Máig számos alvóügynök és beépített kém tevékenykedik világszerte. Ők látszólag mindennapi polgárok, autókereskedők, ingatlanosok, irodai dolgozók, közben pedig titkos üzeneteket közvetítenek az anyaország felé, amikor senki sem figyel. Shaun Walker brit újságíró sok száz órányi interjú és rengeteg különböző országban gyűjtött adat alapján álította össze ezt a könyvet, ami betekintést ad a KGB legbelsőbb működésébe. Milyen életük volt ezeknek az orosz kémeknek, hogyan választották ki őket és hogyan szabadult meg tőlük a hatalom, amikor már nem volt rájuk szükség? Olvass bele!
Shaun Walker: Beépülve – Orosz alvóügynökök és szuperkémek Nyugaton (részlet)
Ford. Papolczy Péter
Bevezető
2010 júniusának egy fülledt, borús délutánján Ann Foley élete fenekestül felfordult. A nap nem indult rosszul; Ann és a férje, Don elvitték két fiukat, Timet és Alexet ünnepi ebédre egy indiai étterembe, nem messze cambridge-i családi házuktól Massachusettsben. Tim huszadik születésnapját ünnepelték, a nyárra hazajött Washingtonból, miután befejezte másodéves tanulmányait a George Washington Egyetemen. Ebéd után négyesben visszasétáltak a házhoz, amit Don és Ann néhány héttel korábban vásárolt, a Harvard Square közelében. A háromszintes ház bejárati ajtajához oszlopos előcsarnok vezetett, ennél pompásabb házban még életükben nem laktak, jól mutatta, hogyan emelkedett a család szerencsecsillaga.
Donnak remekül ment az új tanácsadó cége, Ann meg nemrégiben vállalt állást az ingatlanpiacon. A nappaliban Don nyitott egy üveg pezsgőt, hogy az ünneplés ne érjen véget. A pohárköszöntő után Tim felment a szobájába. Valamivel később hangos kopogás hallatszott az ajtón. Ann azt hitte, bizonyára Tim egyik barátja jött neki gratulálni. – Váratlan vendég – kiáltott Ann Alex-nek, aki már indult is a lépcsőn, hogy szóljon a bátyjának.
Ann ajtót nyitott, és feketébe öltözött férfiakat talált a küszöb túloldalán. – FBI – harsogták, és benyomultak.
Két-két ügynök az ebédlővel egybenyitott nappali két külön sarkába terelte Dont és Annt, és kattant a csuklójukon a bilincs. Alex utána az ablakon át nézte, ahogy a szüleit kivezetik a bejárati ajtón, végig a vörös téglákkal kirakott gyalogúton, és fekete autókba ültetik őket. Az FBI-ügynökök nem voltak hajlandók elárulni a fiúknak, miről van szó, de Alex abból indult ki, hogy valami rettenetes félreértés történhetett. Elképzelni sem tudta, mit tehettek meglehetősen unalmas szülei, ami indokolta volna ezt a rajtaütést.
Kilenc évvel a letartóztatások után, 2019 nyarán, egy meleg moszkvai délutánon felkerekedtem, hogy találkozzam a nővel, akit egykor Ann Foley néven ismertek. Egy forgalmas, francia kávézót javasolt, nem messze a Gorkij parktól. Az álrusztikus asztalok többségénél fiatal, jól öltözött moszkvaiak ültek, a Vlagyimir Putyin uralmának hosszú évei alatt megjelent, cseperedő középosztály tagjai. Találtam egy szabad asztalt, és néhány perc múlva ő is befutott. A nő az ötvenes évei közepét taposta, égszínkék blúzt és vastag nyakláncot viselt, szőke haját félhosszan hordta. Szívélyesen mosolygott, kezet fogott velem, és helyet foglalt. Jött a pincér, a nő oroszul rendelt egy kapucsínót, majd visszaváltott angolra. Mindkét nyelven hibátlanul beszélt, de az angol hanglejtésében felfedezhető volt egy halovány, de összetéveszthetetlen orosz csengés. Eltűnődtem, vajon észrevettem volna-e az akcentust, ha egy évtizeddel korábban találkozom vele az Egyesült Államokban. És vajon akkor is felmerült volna bennem, hogy van valami jellegzetesen szláv az arcvonásaiban? Szinte biztosan nem. Akkoriban senki sem gyanakodott Ann Foley-ra, a barátságos kanadai nőre, aki részmunkaidőben ingatlanügynökként dolgozott.
