Fotó: Karen Dionne Official
„A természetben erős és nem fél semmitől, ám amikor társas kapcsolatokról van szó, az ismeretei súlyosan hiányosak. Ötlete sincs például, hogy kellene működnie egy normális házasságnak” – mondja A lápkirály lánya című thrillerjének főhőséről Karen Dionne. Helena a michigani Felső-Félsziget vadonjában született egy gyermekmolesztáló és az általa elrabolt tinilány gyermekeként, és tizenkét éves koráig nem találkozott a civilizációval. Szökése után apja börtönbe került, ő pedig megpróbált valahogy beilleszkedni a társadalomba. Családot alapított, ám férje előtt mindaddig titokban tartotta a múltját, amíg az apja ki nem szabadul, és a fejébe nem vette, hogy felkutatja egyetlen lányát. Az embervadászatot flashbackek törik meg, amelyekből lassan kiderül, hogyan ébred rá egy gyerek arra, hogy amit normális életnek hisz, az valójában nagyon messze áll a normálistól. Dionne-t emailben kérdeztük Andersenről, Robert Frostról és az észak-amerikai vadonról.
A hetvenes években a férjével, és hathetes kislányukkal úgy döntöttek, maguk mögött hagyják Detroitot, és a michigani Felső-Félszigetre költöztek. Családja nagy kalandjának jó és nem annyira jó pillanatairól a regény megjelenésének idején egy cikkben (How we survived for three years in the American wilderness - Hogyan éltünk túl három évet az amerikai vadonban) is megemlékezett, ám arról nem írt, hogy miért döntöttek úgy, hogy kiköltöznek a természetbe. Mire számítottak indulás előtt?
Amikor látok egy képet a virágzó sivatagról, a csillagos égről vagy egy hóval borított hegycsúcsról, nem csak gyönyörködni akarok benne – ott akarok lenni. Gyerekként a természet furcsa darabkáit gyűjtögettem, tobozokat, lovak farokszőrét, és ha elutazom valahová, még ma is hazahozok egy darabka uszadékfát, egy követ vagy egy kagylót, mint egy szuvenírt a természet ajándékboltjából. Mindig nagyon hívogatott a természet, ezért az, hogy jobban ráhangolódjunk, és otthagyjuk a várost, rendkívül vonzó volt.
Ami a várakozásokat illeti, alig voltak, amikor a férjemmel az észak-michigani vadonba költözünk, eltekintve attól az azonnali céltól, hogy meg kell építenünk a kunyhónkat. Inkább nyitottan álltunk hozzá, és lelkesen fogadtunk mindent, ami az utunkba került. Minden nap volt esély valamilyen kellemes meglepetésre, várokozások nélkül is.
Karen Dionne: A lápkirály lánya
Fordította: Ballai Mária, Agave, 2017, 272 oldal, 3280 HUF
Könyve nemcsak egy szerelmeslevél a Felső-Félszigethez, de a természet iránti tiszteletét és alázatát is visszhangozza. Mi volt a legfontosabb, amit a természet tanított önnek, és mi hiányzik ebből a legjobban a városban?
A legfontosabb lecke, amit a természetben töltött idő alatt tanultam, az a lelassulás és a figyelem volt. A szépség mindenhol jelen van, makro- és mikroszinten is, de rá kell szánni az időt, hogy értékelni tudjuk.
Most, hogy újra a városban élek, az hiszem, a vadon rendezetlensége hiányzik a legjobban. A mesterséges tájkép és a gondosan nyírt fű közel sem szólítanak meg annyira, mint a „rendetlen” természet: az összekuszálódott, egymásba hajló fák, a lehullott faágak, az erdőt borító rohadó levélszemét. Nekem ez maga a szépség a káoszban.
Nyilatkozta, hogy a regény főhősének karaktere az éjszaka közepén jutott az eszébe. Volt olyan valós személy, aki Helena alakját ihlette, vagy ő csak egy jó ötlet volt, akit megálmodott?
Helena azon ritka karakterek egyike, akik teljesen készen érkeznek. Amikor felébredtem azon az éjszakán a regény első mondatával a fejemben, nem róla álmodtam, hanem egyszerűen csak megjelent és beszélni kezdett hozzá. A következő napokban elmondott magáról néhány dolgot, én pedig leírtam a szavait. Majdnem olyan volt, mintha közvetítettem volna őt, és úgy tanultam volna róla, ahogy az olvasó teszi, ez pedig az egész munkafolyamatot állandó meglepetéssé és örömmé tette.
A gyermekbántalmazás a lápvidéken a napi rutin része
A szoba és A visszatérő találkozása- tvittelte A lápkirály lányáról Lucy, az olvasó, Karen Dionne-t pedig senki sem nyűgözte le jobban nála. Pedig a michigani Felső-félsziget lápvidékén felnövő Helena csak első ránézésre hasonlít Emma Donoghue könyvének Jackjére, és a megtörtént eseményeket...
Hans Christian Andersen A Lápkirály leánya című meséje párhuzamosan fut a regényben Helena történetével. Melyikre talált rá előbb, a regény ötletére, vagy a mesére?
