Bősze Ádám ismét sajátos szempontból – ezúttal a zeneszerzők öltözködési szokásai mentén – vezet be bennünket a klasszikus zene izgalmas világába. Olyan érdekességeket is megtudhatunk, hogy miért viselt turbánt Josquin Desprez, mikortól kezdtek spicc-cipőt hordani a táncosnők, melyik család volt a zenetörténet legpiperkőcebb famíliája, miért hordott Clara Schumann egész életében gyászruhát, és hogy miként vívta ki a kortársai ellenszenvét Richard Wagner fényűző és pazarló életmódjával. Miközben számos zenei illusztrációt meghallgathatunk a QR-kódok segítségével. Olvass bele!
Bősze Ádám: Mozart bikiniben - Zeneszerzők viselt dolgairól (részlet)
Előszó
Képzeljenek el egy sajtótájékoztatót, melyet egy kortárs magyar zeneszerző új operájának bemutatója előtt rendeznek. Megérkeznek az újságírók, a sok-sok pogácsa, balról bejön a műsorvezető, a premiernek helyt adó intézmény igazgatója és az alkotó. Halk taps, némi sutyorgás, viccelődés a médiamunkások között, melyikük jut majd hamarabb a svédasztalhoz, amikor a házigazda, miután bemutatta a jelenlévőket, fölteszi a komponistának az első kérdést: „Honnan jött az ötlet, hogy éppen erre a szövegre írjon operát?” A zeneszerző lassan beletúr a szakállába, köhint kettőt és így felel:
„Köszönöm a kérdést, de mielőtt válaszolnék, érdekel, mit szólnak a hölgyek és az urak az új öltönyömhöz?
Régóta kerestem már egy ilyen mélykék háromrészest, amelyhez szerintem jól megy a friss fehér ing és ez a nyakkendő, amit Spanyolországban vásároltam a nyáron. A cipő nem új, de mivel nagyon vigyázok rá – külön hozzá készült sámfával teszem el a szekrénybe – úgy hat, mintha a kollekcióval együtt érkezett volna. És még egy szót engedjenek meg! Kifejezetten szeretem magamon ezt a francia zoknit, melynek mintája pompásan harmonizál a párizsi díszzsebkendőmmel, nem gondolják?!”
Remek móka lenne, mindenki fölkapná a fejét, a sajtómunkatársak egy szemvillantás alatt megfeledkeznének a pogácsáról. De ilyenre aligha lenne példa. Ma ugyanis egyáltalán nem illik egy magát művésznek mondó férfinak és nőnek olyan földi hívságokkal foglalkozni, mint a divat. Sőt, inkább az igénytelenség a menő: egy író, egy komolyzenész akkor igazán „mély”, ha ruháját hanyagul viseli, vagy legalábbis semmi jelentőséget nem tulajdonít annak, miben jelenik meg az egyetemi óráján, a sajtótájékoztatón vagy éppen a kisboltban. Tisztelet a kivételnek.
Első ránézésre a zeneszerzők toalettjével foglalkozó Mozart bikiniben, ez a divatos zenetörténetkönyv haszontalan (akárcsak a Nagy zenészek, nagy szerelmek, vagy a Muzikális bestiák).
Mert hát a zenetörténet nagy alakjainak az öltözködéshez való hozzáállásán keresztül aligha juthatunk közelebb a műveikhez. Hisz’ hogy jön Wolfgang Amadeus Mozart divatmániája a Jupiter szimfóniához, vagy Joseph Haydn egyenruhája a vonósnégyeseihez? A zene önmagáért beszél, már-már független alkotójának életvitelétől – hangoztatják sokan. Kodály Zoltán épp erről értekezett, amikor azt a feladatot kapta, hogy Bartók Béláról, az emberről írjon:
„Művet megérteni lehet anélkül, hogy ismernénk szerzőjét, de embert művei nélkül nem, hiszen beléjük tette le énje jobbik részét. Aki ért a hangok nyelvén, annak felesleges külön beszélnem az emberről, hiszen benne van a zenében, még jobban, mint keze írásában, amiből pedig a grafológusok ma már sok mindent kiolvasnak. Sokkal könnyebb lenne műveiből összeszedni, kiragadni egy csomót, és azon keresztül bemutatni, mint szavakban kifejezni az igazából kimondhatatlant.”
Nos, vállalom, nem értek a hangok nyelvén. Annyira legalábbis nem, hogy Kodály mester nyomába szegődjek.
Azokat a zenehallgatókat képviselem, akik örömmel veszik, ha nem a muzsika nyomán ismerik meg jobban az alkotót, hanem előbb velem együtt szívesen bekukkantanak a lakásába, elkísérik egy hangversenyre vagy éppen a szabóhoz.
