1651, Hollandia. A köztársaság virágkorát éli, hajói bejárják az óceánokat, a világ négy sarkából szállítják haza távoli tájak kincseit. Jant, a fiatal festőt, Rembrandt egyik tanítványát egy gazdag amszterdami kereskedő vidéki udvarházába szólítja a megbízatása. Nem sokkal később azonban váratlanul nyoma vész, és nem marad utána más, mint egy tulipános képekkel teli album, és egy ismeretlen, cinóberruhás fiatal nőt ábrázoló festmény. A hír hallatán a húga, Helena azonnal útra kel a kastélyba, és mialatt megpróbálja kideríteni, mi történt a bátyjával, magával ragadja a ház egyszerre vonzó és nyugtalanító légköre.
Miről árulkodik a selyemruhás lány portréja? Mit üzen a kertben épülő labirintus? És mi köze Jan eltűnéséhez az erdélyi magyar diáknak, Gábornak? Miközben a fivére után nyomoz, Helenának arra a kérdésre is választ kell találnia, mit érez iránta egykori gyerekkori játszótársa, Christiaan. Még mindig csak barátságot, vagy viszonozza azt a szenvedélyes szerelmet, amivel ő szereti már régóta a fiút?
A könyv lapjain megelevenedik a Vermeer képeiről ismerős világ, ahol oromzatos téglaházak sorakoznak a csatornák partján, drága tulipánok nyílnak delfti fajanszvázákban, csipke főkötős lányok olvasnak levelet a nyitott ablakon beáradó fényben, de az idilli felszín mögött ijesztő árnyak leselkednek. Szerelem, halál, veszteség, fájdalom, hűtlenség: a Törött tulipánok egy változásokkal teli, izgalmas korszak, egy sebzett lelkű férfi és egy bátor nő története.
Mörk Leonóra: Törött tulipánok (részlet)
Hofwijck, Voorburg, Hollandia
1641. május
Rézrozsdazöld
Később valahányszor visszagondolt az első találkozásukra, mindig a hattyúk jutottak eszébe. A hattyúk, és a hajóút a Vlieten. A két jószág egész úton dühösen sziszegett, nem tetszett nekik a bezártság, bütykös csőrükkel időnként méltatlankodva megcsapkodták a ketrecük rácsát. Leentje elcsodálkozott, hogy ezek a kecses, hófehér madarak, amelyek olyan méltóságteljesen siklanak a csatornák rézrozsdazöld vizén, közelről ennyire gonoszak tudnak lenni. A fenséges állatokat csak a helytartó, a stadhouder hozzájárulásával volt szabad tartani, de új gazdájuknak, Huygens úrnak a herceg titkáraként nyilván nem okozott gondot megszereznie az engedélyt.
A két hattyú rosszindulatúan méregette őt sötétbarna gombszemével, és ha odamerészkedett a ketrecükhöz, megpróbáltak orvul belécsípni. Hát ez a hála, amiért napok óta válogatott finomságokkal eteti őket? Sértődötten kiöltötte rájuk a nyelvét, aztán hátat fordított nekik, óvatosan végigegyensúlyozott a fenékdeszkákon, és letelepedett a bárka orrában.
A Leident Delfttel összekötő csatornán egymást érték a csónakok, ladikok, dereglyék, vitorlások, a part mentén a menetrend szerinti utasszállító hajó, a trekschuit haladt Hága felé. Örült, hogy bárkát béreltek, nem a ló vontatta trekschuit mindig zsúfolt fedélzetére próbálták meg feltuszkolni a két mérges hattyút ládástul. És annak is örült, hogy az édesapja magával hozta, itt hajókázhat, nem kell odahaza Maria néni zsörtölődését hallgatnia. A néni szerint egy lánynak semmi keresnivalója az apja mellett, amikor az az üzleti ügyeit intézi, ezzel szemben kilencévesen már elég nagy ahhoz, hogy fehérneműt foltozzon, vagy elkísérje a nagynénjét a piacra.
