Tavalyi évem egyik legnagyobb olvasmányélménye Michelle Obama önéletrajzi könyve volt, az Így lettem. Az angol cím, a Becoming, szerencsésebb, de magyarul sajnos nincs olyan igeidőnk, amivel jól ki lehetne fejezni a cím (és a könyv) lényegét, azt, hogy folyamatosan alakulunk, nincs olyan, hogy készen vagyunk: “Ma már úgy gondolom, ez az egyik legfölöslegesebb kérdés, amelyet felnőtt gyereknek feltehet:
“Mi leszel, ha nagy leszel?” Mintha a felnőttség lenne a végállomás. Mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne.”
Ami “kicsiként” még könnyű kérdésnek tűnt, arra most már nem tudnék határozott választ adni. Igazából pont akkor, amikor hivatalosan, papíron is nagy lettem, kezdődött el igazán a folyamatos alakulásom, és nem egyszer az újratervezésem.
2001 júniusában, a szóbeli érettségim előtt pár nappal derült ki, hogy hiába a maximum pontszám, a műszaki rajzom nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, nem vettek fel a Műegyetemre. Akkor persze úgy éreztem, összedőlt a világ, és ha nem is teljesen, de eléggé megingott az önmagamba vetett hitem. Mondhatni egész gimnázium alatt, de az utolsó két évben tényleg csak erre készültünk, a SORSDÖNTŐ érettségire és a felvételikre, az egyetemre, erre én kudarcot vallok még a vizsgák befejezése előtt. 12 év tanulás, nyomasztás az iskolapadban (mert általánosban meg ugye azon megy a feszkó, hogy melyik gimnáziumba menjünk tovább), és ez lett a vége. Két napig nagyon sajnáltam magam, utána viszont muszáj volt visszatérnem a magyar és történelem tételekhez, ciki lett volna nem jól teljesíteni. Igazából a szóbeliktől nem féltem, viszont attól igen, hogy el kell mondanom a többieknek (tanároknak, osztálytársaknak), nem sikerült, amit elterveztem, kudarcot vallottam. Mehettem volna máshova (jogra, amit csak a szülői forszír miatt jelöltem be - “szép szakma, sok mindenre jó lehet” stb.), de nem akartam, úgy döntöttem, inkább kihagyok egy évet és újratervezem jövőmet. A szóbeli vizsga reggelén iskolába menet az esélyeimet latolgattam, biztos voltam benne, bármilyen kérdést is kapok, megoldom, viszont ha irodalomból sikerülne kihúznom a 22-es tételt, Stendhaltól a Vörös és feketét, az olyan lenne, mint egy kacsintás az égből, hogy bár nem minden alakult a tervek szerint, de figyelünk rád, jóban vagyunk, minden rendben lesz, nyugi.
A 22-es tételt húztam.
Megnyugodtam.
