A 20. század közepi, amerikai vallomásos költészet két nagy jelentőségű költőnői életműve közül Sylvia Plathé jól ismert Magyarországon is, de a hazájukban legalább annyira elismert és népszerű Anne Sexton szinte hozzáférhetetlen volt eddig a hazai versolvasók előtt. Az Élj vagy halj meg nemcsak Sexton pályáján, de az egész 20. századi amerikai lírában mérföldkőnek számító kötet. Ahogy Szlukovényi Katalin írja utószavában: "Anne Sexton kötete kertelés nélkül teszi föl élet és halál legalapvetőbb kérdéseit. Végleges válasz helyett persze sokkal inkább a keresés folyamatának krónikája rajzolódik ki az 1967-ben Pulitzer-díjjal elismert könyvből, amely a vallomásos költészet egyik klasszikusa - magyar fordítása ezért hiánypótló."
Anne Sexton (1928-1974) amerikai költő, író. A vallomásos költők csoportjához (John Berryman, Randall Jarrell, Robert Lowell, Sylvia Plath) tartozik, akik tudatosan használták életművüket arra, hogy traumatikus élményeiket feldolgozzák. Versei személyesek, szókimondók, jellemző rájuk az erős képalkotás, az álomszerű narratíva. Sexton második idegösszeroppanása után kezdett írni, Élj vagy halj meg című kötetéért 1967-ben Pulitzer-díjat kapott, 1974-ben öngyilkos lett. A legjelentősebb amerikai költők között tartják számon.
Az Élj vagy halj meg verseit Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika és Szlukovényi Katalin fordította, most mindhármuk fordításában mutatunk egy-egy Anne Sexton-verset:
Fájdalom lányomért
(Pain for My Daughter)
A szerelemtől vakon sírt lányom
éjszakánként a lovakért,
a hosszú nyakú, tajtékzó lépkedőkért,
akiket immár uralt, akiknek
parancsolt, mint egy cirkuszos --
micsoda robbanékony izmok, érett nyak!
Nyáron egy pónit és egy csikót gondozott.
Ő, aki túl finnyás, hogy a kutya mancsából
egy tüskét kihúzzon, végignézte,
ahogy a pónin kinyílik a ragály,
és állának alsó része
roppant szőlővé dagad.
Szerette, hát fogcsikorgatva
leszívta a kelést, és bedörzsölte
hidrogén-peroxiddal, mint szaladt,
akár a tej, az istálló padlóján, a genny.
A gyásztól vakon járt
egész télen a szomszédba,
overálban, síkabátban és keménykalapban,
a mi telkünkre istállót nem szabtak,
ők bezzeg lángoló lovakat tartanak,
és egy vad hattyúszárnyas telivért,
akit lányom egyre rángat, cirógat,
mert azt hiszi, kohóként ég majd
keskeny-csípőjű angol nyerge alatt.
A fájdalomtól vakon hazabiceg.
A telivér a lábára taposott.
Megpihent rajta, mint egy épület.
Eggyé váltak, ahogy lábuk összenőtt.
A patkó húsába
vágott, lábujjai hegyéről
darabokban lóg a bőr,
három lábkörme visszahajlott,
csizmája mélyén vérben úszó kagylók.
A félelemtől vakon ül a vécén,
lábát a mosdó fölé tartja,
míg apja, kezében hidrogén-peroxiddal,
a rituális mosdatást végzi.
Törölközőre harap, lélegzetét fojtja,
fojtja vissza, ellentartva a fájdalomnak,
pillantása lecsúszik rólam, aki
az ajtóban állok, szemem a plafonra
szegezve, idegen szemem,
majd felkiált…
Istenem, segíts!
Amikor más gyerek az anyját hívta volna!
Amikor más gyerek anyjába kapaszkodott volna!
Ő Istenért kiáltott, szájában a törölközővel,
és én megláttam életét kiterítve…
Láttam a szülés kínjaiban széjjelszakadva,
abban a percben láttam,
ahogy meghal, és tudtam, hogy ő is
tudja.
