egy állami intézet, ezáltal persze folytonosan pénzhiányban szenved.

– A szüleim vadbiológusok voltak, amit már nyilván szintén tudsz. A birtokunkat három oldalról magas sziklafalak, a negyedikről pedig egy hatalmas tó határolták, elszigetelt és érintetlen világ volt. A szüleim azt mondogatták, egy ilyen csodálatos mikro-ökoszisztémában élni és dolgozni maga a földi mennyország. A terület, amit tanulmányoztak, a nagyszüleim birtokában volt, ráadásul a szüleim maguk finanszírozták a kutatásukat, így senkinek nem kellett számot adniuk a munkájukról, csak rajtuk múlt, mit vizsgálnak meg, és hogyan. Apa a kétéltűeket tanulmányozta, anya pedig a fekete medvéket. Azzal viccelődtek, hogy anyában kétszer annyi tesztoszteron van – a választásaik miatt, érted.

Trevor elmosolyodik, és lejegyzi a szüleim viccét a füzetébe.

– És te melyiket szeretted jobban? A békákat vagy a medvéket?

– Mindent, ami mozgott – felelem nagyon diplomatikusan, bár az igazság az, hogy a kétéltűek nem nagyon mozgatják meg a fantáziámat, a medvékért viszont megőrülök, épp úgy, mint egykor édesanyám. – Gyakran kimentem a szüleimmel terepre. Egyik nap apám „egyenruhájában”, moszkitóhálóban és derékig érő gázlócsizmában tapicskoltam a kis tavacskákban és patakokban, vízmintákat gyűjtöttem, ebihalakat számolgattam, és békákat szedegettem. Másnap meg anya mellett kuporogtam a megfigyelőállásában, miközben kétszázhúsz kilós fekete medvék szimatolták a csalit, amit alig tőlünk pár méterre függesztettünk ki.

– Idillinek hangzik.

– Az volt.

Nem vagyok biztos abban, hogy valóban így gondolja-e, vagy csak próbál rávenni, hogy tovább részletezzem. Remélem, nem reklámozom túlságosan a gyerekkoromat, még a végén azt hiszi, az idő és a vágyakozás kiszínezte az emlékeimet. Igazság szerint azok az évek még az én elbeszélésemnél is idillikusabbak voltak, varázslatosak, mint egy tündérmese: vad és gyönyörű környezet, igazi kastélyhoz hasonlatos vadászház egy titokzatos, áthatolhatatlan erdő kellős közepén; művelt és szerető szülők, akik hercegkisasszonyként bántak velem, bevontak a munkájukba, mintha egyenrangú volnék, megkaptam a szabadságot a felfedezésre, a tanulásra és a fejlődésre.

– Nem féltél egyedül mászkálni az erdőben?

– Nem. Egyedül az erdőt járni számomra olyan magától értetődő volt, mint a városi gyerekeknek a metrózás.

Bólint, mintha valami fontos dologról bizonyosodott volna meg, bár elképzelésem sincs, mi lehet az. Magához húzza a táskáját, kutatni kezd benne, majd kivesz egy egyszerű barna dossziét.

– Mutatni szeretnék valamit. Ez a rendőrségi jelentés másolata. Fotók nélkül – teszi hozzá gyorsan. Belelapoz a mappába, előhúz egy papírt, és lefekteti kettőnk közé. – Pontosan itt. – Megkopogtatja a papír közepét. – Itt beszél az eltűnésedről.

Hát persze hogy a történet leginkább szenzációhajhász része ragadta meg a fantáziáját, ám ha arra vár, hogy tőlem kap fülest, pontosan tizenöt évet késett. Bárki beütheti a nevem és az „eltűnt lány” kifejezést a keresőjébe, és végtelen számú cikket talál az esetről, pletykalapoktól kezdve a nemzeti sajtóig. Megkerült az eltűnt lány!, és A csodalány két hetet élt túl egyedül a vadonban – Visszatért a civilizációba, és beszélni sem tud, vagy a személyes kedvencem: Valódi Maugli, akit farkasok mentettek meg? 