Most pont kétszer annyi idős vagyok, mint amikor érettségiztem. Tavasszal, májushoz közeledve sokszor eszembe jut. A stresszre, a tanulásra nem annyira emlékszem, bár biztosan sokat időztem azzal is, ami viszont nagyon megmaradt, az a kiváltságosság érzése, hogy bár mindenki másnak még javában ment a tanítás, mi szabadon jöhetünk-mehetünk az iskolából ki és be, már nem tartoztunk ide, de még máshova se. Élve az új helyzettel én például végigpingpongoztam az érettségi szünetet. Hárman-négyen az osztályból hetente többször is megjelentünk a gimiben és amikor üres volt a tornaterem - és jó idő lévén szinte mindig az volt, mert a tanárok inkább a szabadban tartották az órákat -, Queent vagy épp Mozartot hallgatva órákon át pingpongoztunk, természetesen tanári engedéllyel. Jó élmény volt az is, amikor túl voltunk egy-egy vizsganapon, és egymás szavába vágva megbeszéltük, ki miről írt, felelt, hogy sikerült. De szerettem a ballagás előtti szerenádos estéket is, amikor a tanárok végre nemcsak tanárkodtak, hanem “normális” emberi alakot öltöttek, papucsban és farmerban, férj/feleség/anyuka/apuka szerepből lépve ki az erkélyre az osztály elé. A majd’ két hónapos időszakot pedig bankett zárta, amit csak azért nem élveztem már annyira, mert a búcsúzásról, az elmúlásról szólt: olyan szépen összerázódtunk a negyedik év végére, erre most szétszéledünk, soha többé nem leszünk ilyenek. Bizonyára rajtam is múlt, de az egyetemi és az azt követő évek már nem hoztak ilyen maradandó, össznépi élményeket, hiába voltam gólyatáborban, lettem instruktor, szerveztem programokat, más volt az érzet, kisebb volt a léptéke, a jelentősége. Kulturális antropológia órán Margaret Mead és Claude Lévi-Strauss munkáit olvasva tanultuk, hogy a régi társadalmak milyen fontosnak tartották közösségként is megadni a módját annak, ha valaki mérföldkőhöz ért: próbatételek voltak, beavatási szertartások, ünnepségek - a fiúcska vadászni mehetett a férfiakkal, a nagylány megkapta első báli ruháját és végre feltűzhette haját (mint Felicity King) stb. Mára ezek a hagyományok kikoptak, pedig igény a pszichológusok szerint is lenne rá. Talán az érettségi az egyetlen, ami még megmaradt ilyen kollektív rítusként, élményként, és az idei végzősöknél ezt árnyékolja most be a jelenlegi helyzet.
Amióta karanténban vagyunk, napi téma, hogy mi lesz az idei érettségikkel és a felvételikkel. Ahány ország, annyiféle megoldás. Nem tudom, mi a jó, én minek örülnék, ha most kéne számot adnom a tudásomról. Akkor és ott, 18-19 évesen persze óriási dolognak számít, még azt hisszük - mert sokszor ezt is mondják -, hogy ezen áll vagy bukik a jövőnk. Valamennyire biztos így van, de ez akkor is csak egy vizsga, igaz, az első igazi vizsga, megmérettetés.
Mai fejjel az élmény részét sajnálnám, ha kimaradt volna, azt a spéci kiváltságos össznépi összetartozás-érzést, hogy mi vagyunk a 2001-es végzős évfolyam. Minden más pótolható, a tárgyi része megismételhető, és az azóta eltelt 19 év azt is bebizonyította, nem itt dől el a jövő, dől az utána is folyamatosan. Ha most körbenézek a volt gimnáziumi, egyetemi évfolyamtársaim között, kevesen vannak ott, ahova eredetileg indultak. És nem azért, mert ne lettek volna kellően kitartóak, elszántak, hanem mert az élet - élőben - másként működik, sokszor kell, és hál’ Istennek lehet is, újratervezni. Így van köztünk bankvezető, konduktor, médiaszakember, egyetemi tanár, stand-upos író, fesztiváligazgató, borszakértő, cukrász és stílustanácsadó is.
A műegyetemi fiaskó óta jó párszor újraterveztem, újraindítottam a “rendszerem”, vagy azért, mert valami nem sikerült, esetleg kihagyhatatlan lehetőség kínálkozott, vagy mert nem éreztem már jól magam abban, amiben voltam. Néha visszajátszom magamban, milyen helyzetek és döntések sora vezetett oda, ahol most vagyok, és elgondolkodom azon, hogy ha bizonyos dolgok másként alakulnak, más válaszokat adok, most ki lennék és hol? Sok-sok mi lett volna ha...
“Minden kimondott és leírt szók legszomorúbbika a « volna » ”
- kedvenc P. G. Wodehouse könyvemben (Forduljon Psmithhez!) sóhajtozik így Psmith (a “P” néma marad!). Lamentálásom végére mindig arra jutok, hogy jó így, ahogy van, ahogy lett, ha sokszor nem is voltam és vagyok elégedett mindennel, mégsem változtatnék semmin sem. Így kerek az egész és kíváncsian várom, miként alakul tovább, a sorsdöntés mindig folyamatban van..