Kodály elméleténél közelebb áll hozzám az, amit Fejtő Ferenc írt a Heinrich Heinéről szóló életrajzának előszavában:
„Azt hiszem, jogosan kutatunk a nagy emberek hagyatékában, joggal firtatjuk életük körülményeit, családfájukat, kalandjaikat. Épp azért, mert sokat tudunk róluk, van okunk és jogunk még többet megtudni. Épp mert ők, mint Karinthy írta, mindenkinek mondják el, amit nem mondhatnak el senkinek – tekinthetjük közvagyonnak szellemüket, még oly vonatkozásaiban is, amelyben ők szívesebben elzárkóznának előlünk. Tisztelettel és tapintattal, de felboncolhatjuk őket. Így halálukban is segítőtársainkká válnak a legnagyobb kalandban: a saját magunk megismerésében.”
Természetesen kinek-kinek joga ezt vagy azt a változatot választani. Azoknak, akiknek a hangok nyelve az első, javaslom, hallgassák meg először a fejezetekhez mellékelt muzsikát (a QR-kódok rendre ragyogó zenékhez vezetnek), és csak utána olvassák el a hozzájuk tartozó történetet. A „fejtői olvasók” pedig falják a könyvet: tetszés szerint válasszanak a fejezetek közül, vagy haladjanak szokás szerint, az elejétől a végéig. Ez utóbbi esetben ne lepődjenek meg, ha olyan szakaszt is találnak, amelyben a divattéma jelzésértékű, utána pedig akár egy olyat, amelyben egymást érik a „ruhás sztorik”. Fontosabbnak éreztem ugyanis egy sajátos kronológiai vázlatot adni és nem pusztán egy-egy muzsikus öltözködési szokására koncentrálni.
Hálás vagyok Bárdos Zsuzsa szerkesztőnek, dr. Kéri Laurának és Megyeri Lénának, akik értékes idejükből arra áldoztak, hogy szövegeimet még a nyomdába kerülés előtt átnézzék. Ők felmentést kapnak az olvasás alól, ez a munka önökre vár.
Révfülöp, 2025. május 8.
Bősze Ádám
Csuhában
Érettségi előtt végtelen bizonytalanságban éltem. Nem tudtam, mi az utam, színész legyek-e, vagy szerzetes.
Még akkor is, ha ez a két szakma bizonyos értelemben hasonlít egymásra (szerencsére a színészetet csak kívülről volt alkalmam megismerni), szinte megállás nélkül a jövőmön töprengtem. Végül úgy alakult, hogy szerzetesnek álltam. 1986 augusztusának elején vonultam be az esztergomi kolostorba, fülig érő szájjal vettem részt az eseményeken, szeptemberben pedig beöltöztem, azaz magamra vettem a ferencesek sötétbarna, kötéllel átkötött csuháját. A beöltözés szertartása egyszerű volt és nemes, én pedig nagyon szerettem az új ruhámat, melynek szimbolikus jelentése van: a szerzetes elhagyja a nagyvilágot, új életet kezd.
Én ugyan ferences barát voltam, de történetünk szempontjából nem a 13. századi, hanem a majd’ ezer évvel korábban alapított bencés rend szabályrendszere a mérvadó. Szent Benedek regulájában külön fejezet szól a testvérek ruházatáról és lábbelijéről:
„Ruhákat a testvérek lakóhelyüknek és az éghajlatnak megfelelően kapjanak, mivel hideg vidéken többre van szükségük, melegen pedig kevesebbre. Ennek megítélése tehát az apátra tartozik. Mégis azt hisszük, hogy mérsékelt éghajlatú helyeken minden egyes szerzetes számára elég egy kukulla és egy tunika – mégpedig télen egy vastagabb, gyapjas kukulla, nyáron pedig egy könnyű, viseltes –, továbbá a munka miatt a skapuláré; lábbelinek pedig cipő és szandál.”
Kukulla, skapuláré, tunika. Ezeket a kifejezéseket a bencések nyilván ismerik, a kedves olvasók, akárcsak jómagam, nem.
Akár tetszik, akár nem, egyfajta egyenruha mindegyik, mutatja, hogy viselőjük egy szervezet, egy adott szerzetesi, vagy papi rend tagja. Ahogyan arról Dante énekelt:
„Az árokban festett népet találtunk, / kik roppant lassan járták körüket, / sírva. Fáradtak voltak és letörtek. / Köpeny volt rajtuk, fejükön a csuklya / szemükbe lógott, pont olyan szabású, / mint Cluny-ben a szerzeteseké.”