A néni Amszterdamból költözött a bátyjához, miután az özvegyen maradt, és Leentje tudta, hogy úgy szereti őt meg a testvérét, mintha nem a nagynénjük, hanem az édesanyjuk lenne. Mégis unta a szentenciáit, amelyek mind ugyanazt a cél szolgálták: hogy őbelőle tökéletes holland háziasszonyt faragjon. Amelyik lány gyakran néz a tükörbe, ritkán fon. A fiatalok azt hiszik, az idősek ostobák, az idősek azonban tudják, hogy a fiatalok ostobák. A gazda szeme hizlalja a jószágot, a gazdasszonyé teszi takarossá a házat. A bölcs férfi és a türelmes asszony a békés otthon és a boldog élet kulcsa. Az ilyen és hasonló közmondásokból a néni kifogyhatatlan készlettel rendelkezett, vagy legalábbis elegendővel ahhoz, hogy minden adandó alkalommal az unokahúga fejéhez vágjon egyet. Emellett olyan fáradhatatlanul kelepelt egész nap, mint szélmalom a csatornaparton, amit a kislány akkor is kimerítőnek talált, ha már régóta védekező süketséget fejlesztett ki.
Maga alá húzta a lábát, és nekitámaszkodott a palánknak. A bárka mintha a bátyja festette tájképben úszott volna. Felül a tenger felé vitorlázó felhők és a hajó elől felröppenő szürke gémek, alattuk a csatorna sötétzöld vize a vízitök lebegő, sárga virágaival, a parton a szélben himbálózó, karcsú levelű sás, magas szilfasor, és azon túl egy-egy vörös téglás, oromzatos tetejű kastély, a kertjében nyírott puszpángsövényekkel, amelyek olyan kacskaringós mintákat formáznak, akár a hímzés egy öreg kisasszony kézimunkatáskáján.
Az ő úti céljuk is egy ilyen buitenplaats, vidéki udvarház volt, ahová a nyári hónapokra költöznek ki a gazdag polgárok, amikor a városokban elviselhetetlenné válik a csatornák bűze.
Mögötte nyikorogni kezdtek a csónakdeszkák: az édesapja végigsétált a fedélzeten és leült mellé. A kislány elégedetten felsóhajtott. Hogyha meg kellett volna fogalmaznia, mikor érzi igazán boldognak magát, azt válaszolta volna, ha az egyik kezét az apja, a másikat a bátyja fogja. Biztonságot nyújtó, zárt kis világát valaha négy személy alkotta, egészen tavaly nyárig, amikor az édesanyja elutazott meglátogatni az Angliában élő rokonait, és az Apokalipszis egyik lovasa, a pestis elragadta. Leentje a mai napig úgy ébredt fel reggelente, hogy néhány öntudatlan, boldog pillanatig azt hitte, az édesanyja odalent várja a csúcstetős leideni téglaház ebédlőjében, ahonnan éjszakánként meggypiros spaletták zárják ki a sötétséget, és rámosolyog keményített főkötője alól. A fájdalom, hogy ezen a földön többé sosem látja, egy év alatt alig tompult a szívében, és tudta, hogy az apja ugyanígy érez.
Egy darabig barátságos csöndben üldögéltek, figyelték a bárka mellett elnavigáló szárcsacsaládot, a hajó keltette hullámokon magabiztosan manőverező anyukát és a nyomában ügyesen lapátoló kicsiket. Miután az utolsó fekete pelyhes, piros fejű fióka is eltűnt a parti sásban, a férfi megszólalt:
– Huygens úrnak van egy hozzád hasonló korú fia. Azért is javasolta, hogy hozzalak magammal.
Leentje szeme elkerekedett a csodálkozástól. Mi dolga neki egy vadidegen fiúval?
– Igazából négy fia van, meg egy kislánya. Ez a gyerek viszont más, mint a testvérei. Főleg amióta meghalt az édesanyjuk, és …
Cornelis van der Heyden hangja elakadt. Nem először tűnődött el rajta, vajon a legmagasabb körökben forgolódó, világlátott Constantijn Huygens, akinek már az apja is a helytartó bizalmi emberei közé tartozott, miért pont vele, a vagyonos, politikai szerepre azonban soha nem áhítozó kereskedővel osztotta meg, milyen aggodalmak gyötrik a második fia miatt. Talán mert amióta az üzlet összehozta őket, amikor a diplomata drága flamand falikárpitokat rendelt tőle a hágai Pleinen álló házába, megtanulták, hogy bízhatnak egymásban?