– A jelentés szerint mire kiértek a rendőrök, te már eltűntél. – Ezzel próbál nógatni, mintha nem tudnám a saját történetem részleteit. – Megkezdték a keresést, de a föld túlságosan össze volt taposva, ezért nem tudták kideríteni, merre mehettél. Aznap éjjel ráadásul havazott, így az utolsó esély is elveszett, hogy reggel újra megtalálják a nyomodat. Napokig kerestek, helikopterekkel, nyomkövető kutyákkal, amit csak el tudsz képzelni, de ahogy telt az idő, lassan mindenki feladta a reményt, hogy élve megtaláljanak.

– Igen. Aztán két héttel később egy arra járó motoros talált meg az országút mellett fekve – vágok közbe, mert haladni szeretnék, hogy arról beszélhessünk végre, amiért jöttem.

– Az országút mellett fekve, mozogni és beszélni képtelenül – teszi hozzá, és el kell ismernem, ez valóban eléggé drámai részlet. – Mégis, ettől és még néhány karcolástól és horzsolástól eltekintve fizikailag meglepően jó állapotban voltál. De van itt egy bökkenő, Rachel. Én a Felső-félszigeten nőttem fel. Pontosan tudom, milyen itt az idő november elején. Éjjel fagypont alá süllyed a hőmérséklet, plusz a hóesés… Elképzelhetetlennek tartom, hogy egyedül képes voltál túlélni azt a két hetet. Mégis itt vagy. Tudom, hogy akkoriban nem emlékeztél semmire, de mi a helyzet most? Van bármi, amit el szeretnél mondani nekem? Mit ettél? Hogyhogy nem fagytál meg? Hol aludtál?

Olyan bizakodó, szinte kísértést érzek, hogy kitaláljak valamit az ő és a leendő olvasói kedvéért. Az is átfut az agyamon, hogy bármit mondhatnék, senki nem tudja megcáfolni. Sajnos az az időszak most is épp akkora talány számomra, mint annak idején. Egyébként meg utálom, ha valaki hazudik.

– Sajnálom, de nincs. Most sem emlékszem semmire. A pszichiáterek megpróbálták visszahozni az emlékeimet. Személyes kihívásnak tekintettek. Én voltam a titokzatos lány, a vadorzó gyerek, aki az eltűnése után két héttel hirtelen felbukkant, és fogalma sem volt, mi történt vele. Végül el kellett fogadnunk, hogy sosem tudjuk meg.

– Biztos? Nem folyton azt szajkózzák a tudósok, hogy mindent elraktározunk, amit valaha látunk és hallunk? Azok az emlékek ott bujkálnak valahol az agyad legmélyén.

– Lehet. Technikailag ez igaz. Inkább úgy értettem, hogy képtelen vagyok előhozni őket. Hidd el, próbáltuk! Azt kell megértened a gyerekkori traumákkal összefüggő emlékekről, hogy az agy ezeket máshogy dolgozza fel. Néha olyan mélyen elrejti őket, hogy az illető már felnőttként küzd valamivel, és fogalma sincs, hogy a probléma oka egy gyerekkori eseményben gyökerezik.

Nem vallom be neki, hogy én nem is akarok emlékezni azokra a napokra, soha nem is akartam, és ez is közrejátszott a terapeutáim kollektív kudarcában. 

Ha olyan borzalmas dolog történt velem, amit az agyam ki akart törölni, akkor arra nem is szeretnék emlékezni.

– Belenéznél azért? Kérlek? Talán a jelentés megmozgat valamit odabent.

Elveszem a felém nyújtott dossziét, pedig az aznapi események részletes taglalása a legutolsó, amit el szeretnék olvasni; de dobok neki egy csontot, ha már száz mérföldet utazott, hogy interjút készítsen velem, és mindketten tudjuk, hogy eddig nem mondtam sok újdonságot. Felületesen átfutom a lapokat, néhol érdeklődést színlelek, ám amikor meglátok egy pálcikarajzot egy gyerekről egy hatalmas puska társaságában, ott tényleg érdekelni kezd a dolog. Elolvasom a hozzá tartozó bekezdést:

 

Előkerülése után az orvos szakértő megvizsgálta a lányt, és nem talált olyan sérülést a végtagokon és a törzsön, ami alátámasztja, hogy elsütötte a Winchester Magnumot. A puska nagy méretét a lány magasságához és súlyához viszonyítva, valamint fizikai nyomok hiányában az orvos szakértő megállapította, hogy a lány nem használta a fegyvert.