1965. november
(Fenyvesi Orsolya fordítása)
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Valahol Afrikában
(Somewhere in Africa)
Menned kell hát, John Holmes? Az ima és a zsoltár
érted szól, nem neked. Nincs a halálban harag,
hogy lehúzna? A szelíd Isten dicsér, kinek karja ott vár
a szószék fölött, hogy te félszeg és kortalan maradj,
hittel-meszelt, unalmas, mint ez az öblögető pap!
Sötét halálodban, John Holmes, el is vesztél
a kápolnában, ahol mint apát és tanárt sirattak
áhítatos kegyelettel az Egyetemi Keresztnél.
Utolsó könyved nem zeng, nem ismerjük kemény szavaid se,
magadra hagyott a tudomány, a torkodban rák virágzott,
mint a bougainvillea, legyökerezett szürke gerincedbe,
felrepesztette a pórusaid, végül csak viselted, mint egy kabátot.
A vaskos szirmok, az egzotikus pirosak, lilák és fehérek
betakarták pőre tested, szétfúrtak minden maradandó,
vak erejükkel. Elképzelem az utolsó júniusi estéket
Bostonban, a tested feldagadt, de könnyű, a szemed apró,
és hagyod, hogy a nővérek elvigyenek idegen földre.
… Ha ez a halál, és Isten szükségszerű, a misszionárius,
a jóakaró és a segítő elől hadd maradjon rejtve.
Legyen Isten valami törzsi asszony, ismert, de tilos.
Legyen ez az Isten, aki asszony, és aki széles
csónakjára ráhelyez, asszony, aki a derekáig meztelen,
pálmaolajtól és verejtéktől síkos, valamennyire erényes,
vad mellek, pompás tagok, legyen sebek nélküli, dísztelen.
Ő vigyen el. Odaültet majd az evezőkhöz tizenkét erős embert,
mert erősebb vagy a mahagóninál, a csontjaid is erősek,
színig töltik a csónakot, mintha csak gyümölccsel, fakéreggel.
És most kap meg, téged, akit a temetés sem ölt meg.
John Holmes, egyetlen fából vésve, majd ott az ölébe zuhanj,
csorogj le a folyón, és veled az elefántcsont, a kopra, az arany.
1962. július 1.
(Mesterházi Mónika fordítása)
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Halálvágy
(Wanting to Die)
Most, hogy kérded, egész napok kiesnek.
Ruhában járkálok, az út nem hagy nyomot rajtam.
Aztán a szinte névtelen vágy visszatér.
Olyankor sincs kifogásom az élet ellen.
Ismerem a fűszálakat, amikről beszélsz,
a kerti bútort, amit kitettél a napra.
De az öngyilkosoknak megvan a maguk nyelve.
Mint egy ács, azt kérdik: milyen szerszámmal.
Sosem azt, minek építeni.
Kétszer mutatkoztam meg, oly egyszerű volt:
legyűrtem és megettem az ellenséget,
tudása, varázsereje belém költözött.
Így, elnehezülten és elgondolkodva,
melegebben, mint az olaj vagy a víz,
elterültem, nyáladzott a szám.
Nem érdekelt a testem a tű hegyén.
A szaruhártya és a maradék vizelet is eltűnt.
Az öngyilkos rég elárulta a testet.
Halva született, olykor meg se hal –
de elkápráztatja a régi, édes gyógyszer,
amelytől még a gyerek is mosolyra fakad.
Csak bekapni az egész életet! –
ez már önmagában szenvedély.
Szánalmas, sebzett csont a halál,
mondanád, és mégis vár rám évről évre,
gyengéden eltünteti az egykori sebet,
kiszabadítja lélegzetemet rossz börtönéből.
Itt az öngyilkosok néha találkoznak.
Szidják a gyümölcsöt, a pöffeszkedő holdat,
nem kérnek a kenyérből, amit csóknak hittek,
nyitva hagynak egy-egy könyvet, a szavakat
kimondatlanul, a telefonkagylót félretéve,
és a szeretetet, bármi volt is az, fertőzésnek.
1964. február 3.
(Szlukovényi Katalin fordítása)