Idézet szövegA valóságban Ann Foley nem volt sem barátságos, sem ingatlanügynök.
Mert meghalt. Az igazi Ann Foley 1962 szeptemberében született a montreali közkórházban, és hét héttel később elvitte őt a vírusos agyhártyagyulladás. A szülei, a nemrégiben egybekelt Edward és Pauline mindössze két kis fotót őrzött emlékül a kislányról, aki oly rövid időre költözött az életükbe. Több mint két évtizeddel később a kanadai hatóságokhoz érkezett egy kérelem egy születési anyakönyvi kivonat kiállítására, a papírok alapján magától Ann Foley-tól. Senki nem kérdőjelezte vagy vizsgálta meg jobban a kérelmet; a nyilvántartásokat még nem digitalizálták és központosították. A hatóságok kiállították a születési anyakönyvi kivonatot, majd később az útlevelet is.
A kávézóban velem szemben ülő nő több mint húsz éven át, amíg az FBI be nem zörgetett hozzá, a montreali Ann Foley-nak adta ki magát, rászedve a szomszédait, a barátait, sőt még a saját gyerekeit is. Valójában Jelena Vavilova-ként született Szibériában, a Szovjetunióban nőtt fel. Jelena illegális ügynök volt, egy KGB által kiképzett, mély fedésben élő kém. A férje, Don szintén illegális KGB-s volt; ő Andrej Bezrukov néven született.
Jelena és Andrej az 1980-as évek elején találkoztak, mindketten éppen történelmet hallgattak a szibériai Tomszk városában. A KGB felderítői szemelték ki őket előzetes válogatásra.
Később egy több évig tartó, kemény kiképzési programban vettek részt, amelynek során nyelvüket, manírjaikat és identitásukat egy átlagos kanadai házaspáréra szabták át.
1987-ben külön-külön hagyták el a Szovjetuniót, Kanadában megszervezték a találkozást, és elkezdtek járni, mintha csak az imént ismerkedtek volna meg. Másodszor is összeházasodtak, ezúttal Don és Ann néven, és Torontóban telepedtek le, ahol Jelena megszülte két fiukat, Timet és Alexet. 1991-ben a Szovjetunió szétesett, és a két illegális néhány évre magára maradt. Az évtized végére azonban az egykori KGB-tiszt, Vlagyimir Putyin vette át a hatalmat Moszkvában. Andrej és Jelena újra komoly kémkedésbe kezdett, most már az SZVR-nek, az új Oroszország külföldi hírszerző ügynökségének. Andrejt Don Heathfieldként felvették a Harvard Kennedy Schoolba, ami lehetővé tette a házaspár számára, hogy két gyermekükkel Cambridge-be költözzenek, és megkezdjék működésüket az Egyesült Államokban. Míg Andrej kiépítette a kapcsolati hálóját a Harvardon, addig Jelena saját megfogalmazása szerint háztartásbeli volt, nevelte a két fiukat és tüsténkedett a ház körül. De miután a gyerekeket betakargatta, belopózott egy hátsó szobába, és dekódolta a Moszkvából érkező rádióüzeneteket.
Jelena és Andrej meg sem szólaltak oroszul, és Timnek és Alexnek sem említették Oroszországot. Jelena néha titokban Dél-Amerikába vagy Kanadába utazott az SZVR ügynökeivel találkozni, távol az FBI esetleges árgus tekintetétől, és útközben cserélgette az útlevelét, hogy ne hagyjon nyomokat maga után. Hétköznapi teendőkről szóló történeteket agyalt ki, hogy a fiainak magyarázatot adjon a távollétére. Azok közül, akikkel Jelena érintkezett, senki nem tudott semmit a valódi tehetségéről és eredményeiről.