 

A szívem hevesen dobog. Óvatosan visszahelyezem a dossziét az asztalra, beletörlöm a kezem a farmeromba, és a combom alá dugom, hogy megállítsam a remegést. Nem értem. Lelőttem anyámat. Megöltem őt – tudom, hogy én voltam. Számtalanszor láttam magam, ahogy az élettelen test fölött állok.

Még sincs okom megkérdőjelezni ennek a bekezdésnek a valóságtartalmát. Bárki írta is ezt a jelentést, nem csak kitalálta. A részletek túl specifikusak. Könnyű lenne megcáfolni őket. Még én is látom, hogy a fotón szereplő puska – ami nem a Remington az álmaimból – túl nagy, tizenegy évesen képtelen lettem volna felemelni.

 

A puska nagy méretét a lány magasságához és súlyához viszonyítva, valamint fizikai nyomok hiányában az orvos szakértő megállapította, hogy a lány nem használta a fegyvert.

 

Ez képtelenség. Az igazság mégis visszabámul rám a lapokról feketén-fehéren.

Nem öltem meg édesanyámat. Nem is tudtam volna. A rendőrség szerint még csak el sem sütöttem a fegyvert.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A Törött tulipánok egy sebzett lelkű férfi és egy bátor nő története

Mörk Leonóra új regényében a 17. századi Hollandiában egy fiatal és tehetséges festő, Jan eltűnik. Húga, Helena egy tulipános képekkel teli album és egy ismeretlen nőt ábrázoló festmény nyomán a keresésére indul. Olvass bele a Törött tulipánokba!

...
Beleolvasó

Anne Sexton kertelés nélkül teszi fel élet és halál legalapvetőbb kérdéseit

Anne Sexton Pulitzer-díjjal elismert Élj vagy halj meg című kötete a vallomásos költészet egyik klasszikusa, magyar fordítása hiánypótló. Mutatunk három verset a kötetből!

...
Beleolvasó

Egy úri csirkefogó esete a brit nyomozóval: Arsène Lupin Herlock Sholmes ellen

Mi történik, ha összetalálkozik a legendás francia tolvaj és a még legendásabb brit nyomozó? Olvass bele az új, modern fordításba!

Olvass!
...
Beleolvasó

Rubin Eszter új regényében váratlanul ismét felüti fejét a mindent felemésztő szorongás

A 21. századi olvasó saját belső kérdéseit, vívódásait, generációkkal korábbi, valójában a mai napig ható szorongásait mutatja be Rubin Eszter új regénye, amelynek olvasása közben számtalanszor magunkra ismerünk. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Jonathan Franzen új családregényében mindenki szabadulni próbál valamitől

Jonathan Franzen nagyszabású regénytrilógiájának első részében a chicagói Hildebrandt család keresztúthoz érkezett, tagjai pedig olyan döntések előtt állnak, amelyek hatása alól senki nem tud kibújni. Olvass bele a Keresztutakba!

, a Keres

...
Beleolvasó

Karafiáth Orsolya hősei a halál árnyékában is egymás mellett maradnak

Az Egymás könyve felkavaró hullámvasút, amely az elmúlásról, a barátságról és a bátorságról szól. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Milyen okok állhatnak a háttérben, ha egy fiatal nő eltűnik az otthonából?

Az izlandi Sigrídur Hagalín Björnsdóttir könyvében egy fiatal nő, Edda eltűnik az otthonából, újszülött gyermeke mellől. A rendőrség tanácstalan, és a család a nő öccsét kéri meg, hogy keresse meg Eddát. Olvass bele a Szent Szóba!

...
Beleolvasó

Bödőcs új könyvében harmincéves jubileumot ünnepel a Cirkuszhaza

Bödőcs Tibor új könyvének Luigi King a főszereplője, aki fura keveréke Berlusconinak, Trumpnak, Orbánnak, Castrónak. A Mulat a Manézs megmutatja, milyen egy Cirkuszhazában élni. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Ebben a családi legendáriumban nem a portyázó farkasok a legveszélyesebbek

Sepsi László új regényében Höksring városát emberöltők óta az alapító Ergot család tartja kézben, a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével irányítja a kizárólag itt honos hallucinogén gomba termesztését és terjesztését. Miután egy robbanás elpusztítja a békésen vacsorázó Ergot családot és otthonukat, felbolydul a helyi alvilág. Olvass bele!

