Az iskola Topekában című regénynek (ami nem mellesleg az év végi 50-es listánkon is helyet kapott) ráadásul nem egy, hanem kapásból négy nézőpontja, szigorúan véve viszont csak három narrátora van. Ott van rögtön a végzős gimnazista Adam, az iskolai vitaversenyek sztárja, akin óriási a nyomás, hogy végre megnyerje az országos bajnokságot. Az ő ellenpontja a „férfi-gyerekként” ábrázolt Darren, a gimis közösség számkivetettje, akinek világérzékelése fragmentált, szétcsúszott, és kommunikációja pont ennek megfelelő. Az első oldalakon kiderül, hogy Darren valamilyen konfliktus vagy bűncselekmény központi figurája lesz, de Lerner nagyon lassan adagolva mutatja be, hogyan került ebbe a necces helyzetbe, pontosabban a buliba, ahol egy adott ponton elszabadultak az indulatok és egy biliárdgolyó. Az ő történetszála a legkevésbé kidolgozott, de nem azért, mert nem jutott rá elég energia, a magyarázat sokkal inkább a figura kommunikációképtelenségében keresendő.
A regényben megszólalnak még Adam szülei, Jonathan és Jane, akik a hatvanas évek ellenkultúrájában szocializálódtak, majd fiatal felnőttként költöztek New Yorkból a kansasi Topekába, hogy a neves klinika munkatársai legyenek. Közülük is Jane a híresebb, aki pszichológiai tárgyú könyveivel lett országszerte ismert: tévéműsorokban szerepel, az emberek felismerik az utcán, ezzel együtt pedig nőgyűlölő telefonálók céltáblájává is válik – a regény legviccesebb részei, amelyekből kiderül, hogy Jane ugyanakkor sosem adja meg nekik azt az elégtételt, hogy megbántottnak vagy zaklatottnak hallják, és rutinosan szereli le a trollokat.
„(...) nem is annyira tudta, hogy milyen szám jön, mint inkább hallotta az emlékezetében, Gotta grind, gotta get mine. Zúzzunk, kell a cucc.”
Egy borzasztóan megtartó, odafigyelő család az övék, mégis idővel halvány repedések jelennek meg a tökéletesség mázán. Jane például kénytelen beismerni magának, hogy szülőként úgy istenigazán sosem érdeklődtek Adam vitaversenyei iránt, de kiderül az is, hogy sikerei csúcsán nemcsak egy közeli barátot veszített el, de megroggyant a házassága is. Ráadásul gyerekkorában olyan családon belüli abúzusnak volt az áldozata, amely legfeljebb csak nagyon halvány utalásokban, említésszinten merül fel. Az igazi fájdalmas traumák egyszerűen nem artikulálódnak a Gordon család életében, ami azért is fontos, mert a regény központi eleme épp ez: a nyelv, a kommunikáció, a verbális megnyilvánulás – vagy épp az erre való képtelenség.
Valószínűleg nem szándékosan, de Ben Lerner nagyon erős ellenpárokkal dolgozik: Darren szakadozott gondolatfolyamát például Adam élénken szövegelő, rappelő, vitaversenyes jelenetei ellenpontozzák. A vitaversenyek egyik bevett fogása például a megsorozás, amikor viszonylag rövid idő alatt szinte követhetetlen sebességgel sorolja a szónok az érveit, ami inkább tűnik verbális kivégzésnek, mint értelmes vitának: „A megsorozás ellen felhozott leggyakoribb kritika az volt, hogy leválasztja a formális vitát a való világról, hogy senki nem használ olyan nyelvet, amit ezek a vitázók, kivéve talán az aukciósházak kikiáltóit.” Adam szerint azonban ez nem igaz, hiszen a nagyvállalatok is előszeretettel élnek ezzel az eszközzel (lásd a gyógyszerreklámok végén elhadart információkat a kockázatokról és mellékhatásokról), miközben „a politikusaik lassan, lassan beszéltek tovább a politikájukhoz egyáltalán nem kapcsolódó értékekről”.