A szerzetesi egyenruha se díszes, se jó szabású nem volt. A világi hívságokról lemondó életformához durva, szegényes ruha járt. Ennek bibliai hagyománya volt: Illés „szőr-ruhás ember, derekán bőrövvel felövezve”, Izajás „ruha és saru nélkül járt három esztendeig”, Keresztelő Szent János „ruhája pedig teveszőrből vala”.
Gyakran kiegészítő is tartozott az öltözethez, néhány olyan ruhadarab, amelyet a szertartásokon vett fel a szerzetes. Tisztségtől, egyházi rendtől függően lehetett ez egy karing, alba, vagy éppen miseruha. Speciális ruhatárból kellett válogatni, az egyes öltözetek színe, szabása mind-mind üzenetet hordozott. Szekuláris értelemben gondolhatunk úgy rá, mint jelmezre, de szakrális értelemben ezek mind az isteni rend szabályainak megfelelő liturgikus ruhák. Liturgikus, azaz a szertartáshoz tartozó. Ebben a vonatkozásban egy komolyzenei hangverseny résztvevői is egyenruhát hordanak, az ünnepnek, az alkalomnak megfelelő, többnyire egységes öltözetet. Ősi hagyomány ez: a színpadi játékhoz (és az egyházi szertartás is ennek minősül) színpadi viselet tartozik.
Tekintettel arra, hogy ez egy zenetörténeti könyv, főleg a szertartások muzsikus résztvevőire figyelek, az ő munkájuk, az ő öltözetük érdekel.
Az első szent esemény, a frigyláda Jeruzsálembe vitele kapcsán Dávid király név szerint sorolta föl a zenei együttes tagjait:
„Dávid megparancsolta a leviták vezetőinek, hogy állítsák sorba testvéreiket, az énekeseket – hangszerekkel, hárfákkal, citerákkal és cintányérokkal fölszerelve –, és hallassanak örömrivalgást. A leviták odaállították Hemánt, Joel fiát, testvérei közül Aszafot, Berechjahu fiát, s testvéreik, Merári fiai közül Etánt, Kusajahu fiát; melléjük a második helyre testvéreiket: Zecharjahut, Jaaziel fiát; Semirámotot, Jechielt, Unnit, Eliábot, Benaját, Maazejahut, Mattitjahut, Eliflehut, Miknejahut, Obed-Edomot, Jejelt, a kapuőröket. Az énekeseknek, Hemánnak, Aszafnak és Etánnak a cintányért kellett verniük. Zecharjahu, Jaaziel, Semirámot, Jechiel, Unni, Eliáb, Maazejahu és Benaja csomózott hárfán játszottak kíséretül, Mattitjahu, Eliflehu, Miknejahu, Obed-Edom, Jejel és Azaszjahu meg nyolchúrú citerán. […] A papok, Sebanjahu, Josafát, Natániel, Amazaj, Zecharjahu, Benajahu és Eliezer fújták a harsonákat az Isten ládája előtt. Obed-Edom és Jehija voltak az őrök a láda mögött.”
Ugyan fénykép nem maradt fönn, megkockáztatom, nem susogós tréningnadrágban érkeztek a fiúk, és az énekesek sem farmerdzsekiben asszisztáltak a nemes eseményhez.
A közreműködő ének- és zenekar mindig is a szertartás fontos szereplője volt, az egyenruha színe, fazonja alkalmazkodhatott a többi résztvevő öltözetéhez. A zenés istentisztelet vagy a muzsikával kísért szertartás koreográfiája, kivitele hosszú-hosszú, több évezredes hagyomány alapján alakult és alakul ma is. A közvetlenül a Krisztus-esemény után közösségekbe tömörült keresztények már közösen énekeltek (ezt az evangéliumokból tudjuk), Szent Pál pedig egyenesen arra ösztökélte a kolosszei híveit, hogy énekeljenek zsoltárokat és egyéb dicséreteket.
Ennek ellenére a kereszténység első évszázadaiban, az üldöztetés idején, amikor még szigorú büntetés járt azért, ha valaki a Krisztus-hívők csoportjához tartozott, aligha lehetett szó szervezett énekkarokról, a mai értelemben vett ünnepi templomi szertartásokról.
Csak kisebb közösségben mertek összejönni a hívek, énekük legfeljebb halk dúdolás volt, nem harsány zenés hitvallás. Szent Jusztinusz híres védőbeszédében így írt:
„Neki [azaz az Istennek] pedig ünnepi szavakkal adunk hálát, himnuszokat zengünk a teremtésért, hogy mindent boldogulásunkra alkotott: a dolgok sokféleségét, az időszakok váltakozását; és arra kérjük őt, hogy újra a halhatatlanságban élhessünk a belé vetett hit által – ki ne ismerné el mindezt az értelmes emberhez illőnek?”
Fotó: Bősze Ádám FB-oldala