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Kreatív Európa: Azért, mert egy gyerek beszél, ez a te történeted is

Folytatódik Kreatív Európa című sorozatunk, amelyben a kortárs európai irodalomból válogatunk. Most olyan hangsúlyozattan nem ifjúsági irodalomhoz tartozó könyveket ajánlunk, amik egy-egy gyermek vagy kamasz nézőpontjából mesélnek.

...
Kritika

A kisfiúk, akik páncélt öltöttek, hogy túléljék a gyerekkorukat

Alex Schulman megrázóan mutatja be a testvéri kapcsolatok bonyolult dinamikáját, a gyerekek sóvárgását a szülők szeretetéért és a túlélési stratégiákat, ha a gondoskodás kiszámíthatatlan, sőt, életveszélyes. A túlélők a hét könyve.

...
Nagy

Enyedi Ildikó: Női rendezőként szerettem volna megengedni magamnak a lovagiasság luxusát

Füst Milán 1942-ben megjelent regényéből, A feleségem történetéből készített Enyedi Ildikó nagyjátékfilmet. Férfiképről, Európáról és Füst-olvasatáról is beszélgettünk vele.

...
Nagy

Alex Schulman: A fájdalmat használtam fel az íráshoz

Alex Schulman A túlélők című családregénye újabb színt ad a skandináv irodalom magyar nyelvű kínálatához, bizonyítva, hogy nem csak a bűnügyi regényekhez értenek az északiak. Schulman a nemzetközi könyvpiacon ezzel a könyvével debütált, nem is akármilyen sikerrel: több mint harminc országban adták ki a könyvét. Interjú.

...
Nagy

Jennifer Teege: Nincsen olyan, hogy náci gén

Jennifer Teege 38 évesen fedezte fel, hogy a náci lágerparancsnok, a szadizmusáról elhíresült Amon Göth unokája. A felismerés sokkjától a múlt feldolgozásának útját egy nemzetközi sikerű, megrázó könyvben írta meg. Interjú.

...
Kritika

Juan Gabriel Vásquez Kolumbiájában nem a mágia, hanem az erőszak tombol

Juan Gabriel Vásquez a jelenkori latin-amerikai írónemzedék egyik legjelesebb képviselője, Dalok a tűzhöz című kötete pedig bizonyos szempontből könnyed belépő az életműbe: egyszerre tartalmaz régi és új írásokat, de mindegyik központi eleme a Kolumbia múltjától és jelenétől is elválaszthatatlan erőszak. A hét könyve.

Hírek
...
Hírek

Michael Caine mégsem lesz főállású író

...
Hírek

Magyar gimnazista nyerte az oxfordi esszéversenyt

...
Hírek

Női krimiszerző nyerte a milliós díjat, majd kiderült róla, hogy három férfi

...
Beleolvasó

Rubin Eszter új regényében váratlanul ismét felüti fejét a mindent felemésztő szorongás

...
Nagy

Az emberen túli idegenség is közös Bartók Imre és Sepsi László új regényében

...
Nagy

Dezső András: A rendszerváltás után a titkosszolgálatok maradtak

...
Nagy

Tisza Kata: Elfogadhatóvá, szerethetővé próbáltam tenni az egyedüllétet

...
Nagy

Vonnák Diána azt a távolságot kisebbítené, ahonnan és ahová érkezett

...
Promóció

Kozma Lilla Rita - Utcamesék történetek hajléktalanságról

...

Színt vall a Könyves: így olvastuk mi a kötelező olvasmányokat! [podcast]

...

Závada Péter átiratában Rómeó első szerelme a drog [Kötelező]

...

A mansfieldi kastélyban Austen nem félt egy unortodox hősnőt a középpontba tenni [Az Austen-projekt]

...

