„Azt hiszem, a magyarázat az, hogy a boldogságról nem beszélünk, azt megéljük” – szól Légrádi Gergely könyvének mottója Jón Kalman Stefánssontól. Bár az Éppen annyi valóban nem a könnyed témák gyűjtőhelye, a játékosság és a groteszk humor nem áll távol a szerzőtől. A kötetben olvasható ötször nyolc rövid írás többnyire hétköznapi küzdelmeket tár elénk változatos stílusban és izgalmas elbeszéléstechnikai megoldásokkal. A felvonultatott élethelyzetek néhol összeérnek, keresztezik és átfedik egymást, hidakat képezve ezáltal az egyes szövegek között.
Légrádi Gergely: Éppen annyi (részlet)
Az egyetlen valóság
Énünk csak puszta látszat, megfoghatatlan, körülírhatatlan és ködös, míg ellenben az egyetlen valóság a mások szemében tükröződő énképünk. Megállt az olvasásban, és arra gondolt, már hónapok óta kómában fekszik, és időtlen idők óta nem látta a tekintetét. Felállt, megkereste a jegyzetfüzetét, kitépett egy lapot, és visszatért a fotelbe. Maga elé vette a kötetet és leírta a mondatot, majd a jobb alsó sarokba, kis betűkkel feljegyezte: Milan Kundera. A papírt zsebre vágta és folytatta az olvasást.
Legközelebb a buszon akadt a kezébe a lap az írással, amikor a jegyét kereste, útban a kórház felé.
Újfent elolvasta, majd miután mindkét kezére szüksége volt, visszatette oda, ahol megtalálta. Néhány nappal később a mosásnál került elő újra, amikor zsebkendőtlenítette a nadrágját. Magához vette a papírt, elindította a mosást, aztán a dohányzóasztalra tette, a fokföldi ibolya mellé. Másnap este, néhány órával a kórházi látogatás után töltött magának egy italt, leült a fotelbe, és körülnézett, hol is van a Kundera kötet. Akkor látta meg a papírt a dohányzóasztalon. Kezébe vette, újfent elolvasta, majd fellapozta a könyvet, és megkereste a szövegkörnyezetet, ahol rátalát a mondatra. Hátha az idézet előtti és utáni bekezdések a segítségére lesznek. Aztán hátradőlt, és továbbolvasta a kötetet.
Belealudhatott, mert valamivel éjfél előtt riadt fel.
Telefonon hívták, hogy részvétüket fejezzék ki. Ha akar, most még be tud jönni a kórházba, közölték távolságtartóan. Nem protokollszerű, de beengedik, aztán elviszik az elhunytat a patológiára. Felkelt a fotelből, és csendesen öltözködött. Nyugodt tempóban vezetett a kórház felé. Ismerte már a járást, sokat jött ide, hozzá. Az éjszakai portánál ment be. A szokásos módon emelte fel a jobb kezét, intett, a portás pedig kinyitotta a kaput. Félhomályban lépdelt fel a lépcsőn. Az osztályon megállt a nővérpult előtt, de az éjszakást nem látta.
Várt néhány percet, majd belépett a kórterembe.
Ott feküdt. Keze a takarón, párhuzamosan, a teste mellett. Közelebb lépett. Arcán nyugodt vonások, szeme csukva. Leült mellé. Nézte a bőrét, a haját, a körmét, de nem látott semmi különöset az utolsó délutáni látogatáshoz képest. Talán csak a szeme árulkodott. A lehunyt szembőr, amely alatt már nem hajózott ideoda a szemgolyó. Már délután sem lehetett kommunikálni vele, már délután sem tükröződött a szemében semmi, ahogy hónapok óta. A kisasztalon az unalomig ismert dolgok. Megérintette a kezét, aztán a felkarját.
Simogatta, ahogy délután is tette.
Még langyos volt. Langyos volt, és semmi nem utalt rá, hogy a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása már megindult.
És semmi nem adott választ, hogy mi lesz vele, az itt maradottal, arra pedig végképp nem, hogy mi történik az egyetlen valósággal, a szemben tükröződő énképpel, amelyet langyos testű apja néhány órával ezelőtt örökre magával vitt.
Amikor hazaért, visszaült a fotelbe.
Akaratlanul is a könyvért nyúlt. Mielőtt megkereste volna, hol tartott, a kötet utolsó lapjai közé helyezte a papírlapot, rajta a mondattal, a látszattal, a megfoghatatlan és ködös énképpel, az egyetlen valósággal. Aztán mégis becsukta, és fordított egyet a könyvön. A hátlapról Kundera ballonkabátos, fekete-fehér képe nézett vissza rá. Homlokán ráncok, szája kissé nyitva. Mintha még mondani akarna valamit, talán éppen a mondathoz, a papírlapra jegyzetelt mondathoz, az egyetlen és körülírhatatlan valósághoz, vagy ha nem is mondani, akkor megmutatni, a szemében, tükröződve.
Fotó: Rácz Gabi
