A Puskin mozi előcsarnokát szinte teljesen megtöltötték az olvasók március 17-én. Krusovszky Dénes új könyvének megjelenését nemcsak azért várták ennyien, mert a 2023-as Levelek nélkül (itt írtunk róla) után ismét prózával jelentkezett sokak kedvenc szerzője, hanem azért is, mert mivel egy éve Japánban él a családjával, ritkán lehet vele személyesen találkozni.
Az új kötet A másik mozaik címmel jelent meg (olvass bele!), és tíz novellát tartalmaz, melyek mindegyikében szerepel valamiképpen az idegenség érzése. A bemutatón szerkesztője, Turi Tímea kérdezte a szerzőt, részleteket pedig Polgár Csaba színész előadásában hallhattunk.
„Japánban nagyon sokat tudnak az egyedüllétről”
Turi kezdésként rámutatott, hogy bár a beszámolók alapján a szerző jól érzi magát Oszakában a családjával, a szövegek közös pontja mégis a magány. Krusovszky elmondása szerint a kint töltött időben érdekes volt megfigyelni, hogy mennyiben működik másképp Japán, mint amit itthon megszokhattunk.
Egy olyan társadalomról van szó, amely nagyon sok helyzetben elfogadja az emberi egyedüllétet, sőt infrastrukturálisan meg is könnyíti azt” – mesélte.
Az éttermekben például fülkék választják el egymástól el az embereket, a vasútállomásokon pedig zárható, egyszemélyes kis kabinok várják a csendesen dolgozni vágyókat.
A Japánban szerzett tapasztalatok a Hikikomori című szövegben jelennek meg leginkább: így hívják azt a meglehetősen szélsőséges életformát, amikor valaki úgy dönt, hogy teljesen elszeparálja magát a társadalomtól – például valamilyen szégyenhelyzet vagy negatív tapasztalat következtében.
A szerző elmondta, hogy ma nagyjából 1,5 millió japán él így.
Ezek az emberek gyakran még a szobából sem lépnek ki, és vagy a szűk család támogatja őket, vagy ha még ennyi segítséget sem akarnak elfogadni, akkor éjszaka járnak ki boltba.
Mit tekintünk egyáltalán valóságnak?
A magány tapasztalatán túl Turi szerint közös a szövegekben az is, hogy van bennük valami rejtély, amely nem feltétlenül nyer megoldást. Krusovszky egyetértett abban, hogy bár olyan értelemben ragaszkodnak a történetelvűséghez ezek a szövegek, hogy elindulnak, és el is jutnak valahova, bőven akad, amit az olvasóra hagynak.
Hozzátette azt is, hogy a korábbi műveihez képest talán még kevésbé hisz az elmondhatóságban, ami elsősorban globális változásokból eredeztethető.
Nem a kiszámíthatóság felé megy a világ” – fogalmazott.
„Az elmúlt pár év annyira megkérdőjelezte azt, amit valóságnak nevezünk, hogy nem tudok akkora bizalommal fellépni íróként sem” – fejtette ki. A 2010-es évek óta egyre fokozódó kétely a megbízhatóságban – ami például a hírfogyasztásunkon is jól látszik –, tehát nemcsak a társadalmi kommunikációban, hanem az irodalomban is megtette a hatását.
A továbbiakban meghallgattunk egy részletet a Bronzszínű foltok című novellából, melynek elbeszélője az idegenségnek egy addig ismeretlen formáját éli át, amikor feltűrt ujjú kockás ingben besétál egy testépítő versenyre az apjával.
Már minden autofikció?
Ezek után a személyesség témája felé kanyarodott a beszélgetés. „Összességében te egy szemérmes szerzőnek tűnsz” – mondta Turi Tímea, utalva arra, hogy Krusovszky Dénes még az Életrajzi kísérletek (olvasd el interjúnkat itt!) című verseskötetében sem feltétlenül csatlakozik rá klasszikus értelemben a mostanság népszerű autobiografikus trendre, inkább az emlékezés felől közelít. „Az irodalom furcsa szürkezónába vezeti az embert, ahol nem egészen nyilvánvaló, mi a sajátom, és mi nem” – fogalmazott a szerző.
És melyik fikció nem tartalmaz önéletrajzi elemeket?” – tette fel a kérdést.
Memoár, autobiográfia vagy éppen önéletrajzi regény között eleve bizonytalanok a határok (mi is írtunk erről). Ezt kiválóan szemléltette a később elhangzó Autofikció című szöveg is, amelyben egy dühös olvasó kéri számon egy dedikáláson a szerzőt, mert meggyőződése, hogy a bátyjáról írt a könyvében.
Biztos, hogy szürreális?
Bár A másik mozaik legtöbb novellájának van egy realitásban értelmezhető kerete, az utolsó írás kissé elrugaszkodottabb, ebben szerepel ugyanis egy klinika, ahol meg lehet szabadulni a nemkívánatos emlékektől.
Krusovszky rámutatott azonban, hogy amit korábban tudományos fantasztikusnak hívtunk, az mostanra a létező valóságunk része lett.
„Ma már többet beszélünk a mesterséges intelligenciáról, mint a kenyérsütésről” – érzékeltette, hogy miként alakul át napról napra a valóságunk.
A körülöttünk zajló zavarba ejtő változásokat lehetne tragikusan is szemlélni, de Turi szerint távolról sem annyira sötétek ezek a szövegek. A szerző elmondása szerint a novellái kérdéseket vetnek fel, és párbeszédkísérletek kívánnak lenni, amely szándékban már eleve benne foglaltatik, hogy hisz a párbeszéd lehetőségében.
Ahogy az egyik írásban olvassuk, „élni tulajdonképpen muszáj”, és bár talán nem ez a létező legoptimistább világszemlélet, mégsem engedi el teljesen a humanista értékekbe vetett bizalmat.
Mára eltűnt az emberi nagyszerűségbe vetett hit” – vélte a szerző.
Szerinte ugyanakkor mégsem tekinthetünk kizárólag negatívan a világban való jelenlétünkre. Hozzátette még, hogy nem feltétlenül érdemes mindenestül azokra a civilizációs hálókra támaszkodnunk, amelyekre a mai társadalmak épülnek, mert ezek könnyedén éket verhetnek közénk. Elég csak arra gondolni, mennyire elmagányosít minket az állandó online jelenlét.
Fotók: Valuska Gábor