Knausgård, Sally Rooney és A Zöld Lovag [10 perc Könyves]

A hét könyve
Kritika
Colson Whitehead új regénye megmutatja, milyen régre nyúlik vissza a Black Lives Matter-mozgalom
...
Nagy

Irene Solá: Mindig az van fölényben, aki elmondhatja a történetét

Az Énekelek, s táncot jár a hegy líraisága, a nézőpontokkal való izgalmas játék, a történetmondás lehetőségei és a női elbeszélők is szóba kerültek a hatalmas érdeklődésre számot tartó beszélgetésen a Margó Fesztivál harmadik napján. A teltházas Világirodalmi Színpadon a katalán írót Ruff Orsolya kérdezte.

...
Kritika

Colson Whitehead új regénye megmutatja, milyen régre nyúlik vissza a Black Lives Matter-mozgalom

Dílerek, gyilkosok, stricik, rablók, maffiózók és mindent átitató korrupció – Colson Whitehead új regénye a 60-as évek Amerikájának legsötétebb bugyraiba viszi az olvasót, közben pedig árnyalt képet ad arról, milyen alapokra épült az a csillogó New York, amelyet ma ismerünk. A Harlemi kavarás a hét könyve. 

Szerzőink

...
Bányász Attila

Az utolsó párbaj didaktikus tanmesébe fojt egy középkori botrányt

...
Rezek Bori

Művészet, anyaság és patriarchátus: beleshettünk Elena Ferrante és Marina Abramović privát levelezésébe 

...
Sándor Anna

Irene Solà: A történetmondás egyfajta DNS, ami korokon át öröklődik

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

Daniel Craig lezárta az egyik legsikeresebb Bond-korszakot

A 25. James Bond-film egyben lezárása is az elmúlt 15 évnek. Daniel Craig búcsúzik a legendás filmszereptől, amely az utóbbi időben összenőtt vele. A most a mozikba került 007 Nincs idő meghalni vízválasztó a franchise történetében. Ennek megfelelően a filmesek kuriózummal készültek. Spoilermentesek leszünk!

...
Szórakozás

Pazar látvánnyal és elaprózott cselekménnyel indul Asimov Alapítványának adaptációja

Isaac Asimov örökérvényű sci-fi klasszikusából, az Alapítványból az Apple TV Plus jóvoltából végre sorozat készült. Hogy méltó-e az alapjául szolgáló könyvekhez, az még a jövő zenéje. A tévésorozat látványvilágára két epizód után nem lehet panasz.

...
Szórakozás

Störr kapitány megtanulja: a szerelem nem birtokviszony

A feleségem története nagyívű, pazar látványvilágú film, ami a féltékenység mellett a férfivilágról és az európaiságról is beszél.

...
Szórakozás

Szabó Magda történelmi drámájától nem idegen a humor sem

A Kelet és Nyugat határán élő népeknek mindig el kell dönteniük, melyik irányba húznak. Ennek a bizonytalanságnak a gyökereiről szól Szabó Magda Az a szép, fényes nap című drámája, amelyet a Vörösmarty Színház tűzött műsorára. A Vajk, azaz István király megkereszteléséről szóló darab most az eSzínház Fesztiválon látható.

...
Szórakozás

A Kiváló dolgozók szembesít minket a gondoskodás valódi arcával 

A gondoskodás szó hallatán csupa kellemes, szeretetteljes, melegséget árasztó érzés juthat eszünkbe és ennek talán így is kellene lennie, ha minden rendben volna. Boross Martin, az Örkény Színház színészei és tíz szociális szférában dolgozó szakember viszont nem hagyja, hogy homokba dugjuk a fejünket.

...
Szórakozás

Három nő és a 90-es évek legbrutálisabb maffiája

Három nő, három megrázó monológ, amik egymás váltva mesélnek arról a dunaszerdahelyi időszakról a kilencvenes években, amikor a maffia uralta a várost és a környéket. 

Polc

Az egykori 56-os menekült a gazdasági csodát kóstolgató NSZK-ban nyomoz

...

Az Afázia rendhagyó sci-fi az emberiség és a magyarok jövőjéről

...

Dühös nők transzgenerációs sérüléseket gyógyítanak – Bethany Webster Anyaseb című könyvéről

...

Háy megmutatja, milyen mélyszegénységben élő, falusi cigánylányként felnőni

...