1723-ban járunk, méghozzá London ködös utcáin és előkelő szalonjaiban. A regény 17 éves főszereplője, Nell egyik pillanatról a másikra elveszíti mindazt, amit valaha a magáénak mondhatott: a szüleit, az otthonát, a pénzét és szenvedélyesen gyakorolt hivatását, a táncot. Menedéket keresve új életet kezd, és elszegődik szobalánynak az ünnepelt zeneszerző, Händel házába. Nell lassan megtanulja csodálni nemcsak a zenét, hanem annak alkotóját is, de kettejük kapcsolata veszélybe kerül, amikor napvilágra bukkan egy régóta eltemetettnek hitt titok a lány származásáról. A György király Angliájának elegáns szalonjaiban, csillogó színházaiban és sötét árnyakkal teli utcáin játszódó regény vágyakról, veszteségekről mesél, és egy tragikus szerelem is kirajzolódik benne.
Mörk Leonóra: Táncórák Londonban (részlet)
Ouverture
London, 1706. december
A St Clemens Danes templomban megkondult az esti Úrangyala harangszó, és a lány elfulladva torpant meg. Ilyen későre járna?
Londonban szüntelenül szóltak a harangok. Ezt volt a legnehezebb megszoknia, amikor megérkezett. A kenti faluban, ahol felnőtt, szintén a templom köré szerveződött az élet, de a régi kis normann épület egyetlen harangja, amelyik nem is toronyban, hanem egy tiszafára erősítve lógott, akkor sem kelhetett volna versenyre az itteni állandó zengés-bongással, ha vészt jelezve félreverik. Londonban viszont mindenkinek az idejét a harangok osztották be. Ütötték az egész órákat és a negyedeket; kongással ébresztettek hajnalban és küldtek ágyba este; istentiszteletre hívtak és imára szólítottak; vidáman zengtek az esküvőkön, és bánatos lassúsággal búcsúztatták a halottakat. Dühösen döngve igyekeztek elűzni a gonoszt és a viharfelhőket, diadalmasan zúgtak trónra lépő uralkodókat vagy megnyert csatákat ünnepelve, és tompa hangon kísérték a gyászmenetet.
Ha ő meghal, őutána fog-e szólni a lélekharang?
Mrs. Stephens azt mondta, nagyon sok vért veszített. Minden porcikája fájt, mintha kibelezték volna, még nem lett volna szabad felkelnie és nekivágnia ennek a hosszú útnak. De tudta, ha most nem teszi meg, később nem lesz hozzá ereje.
Megvárta, amíg a háromszor három kondulás után a harang még kilencet ütött, aztán feljebb nyalábolta a karjában tartott csomagot, és továbbindult az egyre sűrűsödő ködben. A napközben megolvadt hó naplemente után újra ráfagyott az útra, a lány óvatosan lépegetett kőről kőre. Néha imbolygó láng tűnt fel a sötétben, lámpavivő utcagyerek fáklyája világított egy-egy hazafelé tartó járókelőnek; ilyenkor félrehúzódott, meglapult valamelyik sötét kapualjban, ahová nem jutott el az erőtlen fény. De nem sokan jártak az utcán, a környékbeli városi paloták úri lakói akkor is hintóba ültek vagy hordszéket hívtak, ha csak a szomszédba készültek, ilyen hidegben meg végképp nem tették ki a lábukat otthonról.
Valaha mennyire szépnek látta ezt a környéket!
Az egymásnak támaszkodó, karcsú homlokzatú házakat, a terjeszkedő város gazdagságának bizonyítékait, a tágas, négyszögletes teret, ahol a szűk londoni utcáktól eltérően kényelmesen elfértek a hintók, az egész elegáns városnegyedet, előkelő lakóival, távol a forgalom zajától és a piacok bűzétől. Pedig tudhatta volna, hogy semmi keresnivalója nincs itt. Hogy ez nem az ő világa, és nem is lehet az soha.
Milyen régen nem járt már erre. A karcsú, négyemeletes ház, ahol átmenetileg menedéket talált, hogy később egyetlen pillanat alatt kipenderítsék, most úgy magaslott a tér hólepte kerítésén túl, mint mesebeli gonosz óriás. Az első emeleten a szalon két, sárgán világító ablaka rosszindulatú szempár, oszlopokkal közrefogott bejárata hatalmas, fenyegető száj.
A sarokra érve a lány nekitámaszkodott a park jéghideg kerítésének, hogy erőt gyűjtsön. Azt hitte, a nehezén már túljutott, de a hasát újra éles pengék hasogatták, kibuggyanó vére alácsurgott a combján. Körülötte az üres utcán fojtogatón gomolygott a kőszénszagú köd, a teret körülvevő épületek magas tolóablakai sötéten bámultak az estébe. Mély levegőt vett, és keresztülfutott az úton, fel az oszlopos ház lépcsőin, a feketére lakkozott ajtóig.
Soha nem léphetett be ezen a bejáraton.
Soha nem használhatta a díszes, oroszlánfejes kopogtatót. Hát most csak azért is erre jön. Letette a bebugyolált csomagot a küszöbre, megfordult, és leszaladt a lépcsőkön. A következő pillanatban elnyelte a köd.
Allemande
London, 1706. december
A viharos szél kivágta a Grecian Coffee House ajtaját, és hószagot, harangszót meg egy ügyvéd küllemű fiatalembert sodort be rajta. Az újonnan érkezett letopogta a latyakot a cipőjéről, lekapta háromszögletű kalapját, körbenézett a kellemes kávéillatban úszó helyiségen, és fennhangon megjegyezte, nem konkrétan valakinek, csak úgy általánosságban a világnak:
– Olyan hideg van, hogy lefagy a rézmajom töke!
