Augusztus 13-án Jónás Tamás egy közleményben kért elnézést, amiért az idén megjelent Draen című kötetében plagizált, és Schein Gábor A törékenységről című versét sajátjaként publikálta. Ebben úgy fogalmazott: „a tévedés hátterében az ún. kriptomnézia jelensége áll – korábban olvasott szöveg emléke saját gondolatként tér vissza”. A kifejezés különösen felkeltette a figyelmünket, ezért utánajártunk, hogy pontosan miről is van szó, mi köze van a plágiumhoz, és történt-e már hasonló eset valaha az irodalomban.
Mi az a kriptomnézia és hogyan működik?
A kriptomnézia egy vitatott jelenség: sok esetben az adott alkotók nem veszik észre, hogy mások szellemi termékét használják fel, de van olyanra is példa, hogy valaki direkt plagizál erre hivatkozva.
Mindenesetre azzal jár, hogy egy korábban látott, olvasott vagy hallott, de lényegében mástól származó anyagra a sajátunként emlékezünk.
Ezt sokszor tudattalan plágiumnak is nevezik, bár kérdéses, hogy ennek hol húzódnak a határai, főleg jogi értelemben jelent problémát, ugyanis nehezen bizonyítható, hogy az adott személy tudatában volt-e annak, hogy más anyagát publikálja.
Alapvetően egy kognitív zavarról van szó, ami akkor lép fel, ha olyat hallunk, ami közel áll a gondolkodásunkhoz, (adott esetben) valamelyik alkotásunkhoz igen hasonló, netán mi magunk továbbgondolunk. Douwe Draaisma, a Groningeni Egyetem pszichológiatörténeti professzora egy 2014-es, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott előadáson ezzel magyarázta:
Az agy ilyenkor a szemantikus memóriában tárolja el magát az ötletet, amely viszont kevéssé alkalmas az információ kontextusának rögzítésére. Tehát magára az ötletre emlékezni fogunk, de a forrására nem.”
Ezen a ponton már a memória működésével van dolgunk, ami egy könyvvel vagy az internettel ellenében nem tárolja pontosan az információkat, hanem szelektál és szortíroz. Draaisma hosszasan foglalkozik a kérdéssel A felejtés könyve című kötetében.
Ebben a professzor egy igen találó magyarázatot is ad a kognitív folyamatra: tulajdonképpen a kriptomnézia egy evolúciós túlélési taktika eredménye, miszerint nem az a fontos, hogy ki mondta, hanem az, hogy mi az üzenet.
A zenei világ tele van ilyennel
A zeneiparban rengeteg olyan esetet találunk, ahol tudatosan vagy öntudatlanul is felhasználják más előadók zenei termékeit. Valószínűleg mindenki emlékszik a 2013-as esetre, amikor Kanye Westet plágiummal vádolták, mivel felhasználta a Gyöngyhajú lány egy részét a New Slaves című dalában.
Itt egyértelműen tudatos esetről van szó, hiszen a zene tempójában, hangszerelésében, ritmusában is megegyezik az eredetivel. Az ügy végül peren kívüli megegyezéssel zárult, viszont West utólag engedélyt kapott a felhasználásra, tehát szándékos másolásról lehetett szó.
De olyan eset is van, ahol a véletlen miatt alakult ki a másolás. Draaisma könyve Steve Vai amerikai zenész példáját említi, aki az 1996-os Fire Garden nevű albumán a Bangkok című számot Tim Rice Sakk című musicaljéből vette át. Mindez úgy fordulhatott elő, hogy egy turné alatt lekottázta a dalt, de az évek során az eredeti kézirat eltűnt és már csak a saját dokumentum maradt meg az áthangszerelt verzióval.
Így amikor összeállította az albumot, nem vette észre a dalai között az idegen művet.
Írók, akik lopásra adták a fejüket
Az irodalom berkeiben is gyakori probléma, hogy a szerzők elfelejtik, honnan is vettek át egy-egy szövegrészletet. 2013-ban Jane Goodall angol etológus – akit legtöbben valószínűleg a csimpánzokkal készített anyagairól ismernek – új könyve, A remény magvai éppen megjelenés előtt állt, amikor a sajtónak előzetesen kiküldött recenziós példányokban olyan részeket fedeztek fel, amik egyértelműen más forrásból származtak (például a Wikipédiáról és asztrológiai weboldalakról).