Kiképzett KGB-ügynök volt, aki kénytelen volt egy hétköznapi háziasszony szerepét játszani.
Amikor Moszkvában találkoztunk, megkérdeztem tőle, nehéz volt-e megbirkózni ezzel a kettősséggel. Belekortyolt a kávéjába, és halványan elmosolyodott. – Az olyan emberből, aki mások megerősítésére vágyik, soha nem lenne jó illegális hírszerző – mondta. – A kém olyan színész, akinek nincs szüksége közönségre vagy színpadra.
Jelena váltig állította, hogy ő és Andrej soha nem árulták volna el a két fiuknak az igazságot, ha az FBI nem kopogtat be hozzájuk. – A saját biztonságunkért mi magunk feleltünk, és sebezhetővé válunk, ha bárkinek is elmondjuk – mondta határozottan. Azt viszont elismerte, hogy az FBI rajtaütése előtt már szövögették a terveket, hogy visszavonulnak a kémkedéstől, és egy nap talán visszaköltöznek Oroszországba. Legkésőbb akkor nyilván mondaniuk kellett volna valamit a fiaiknak. – Igen, persze, de egy másik történetet – felelte meghökkentő tárgyilagossággal. – Nagyon sok történetünk volt. Volt egy történet a szüleinknek, egy másik az oroszországi barátoknak. Rengeteg történetet adunk elő. Eggyel több vagy kevesebb, nem probléma. Sajnos ez egy ilyen játék.
A hírszerző ügynökségek alapfeladata, hogy nyilvános csatornákon keresztül nem elérhető információkat gyűjtsenek más országokról. A munka nagy részét láthatatlan módon végzik, és a legtöbb hírszerző ügynökség titkos ügynököket alkalmaz. Ennek a legegyszerűbb módja, ha a kémeket diplomatáknak álcázzák. Ha elkapják őket, akkor a diplomáciai mentességre hivatkozva egyszerűen hazatérhetnek. Másfelől ez megkönnyíti a fogadó ország kémelhárító szolgálatai számára az ügynökök megfigyelését. A diplomaták ismert személyek, és gondos nyilvántartást vezetnek róluk. Egyes hírszerző szolgálatok ezért egy kockázatosabb, de nehezebben felderíthető lehetőséget választanak. A külföldre küldött kém vállalati vezetőnek vagy más ártatlannak tűnő szakembernek adja ki magát, és talán még hosszú és sikeres karriert is befut a fedőszerepében, miközben titokban hasznos ismeretségeket köt és hírszerzési információkat küld haza. A CIA ezt „nem hivatalos fedésnek” nevezi.
A moszkvai illegális ügynökök programja több lépéssel továbbfejlesztette ezt a koncepciót.
A KGB évekig tartó kiképzésnek vetette alá az olyan egyszerű szovjet állampolgárokat, mint Jelena és Andrej, hogy nyugati polgárokat faragjon belőlük.
Ezután évtizedeken át külföldön éltek, és beolvadtak a befogadó társadalmakba.
Ha valaki megismerkedett egy orosz diplomatával, aki sokat kérdezősködött, az illető nyilván elgondolkodott, hogy az új ismerőse vajon kém-e. Ugyanilyen gyanús lehet egy társaságkedvelő orosz kereskedelmi ügyintéző vagy egy túlságosan barátságos orosz újságíró is. De ki gyanítaná egy kanadai ingatlanügynökről, hogy a KGB beépített embere?