Vagy mert mind a ketten tudják, mit jelent elveszíteni a feleségüket, akihez nem a kötelességtudat, hanem a szeretet fűzte őket?
A kislány várt egy darabig, majd hogy az apja nem folytatta a megkezdett mondatot, rákérdezett:
– Milyen hát?
– Félénk. Kicsit furcsa. Nagyon okos. Az apja azt meséli, másfél éves lehetett, még alig tudott beszélni, amikor az utcán megpillantott egy hintóból kiszálló elegáns hölgyet a két kis pincsijével, és rájuk bökött a mutatóujjával: egy tutya meg egy tutya az két tutya! Ehhez képest az apja mindenáron diplomatát akar faragni belőle, hogy a herceget szolgálja majd, ahogyan ő. Hát, ha abból a gyerekből udvaronc lesz, megeszem Huygens úr fekete kalapját, akármilyen széles a karimája!
A kislányból kitört a nevetés. Most már kíváncsi lett az ismeretlen fiúra, aki számtanpéldának látja a kutyákat, és ugyanúgy gyászolja az édesanyját, mint ő.
Ebben a pillanatban felhangzott a hátuk mögött a hajós kiáltása:
– Hofwijck!
A bárka közelebb húzódott a bal parthoz, ahol a fából ácsolt mólón túl terrakottaszín téglából rakott, háromszintes épület tűnt fel. Kazettás ólomüveg ablakai villogtak a napsütésben, kitárt zsalugáterei vidáman sárgállottak, a tetején ide-oda pörgött a bronz szélkakas.
– Hofwijck? Vagyis birtok kerttel? – fordult oda a kislány az apjához.
– Vagy olyan hely, ahová a tulajdonos elvonulhat az udvari élet elől – vont vállat az. – Ki tudja, Huygens úr mikor melyik értelmét találja jellemzőbbnek? Nem lehet könnyű a helytartó mellett dolgozni. Még a gőgös Napkirály is fenségednek szólítja őt, hiába nem ez a hivatalos címe, a fiához az angol király nemrégiben adta feleségül a lányát, Mária királyi hercegnőt, és Frederik Hendrik herceg szigorúan ragaszkodik hozzá, hogy a rangjához méltóan bánjanak vele.
A hajó odasiklott a parthoz. Leentje segítség nélkül ugrott le a keskeny mólóra, aztán meg sem várva a többieket, végigszaladt a kavicsos ösvényen, és megállt a házat körülvevő, négyzetet formázó tó partján. A szabályos kocka alakú épület a hasonló vidéki udvarházakhoz képest szokatlanul kicsi volt, három szintjén mindössze két-két duplaszárnyú ablaknak jutott hely, közöttük klasszikus szobrokat ábrázoló, halványszürke falfestmények nézegették magukat a vízben.
Legalul festett pergamentekercsen csupa nagybetű hirdette a birtok nevét: Hofwyck.
A hirtelen feltámadt szél vadul kergetni kezdte a felhőket a nap előtt. Fény és árnyék olyan szédítő táncot járt a vízen, cserepekre törve a ház tükörképét, hogy a kislány szeme belekáprázott, le kellett ülnie a tóparti padra. Miféle hely ez, hogy kibillenti a sarkából az eddig ismerősnek érzett világot?
– Huygens úr azt szokta mondani, neki két háza van: egy a föld felett, egy a víz alatt – szólalt meg mögötte az édesapja hangja. A gyerek bólintott: úgy érezte, most már mindent ért.
– Akkor ide-oda járkál a két világ között? Mint egy varázsló?
– Dehogyis, nem varázsló ő, csak költő! Meg zenész – legyintett a kereskedő, akiből tökéletesen hiányzott bármiféle poétikus hajlam. Pedig a családban időről időre felszínre tört az antwerpeni felmenőiktől örökölt művészi tehetség, legutóbb éppen Leentje bátyjában. Jan a leideni Pieterskerk mögötti latin iskolába járt, ahol faragott oroszlánfejek őrzik a diákokat, és a kapu fölött ott piroslik a város jelképe, Szent Péter két, X-et formázó kulcsa. Emellett pedig az egyre felkapottabb festő, Rembrandt műhelyében inaskodva tanulta a mesterségét.