„Nem egy embertől hallotta, hogy az a sok „fehér gyerek, aki fekete akar lenni” annak a bizonyítéka, hogy a régi faji törésvonalak eltűnőben vannak. Eminem hamarosan minden idők legkelendőbb rappere lesz (A ‹‹Slim Shady›› egyetlen 15 másodperces szegmensben 97 szót, azaz másodpercenként 6,46 szót darál le.”). A választók egyre sokszínűbbek, Adam olvasta az Economistban, a republikánusok kihalnak mint országos párt, még ha Kansasszel továbbra is valami baj lesz (…)”.
A cselekmény két nagy időpont között váltogat: a tinédzser Adam még bőven a Clinton-érában készül az utolsó gimis évére, a felnőtt Adam viszont már a Trump-korszakból („most, hogy Amerika ismét nagy lett”) tekint vissza erre az időszakra. Az egyikben még a columbine-i iskolai lövöldözés előtt, a másikban a bevándorló családok szétszakítása után vagyunk, a köztük feszülő jó harminc év eseményei ugyanakkor csak pontszerűen jelennek meg. Ennél sokkal érdekesebb Adam családjának belső dinamikája, és a maszkulinitás kultúrája, ami mindannyiuk életére kihat, és amelynek egyik fő megtestesítője a cselekmény idején néma és magatehetetlen nagypapa, aki nem egy megbecsült pátriárkaként, hanem szépen-lassan egy abuzív, hazudozó emberként tűnik fel. A regény egyik fontos jelenete, amikor Adam anyja egy lila tehénről szóló gyerekverset akar megtanítani a fiának, Adam viszont az egyik sort képtelen megjegyezni, és örökké rosszul idézi. Látszólag egy jelentéktelen kis eset, gyökerei viszont sokkal mélyebbre nyúlnak: Adam ugyanis öntudatlanul is így szakít a múlttal, mégpedig azzal, ami pokollá tette az anyja gyerekkorát, és amit ma transzgenerációs örökségként emlegetünk:
„Adam tudta, hogy csak fel kell elevenítenie a hibás mondatot, az ismétlés rituális megtagadását nemzedékeken át, a lekövetett bekezdést, a gyenge varázsigét, és az anyja válaszol majd a fejében, elnyomja a Férfiakat, még ha csak átmenetileg is.”
A férfiasság kultúrája, ennek leágazásai, elfajzásai már csak azért is fontosak a felnőtt Adamnek, mert két kislány apukája, kamaszként pedig szemtanúja volt annak, hogy sikeres anyjának mennyi szakmai lekezelésben volt része: „ (…) érdekes volt, amikor az Alapítvány egyik öregfiúja vagy annak egy szövetségese szerepelt a Timesban, akkor azért, mert a munkája transzcendens volt, de amikor egy magamfajta péniszirigy amazon került a figyelem középpontjába, akkor nyilvánvalóan csak azért, mert mindent kvázi a pszichológiai csajirodalom szintjére redukáltam”. A telefonáló trollok, az ocsmány beszólások, a sajnálkozások az apa/férj háttérbe szorulása miatt mind-mind kihatnak a Gordon-gyerekre, az elfojtás pedig a legmarkánsabban abban a jelentben ütközik ki, amikor a gyerek Adam betekeri a péniszét egy rágógumival.
„A hangokból és a zenéből (a Fugees: The Score) tudták, hogy a nép hátul van. A ház mellett fakapu vezetett egy járólapos ösvényre, amit kis fények szegélyeztek az udvarig, ahol más újdonsült végzősök foglalták el a kerti bútorokat, dohányoztak és ittak. (…) Adam a szokásos üdvözlések után. amibe ezúttal gúnyos gratuláció is keveredett – „Hé, emeljük poharunk a stréberek bajnokára” –, bement, hogy keressen egy mixert.”
Nagyon okosan felépített, több regiszteren és szálon megszólaltatott történet Az iskola Topekában, amiben finoman elmosódnak a határok a gyerekkor és a felnőttkor között, hiszen Ben Lerner többször bebizonyítja (akár a repüléses vagy a tüntetéses jelenetnél), hogy Adamnek a korábbi generációkkal ellentétben felnőttként sincsenek kész válaszai, hogy a kétségei és a félelmei ugyanúgy vele maradtak – megszabadulni nem tud tőlük, legfeljebb dolgozni rajtuk és velük.