Először 2010-ben hallottam az illegálisok programjáról, amikor Jelenát, Andrejt és nyolc társukat letartóztatták az Egyesült Államokban, és végül kitoloncolták őket Oroszországba. Akkoriban a The Independent moszkvai tudósítójaként dolgoztam, és néhány héten át próbáltam felkutatni a hazatért kémeket. A szerkesztőket legfőképpen a huszonnyolc éves Anna Chapman érdekelte, aki egy New York-i ingatlanközvetítői állás fedése alatt kémkedett az SZVR-nek. Tündöklő társasági hölgyként flörtölt a gazdagokkal és a hatalmasokkal, feltehetően a Kreml érdekeit tartva szem előtt. A pazar fotósorozatokon szereplő, lángvörös hajú nő, akinek egykori brit férje a nemi életükről szóló pikáns történeteket osztott meg a bulvársajtóval, mintha egyenesen egy puhakötéses kémregény lapjairól lépett volna le. Egy évvel a csere után végre sikerült rávennem Annát, hogy találkozzon velem Moszkvában. Elbűvölő, energikus társaságnak bizonyult ebéd közben, de a kémkedési munkájáról nem volt hajlandó semmit sem elárulni. Inkább egy új ruhakollekcióval kapcsolatos terveiről akart beszélni.
Engem amúgy is jobban érdekeltek az idősebb illegális ügynökök és a kunsztok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy valaki évtizedeken át egy más ember bőrébe bújva éljen. Az SZVR igencsak távol tartotta Jelena és Andrej két fiát, Timet és Alexet a médiától, de 2016-ban felkutattam őket, és interjút készítettem velük egy cikkhez a Guardian magazinban. A testvéreket a kanadai kormány megfosztotta állampolgárságuktól, és pereltek a helyreállításáért. Kitartottak amellett, hogy fogalmuk sem volt a szüleik kémkedési tevékenységéről. Alex elmondta, hogy még a 2010-es FBI-razzia utáni hetekben sem volt hajlandó hinni a híreknek.
Csak akkor döbbent rá, hogy egész gyerekkora hazugság volt, amikor Moszkvába érkezve régi fényképeket mutattak neki a szüleiről KGB-egyenruhában.
Most azt várták tőle, hogy egy olyan országban kezdjen új életet, ahová korábban be sem tette a lábát. Kapott egy orosz útlevelet Alexander Vavilov névre kiállítva, amit még csak ki sem tudott ejteni rendesen. – Ki ne esne át gimisként identitásválságon, nem igaz? – kérdezte fanyar mosollyal, de ki lehetett hallani a keserűséget a hangjából.
Lenyűgözött ez a csavaros családi történet, ezért az évek során elkezdtem olvasni az illegálisok programjáról, és hamarosan ráébredtem, hogy a kémkedés történetében semmi sem mérhető hozzá. A különböző hírszerző szolgálatok olykor külföldi állampolgároknak álcáztak ügynököket, de soha nem olyan alapossággal és olyan mennyiségben, mint a KGB. Az illegális ügynök egyedülállóan orosz jelenség, ami az ország történelmi tapasztalatában gyökerezik. Minél többet olvastam a programról, annál inkább úgy éreztem, hogy lenyűgöző lehetőséget kínál egy sokkal nagyobb történet elmesélésére; az egész szovjet kísérletről és annak végső kudarcáról, egy évszázadnyi fordulatos, véres történelemről.
A történet 1917-ben kezdődik, amikor Vlagyimir Lenin bolsevikjai az októberi forradalom révén átvették a hatalmat. Az új szovjet rezsimnek kevés barátja volt a külföldi kormányokban, de rengeteg kozmopolita, világlátott kommunistára támaszkodhatott, akik különböző álruhákban rögtönözve segítettek megvédeni a forradalmat és terjeszteni ideológiáját.
Ezek a virtuóz, elhivatott kémek a szovjet hírszerzés mondavilágában a Nagy Illegálisok néven váltak ismertté.
Európai arisztokratáknak, perzsa kereskedőknek vagy török diákoknak kiadva magukat, ravaszságot, bájt és szexet bevetve gyűjtöttek hírszerzési információkat. Sokuk Nyugaton ugyan megúszta a lebukást, de a saját rendszerük letartóztatta és kivégezte őket az 1930-as évek második felében, Joszif Sztálin nagy terrorja idején.
Fotó: X - Shaun Walker