Hofwijck bejárata a túloldalon nyílt. A férfi kézen fogta a lányát, és elindultak a fenyőkkel szegélyezett ösvényen, hogy megkerüljék a tavat. A fejük fölött összehajoltak az ágak, a levegőben gyantaszag keveredett a vadrózsa édes illatával. Leentje megállt, az arcát befúrta a rózsaszín szirmok közé. Ezeket a virágokat sosem szedték le, hanem hagyták, hogy lehullva termékennyé tegyék a fák alatti talajt, illetve, mint a házigazda fogalmazott az egyik versében, a szépség mulandó voltára emlékeztessék a hágai udvar dámáit.
A kislány azonban nem ismerte Constantijn Huygens szimbólumokkal teli költészetét, csak beszívta a rózsák nyárillatát, majd az apja után futott.
Korallpiros
A házba félköríves, a velencei Rialtóra emlékeztető téglahíd vezetett, kétoldalt a korláton fehér szobrok szorították magukhoz homokkő virágcsokraikat. Keskeny folyosóról léptek be a fogadószobába, és a kislányt egyszerre elvakította a nyitott ablakokon át három irányból beáradó fény. A napsugarak ott táncoltak a padló fekete-fehér márványkockáin, a gondosan kifényesített, sötétbarna bútorokon, megcsillantak a sárgaréz csillár cirádáin, a kandallópárkányon álló ezüst gyertyatartókon.
Az ablakok között szabadon maradt falfelületen mindenhol festmények lógtak, többnyire arcképek. Az egyiken – sötét hajú, sápadt hölgyet ábrázolt, drága fehér csipkével díszített, fekete selyemruhában – megismerte a stadhouder feleségét, Amalia van Solmsot. A szép és okos német grófkisasszony történetét még az édesanyja mesélte el neki. Amalia Csehország elűzött királynéjának udvarhölgyeként érkezett a hágai udvarba, ahol azonnal felkeltette az akkori helytartó, Maurits orániai herceg féltestvérének, a női nem nagy barátjának, Frederik Hendrik hercegnek az érdeklődését. A férfi minden módon megpróbálta rávenni, hogy legyen a szeretője, a grófnő azonban kitartóan visszautasította az ajánlatot, míg végül ő győzött.
A tanulságot, hogy minden nő maga dönti el, egy férfinak a szeretője vagy a felesége lesz-e, Leentje csak évekkel később értette meg.
Egyelőre ott állt a verőfényben, szorosan az édesapja kezébe kapaszkodva, és tágra nyílt szemmel bámulta a szomszédos szobából eléjük siető házigazdát. Először félelmetesnek találta szigorú fekete ruháját, vékony, csontos arcát a pamacsszerű bajusszal, rövidlátóan hunyorgó barna szemét; nem tudhatta, hogy vastag lencséjű szemüvege nélkül szinte alig lát. Aztán a férfi elmosolyodott, és ettől egyszerre annyira barátságossá vált az arca, hogy a kislány önkéntelenül visszamosolygott rá.
– Isten hozta, van der Heyden úr! – nyújtott kezet Huygens a kereskedőnek, majd a tekintete átfordult a gyerekre. – A fiához már volt szerencsém, de a kisasszonyhoz még nem!
– Ő a lányom, Leentje – tolta előrébb az apja a kislányt, aki erre kissé ügyetlen pukedlit vágott.
– Leentje? Vagyis Helena? – kérdezte a házigazda. Közelebb lépett, lehajolva szemügyre vette a gyerek szépen rajzolt vonásait, cirmos kék szemét, a fehér főkötőből kiszabadult, világosszőke haját, egész formás, törékeny, porcelánbaba szerű lényét, és bólintott. – Igen, illik hozzá ez a név. „Ez volt az arc, amelyért vízre szállt / ezer hajó, s amelyért Ilion / égbe nyúló bástyái földig égtek?”