Andersen meséje tökéletesen illik Helena történtére, ezért sokan hiszik, hogy ez a mese inspirálta a könyvemet. Épp fordítva történt. Miután Helena elkezdett beszélni hozzám, annyira elbűvölt ez az akkor még névtelen karakter, hogy úgy éreztem, találnom kell neki egy történetet. Gyerekkoromban nagyon szerettem a meséket, és azokat a történeteket is, amelyek csavarnak egyet rajtuk, mint például Eowyn Ivey A hóleánya (The Snow Child), úgyhogy levettem a régi mesekönyveimet a polcról, és végiglapoztam őket. Amikor megtaláltam A Lápkirály leányát, annyira erős volt a párhuzam, hogy tudtam, ez a sötét, komplex mese remek háttér lesz Helena történetéhez.
Hogyan találta meg Helena gyerekkori hangját?
Eleinte egyes szám első személyben, jelen időben írtam meg a gyerekkori jeleneteit, mintha tényleg ma történnének. Csak később tértem vissza hozzájuk, és írtam át őket múlt idejűre, mert ezek természetesen Helena emlékei. Azt hiszem, ez lehetővé tette, hogy még mélyebbre hatoljak az elméjében, mint akkor tettem volna, ha már a kezdetektől bizonyos távolságból írok róla.
Nagyon szerettem elképzelni, hogyan hatott a furcsa neveltetése mindenre, amiben hisz és amit csinál, majd megmutatni ezt a cselekedetein és a szavain keresztül. Például, hála a National Geographic magazinoknak, Helena jogosan hasonlíthatja össze egy középkori katedrális oszlopait a hatalmas jégképződményekkel, amiket akkor lát, amikor az apja elviszi a Tahquamenon vízeséshez. Közben meg egy csomó, számunkra magától értetődő dolog van, amit nem tud, ami furcsává és bájossá teszi – például, hogy a labda visszapattan.
Emiatt viszont valamilyen rejtett sötétség is bujkál a gyerekkori jeleneteiben. Ha valamit ártatlannak és elbűvölőnek vél, az olvasó megérti, hogy a dolog valójában sokkal baljósabb, ez pedig ad egy újabb jelentésréteget a gyerekkori jeleneteknek, mélyebbé és gazdagabbá teszi őket.
Helena apja azt gondolja, bármit megtehet, mert „őslakos amerikai, nem vonatkoznak rá a fehérek szabályai”. El tud képzelni olyan helyzetet, amelyben egy ilyen kifogás működhet?
Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amelyben esetleg indokolható lenne, hogy egy hatalommal rendelkező ember a saját akaratával leural másokat. Szerintem ez teszi igazán rossz emberré Helena apját. Egy leleményes hegyi embernek képzeli magát, de a világ, amit megpróbál megteremteni, valójában az elejétől fogva kudarcra van ítélve, mert ő az egyetlen, akinek megfelel. Az észak-amerikai inuitok az embert fizikailag hasonlóan igénybe vevő, brutális környezetben élnek, mégis realizálták, hogy a túlélésük az együttműködésen, és a csoport szükségleteinek felismerésén múlik. Helena apja annyira el van foglalva magával, hogy az őslakos hagyományokat sem követi olyan pontosan, mint ahogy hiszi.
Lehet-e boldog egy rabságban született gyerek?
Helena Pelletier végre olyan életet él, amilyet megérdemel. Egy szerető férj és két csodálatos kislány veszi körül, vállalkozása kitölti a napjait. A rádióadást megszakító rendkívüli hírek után azonban rádöbben arra, hogy ostoba dolog volt azt hinni, hogy valaha is maga mögött hagyhatja élete...
Helena régi National Geographic magazinokból, és Robert Frost gyűjteményes verseskötetéből tanul olvasni. Minden erdei kunyhóban van néhány régi magazin, de Frost érdekes választásnak tűnik. Hatott önre a lírája bármilyen módon?
Frost az egyik legelérhetőbb költő az amerikai gyerekek számára, ezt az apró részletet a saját gyerekkorom miatt raktam bele. Bár nem vagyok költő, mégis fontos a szavaim muzikalitása, a mondataim ritmusa, hogy puha, vagy kemény hanggal érnek-e véget. Néha már azelőtt hallom a mondat ütemét a fejemben, mielőtt egyáltalán tudnám, milyen szavakból áll majd.
National Geographic-ot azért adtam Helena kezébe, mert azt akartam, hogy tanuljon valamit a külvilágról, ahelyett, hogy teljesen vadul és tudatlanul nő fel. Szerettem volna, ha az irodalomba és a művészetbe is belekóstol, és egy verseskönyv a természetről olyasmi volt, amit értékelhet, megérthet, és amihez viszonyulni is tud.
Mintha a 21. században is elindult volna egy vissza a természetbe-mozgalom, egyre többen vágynak csendre, nyugalomra, erdei kunyhóra. Hogyan látja a Felső-félsziget jövőjét?
A michigani Felső-félsziget egyike azon helyeknek, amelyek sohasem változnak. Egy szempillantás alatt visszaköltöznék, ha a körülményeim lehetővé tennék, bár azt hiszem, a kunyhót ezúttal inkább megvenném magamnak.