Georg, aki eddig háttal az ajtónak, a lábát a nyitott tűzhely szélére támasztva üldögélt egy kényelmes karosszékben, egyik kezében kávéscsészével, a másikban a Nordischer Mercurius egyik tavalyi számával, átnézett a válla fölött, és szemügyre vette az új vendéget. Nem, nem az jött, akire ő vár. Ezzel szemben, állapította meg büszkén, miközben visszafordult a kandalló felé, megértette, amit az illető mondott.
Még csak néhány hónapja tanul angolul, és tessék!
Mondjuk rézmajmot még sosem látott, csak világoszöld jádekőből faragottakat a házigazdája, a nagyméltóságú Frederick Everley, Ashdon 3. grófja, a barátainak csak Freddie, mindenki másnak Lord Ashdon otthonában. A hüvelyknyi, drága kínai figurák a könyvtárban, a hajlított lábú diófa vitrin üvegajtaja mögött bújtak meg, és vérmérsékletük szerint vakaróztak, sugdolóztak, birkóztak, vagy összeráncolt homlokkal szorították magukhoz ki tudja, honnan szerzett őszibarackjukat. Sosem hagyták el a St. James’s Square-en álló elegáns városi házat, de ha megteszik, feltehetőleg az ő megfelelő testrészeik is áldozatul estek volna a kíméletlen londoni decembernek.
Ezzel szemben itt, a kávéház kandallójának máglyaszerűen lobogó lángjai mellett, egy csésze kávéval a kezében az ember igazán a paradicsomban érezhette magát.
Így gondolhatta ezt a most érkezett fiatalember is, mert ügyet sem vetve egy csapat fehér parókás, sötét ruhás férfira, akik a fal mellett álló hosszú asztaltól integettek neki, keresztülvágott a termen, és egyenesen odalépett a magas pulthoz, amely mögött fehér kötényes, bóbitás fiatal nő főzte a kávét. Semmi nem lehet annyira sürgetős, hogy ne rendelje meg előbb ő is a saját italát. Pedig a Vilmos király páncélos portréja alatt üldögélő társaság tagjai, az asztalon tornyosuló, ügyirat külsejű papírokból ítélve nyilván a kollégái, lelkesen ordibáltak neki:
– John! Végre! Már nagyon vártunk! Nélküled nem jutottunk semmire!
– Megyek már! – intett vissza a fiatal ügyvéd, ezek szerint bizonyos John, aztán valóban már ment is. Georg pedig, aki mindezt a szóváltást remekül követni tudta, elégedetten dőlt hátra a székén, és a szájához emelte a csészéjét. Mr. Twining ugyan teát is szállított a Grecianbe, de ő inkább maradt az otthon megszokott kávénál.
Amióta november elején Londonba érkezett, ahol mindenki teljesen ingyen angolul beszélget vele, a nyelvtudása rohamos fejlődésnek indult. Igaz, az anyanyelvéből hiányzó mássalhangzókkal, úgymint W és TH, meggyűlt a baja, ezért egyelőre valami sajátos, német-angol keveréknyelven próbálta megértetni magát, változó sikerrel. A minap is, amikor bort rendelt abban a fogadóban, csak bámult rá a pincér, mint pókos ló a karámban. Vine vagy wine, most nem mindegy?
Dilisek ezek a britek, futott át a fején, immáron sokadjára. Ha viszont ilyen tempóban halad, hamarosan már nemcsak németül, franciául és olaszul fogja tudni leteremteni a csökönyös muzsikusokat meg a hisztériás énekesnőket, hanem angolul is.
Bizsergető gondolat.
– Még egy csészével, uram? – lépett hozzá Yiorgos, a gazda, negyven körüli, jó kedélyű, fehér kötényes férfi, és megemelte a kezében tartott kannát.
– Nem mondok nemet – tartotta oda a csészéjét Georg, mert a kávéra valóban sosem mondott nemet. A fekete italt életében először Lipcsében, az Arab Kávéfához címzett kávéházban kóstolta meg, amikor egyszer elkísérte a bátyját, Karlt a vásárvárosba, és sokakkal ellentétben rögtön kedvére valónak találta. Azután pedig, hogy Hamburgba költözött, ahol a kikötőben egymást érték a kávészállító hajók, végképp rászokott.
Miután megérkezett Londonba, a nagyváros nemcsak a színházaival meg a hangversenytermeivel bűvölte el, hanem a több száz kávézójával is. A kocsmákkal szemben ezeket az alkoholmentes „pennyegyetemeket” részeg tivornyázás helyett értelmes beszélgetésekre tervezték, ahol egy csésze kávé áráért bárki bekapcsolódhatott a szakmai vitákba, vagy tanulhatott a nála okosabbaktól. És a férfiak éltek is a lehetőséggel, főként mivel attól sem kellett félniük, hogy a hölgyek elterelik a figyelmüket az igazán fontos dolgokról, elvégre kávéházba nő kizárólag szolgálói minőségben tehette be a lábát.
Georg sorra járta őket, a politikusok törzshelyéül szolgáló White’s-tól a Szent Pál székesegyház udvarán álló, a lelkészek és az orvosok kedvenc helyének számító Child’s-ig, megfordult a katonatisztekkel teli Kis ördögben és a tőzsde épülete mögötti Amsterdamban, ahol a Hudson Bay Company toborzott legénységet a hajóira. Végül itt kötött ki, a Devereux Court-i Görög Kávéházban, amelyet a kenyerét valaha tengerészként kereső Yiorgos alapított a visszavonulása után.
Nyitókép: Kovács Kinga