A váratlan angol nyelvű idézet hallatán a kereskedő rendkívül buta arcot vágott. A francia mellett, amely nélkül nem boldogult volna a kétnyelvű hágai udvarban, jól beszélt ugyan angolul, nemcsak a szakmája, hanem a felesége miatt is, aki Yorkshire-ben látta meg a napvilágot. Ám a londoni udvarban otthonosan mozgó, sőt, Jakab király által lovaggá ütött költő-diplomatával, Zuilichem lordjával ellentétben soha meg sem fordult a fejében, hogy Christopher Marlowe drámáit olvasgassa, vagy John Donne verseit fordítsa hollandra. Mire azonban eldönthette volna, mit válaszoljon, Huygens már odébb lépett, és kézen fogva a kislányt, odavezette az egyik ablak alatt álló, alacsony szekrényhez.
A négy ébenfekete, csavart lábra támaszkodó szekrényke keskeny fiókjaiban a házigazda a ritkasággyűjteményét tárolta, amelynek darabjait az utazásairól hozta magával: csigaházakat, kagylóhéjakat, ismeretlen állatok csontjait, irizáló madártollakat, egzotikus fűszereket kék mintás kínai porcelántégelyekben.
Constantijn szerette a gyerekeket, és annyiban tényleg varázsló volt, hogy tudott bánni velük, ahogyan a felnőttekkel is,
különben sem diplomataként, sem a szép hölgyek gáláns lovagjaként nem futott volna be sikeres karriert. Leentje is bizalommal hallgatta, végighúzta az ujját a gyöngyházfényű kagylókon, a füléhez tartott egy tengeri óriáscsigát, hátha felfedezi benne a hullámok zúgását. Végül a férfi biztatására, hogy válasszon egyet a furcsaságok közül, kiemelt a legalsó fiókból egy vörös korallágacskát.
– Jó választás! A régi rómaiak szemmel verés ellen akasztottak korallt a gyerekek nyakába – állapította meg a férfi, aztán megsimogatta a kislány fejét. – Menj, keresd meg a fiamat, játsszatok odakint, amíg mi édesapáddal beszélgetünk!
Leentje a köténye zsebébe rejtette a korallágat, sarkon fordult és kiugrándozott a házból, le a téglalépcsőkön, át a gyümölcsösbe. A két férfi utánanézett.
– Fény árad belőle – szólalt meg a házigazda.
– Igen, vidám kis jószág – bólogatott a kereskedő. – Mindenkit jókedvre derít.
Huygens felsóhajtott, és a fiára gondolt, aki kint kóborol egyedül a kertben. Miután meghalt az anyja, a gyerekből sokáig egyetlen szót nem lehetett kihúzni. A veszteség az egész családot megviselte, ám amíg a testvérei lassan belenyugodtak a megváltoztathatatlanba, addig ő még fél évvel a temetés után is makacsul hordta hosszú gyászruháját. Igaz, az édesanyjával különösen közel álltak egymáshoz, két egyformán komoly, magába forduló, melankóliára hajlamos személyiség.
Az asszony a halála előtt egyedül ezt a gyerekét engedte magához az öt közül.
Tudta, hogy nem sok ideje maradt hátra, valamennyi alkalommal hosszan és fájdalmasan vajúdott, végül az utolsó szülése után többé nem kelt fel az ágyból. A kisfiú akkor nyolcéves volt, vékony csontú és alacsony, fel kellett emelni, hogy az anyja átölelhesse. A férfinak összeszorult a szíve, valahányszor eszébe jutott a jelenet a felesége hálószobájában, az anyjába kapaszkodó, zokogó gyerek, az asszony sápadt, elgyötört arca, és a hangja, amint azt mondja:
– Gyere ide, édes kisfiam, hadd csókoljalak meg még egyszer!
Azóta négy év telt el, a fiú mégis gyakran felsírt éjszakánként, vagy zavaros szavakat kiáltozott álmában, míg napközben rendszeresen visszavonult saját, belső világába, mintha láthatatlan falat húzott volna maga köré. A kisebb testvéreire ügyet sem vetett, a nálánál jó egy fejjel magasabb bátyjára viszont rendkívül féltékeny volt. Az idegenek nyugodt természetűnek hitték, mert soha nem emelte meg a hangját, nem sírt, nem mérgelődött, nem csapott zajt, mint más gyerekek. Az apját azonban nem lehetett megtéveszteni, tudta, hogy a magányos kisfiú lelkében viharok dúlnak. Mi lesz vele így, ha soha senkit nem enged közel magához?