Goodall ezt azzal magyarázta, hogy annyira sok jegyzete volt, hogy a rendetlenségben összekeveredtek az anyagok. Végül a könyvet egy évvel elhalasztották és javított változatban jelent meg.
Viszont arra is van példa, hogy egy író tudatosan és vállaltan lop más alkotóktól. Ez esetben T.S. Eliot 1922-es Átokföldje (Szikföld) című verséről van szó, amelyben a szerző kevésbé ismert költőktől válogatott össze szövegrészleteket és azt illesztette be a művébe. De ez lényegében nem is volt titok, ugyanis 2 évvel korábban a The Sacred Wood: Essays on Poetry and Criticism című esszéjében így fogalmaz:
Az éretlen költők utánoznak, az érett költők lopnak; a rossz költők lerontják, amit átvesznek, a jó költők pedig feljavítják, átformálják azt.”
Persze ez korántsem azt jelenti, hogy T.S. Eliot ne tett volna hozzá művészi értéket a verséhez. De felmerül a kérdés, hogy egy ismert író mennyire okoz kárt azzal, ha jelzés nélkül felhasználja egy kevésbé ismert szerző alkotásait.
És akkor jött Esterházy, és mindent felrúgott
A kriptomnézia egy igen nehéz posztmodern problémát jelent, hiszen a 20. század végén egyre jobban előretört az a gondolat, hogy a „szerző halott”. Röviden és leegyszerűsítve ez azt jelentette, hogy az olvasó és szöveg közötti kapcsolat sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, mint a szerző és a szöveg összekapcsolódása. A mű egyfajta játéktérré vált, ahol az olvasó szabadon mozoghatott az asszociációival, az író nem vezette tudatosan a kezét. A szöveg töredezett, többszólamú, gyakran váltakozó narrációt vett fel.
Erre pedig az egyik remek példa Esterházy Péter munkássága.
Talán sokan emlékeznek is a vitára, ami EP körül kialakult, hiszen több könyvében is, de leghangsúlyosabban a Bevezetés a szépirodalomban című regényében jelöletlenül használt fel részleteket más írók műveiből. Persze a kötet végén el lehetett olvasni, hogy kitől származnak ezek, de a pontos szöveghely jelzés nélkül maradt.
2010-ben például Sigfrid Gauch német író plágiummal vádolta Esterházyt, mivel állítása szerint egy az egyben átemelte Vaterspuren (Apa-nyomok) című regényének egyik fejezetét a Harmonia Caelestis című regényébe.
Ugyanekkor állítólag több amerikai író is pert indított az író ellen ugyanezzel a váddal.
Esterházy ezt azzal magyarázta, hogy mivel új kontextust adott a szövegnek, nem merül fel a plágium lehetősége.
Egy korabeli Magyar Nemzet cikk szerint a német írók jogászokhoz is fordultak az ügyben, de azok a „poetica licentiára” (azaz a költői szabadságra) hivatkoztak, ami azt jelenti, hogy ha az eredeti szövegeket új kontextusba helyezik, azaz szövegkollázs készül belőlük, az nem jelent plágiumot.
De mit mond a jog?
Ez az a pont, ahol a kérdés igen komplikált lesz, hiszen a művészi szabadság és a lopás között nem mindig lehet egyértelműen különbséget tenni. A jog így fogalmaz a plágiummal kapcsolatban:
azt állítja vagy arra utaló magatartást fejt ki, hogy az adott szellemi alkotás az ő produktuma, holott azt valójában más (mások) alkották meg”.
Tehát a megoldás a szándékban van, miszerint a felhasználónak tudatos célja a másikat lopással megkárosítania. De nyilván ezt jogi úton sokszor nem egyszerű bizonyítani, így mindig az az elsődleges, hogy az eredeti készítőt védje. Tehát mindig fel kell mérni, hogy milyen kontextusban történt a másolás, mi volt a cél, hogyan lett megalkotva stb.
Visszatérve a kiindulópontra: Jónás Tamás feltehetőleg nem szándékosan publikálta saját neve alatt a verset, talán a kéziratban összekeveredtek a saját szövegeivel. Ő mindenesetre azt írta, hogy nem érti, hogyan fordulhatott ez elő. Viszont sok esetben eshet meg – akár T.S. Eliotnál vagy Esterházynál –, hogy az irodalom szürke zónába keveredik, és nehéz eldönteni, hogy direkt vagy véletlen történt a másolás.
Fotó: Unsplash
