A sepsiszentgyörgyi irodalmi fesztivál és könyvvásár, a SepsiBook vendége volt Nádas Péter május 23-án. Az íróval Tompa Andrea beszélgetett, az eseményen készült a felvétel csütörtöktől hallható a Nyugatitér Spotify-oldalán. Az elhangzottakból szemezgettünk. (A beszélgetésben otthonáról Gombosszegről is mesélt Nádas, a gondolatait és az anekdotákat itt foglaltuk össze.)
A német díjról
Kisebb botrány kerekedett abból, milyen körülmények között került be Nádas Péter második körben az egyik rangos német irodalmi díj shortlistjére: két zsűritag állítása szerint voltak a döntnökök között, akik az identitáspolitikai indokokat az irodalmiak elé helyezve befyolásolták a shortlist alakulását – az esetről itt írtunk hosszabban (hasonló botrányokat ebben a cikkben gyűjtöttünk össze, Kiss Noémi reakcióját itt szemléztük).
A Transtelex a SepsiBookon megkérdezte Nádas véleményét az eseményekről, aki ezt nem kívánta kommentálni, arra hivatkozva, hogyan szólhatna hozzá egy díj átadásához, amit meg sem kapott, illetve szerinte rasszizmus volt és lesz is.
Mi és hogyan alakította Nádas Péter Erdély- és Románia-képét?
Nagyon felületes, szerény és régi kép ez, mondta Nádas, és kezdésként azt említette, hogy az apja, aki „illegális kommunista volt, katonaként visszafoglalta Erdélyt, és főleg a magyar és román falvakban látott iszonyatos szegénység maradt meg benne”. Ezekről az emlékekről aztán sokat mesélt a fiának.
Nádas szülei nem voltak vallásosak, sőt, már a nagyszülők is ateisták voltak. A törvények szerint viszont zsidónak számítottak, így a nyilas uralmat hamis papírokkal élték túl – ezeket egy pincében készítették is másoknak. Vegyileg kimosták a tintát házassági és születési okmányokból és ezekbe új szöveget írtak. „Így lettem erdélyi menekült, akit Kovács Péternek hívtak és katolikus volt. Az eredeti papírt a Pozsonyi úti református lelkésztől kaptuk.”
Milyen erdélyiséget tapasztalt meg Polcz Alaine-től?
Nádas most barátairól, Polcz Alaine-ről és Mészöly Miklósról ír. Érdekesnek tartotta a nyelvi különbséget, mert Polcz Alaine haláláig megőrizte a kolozsvári-széki nyelvét. „Használta azokat a szavakat és nem vette át a magyarországi megfelelőjüket. Például örvendett és nem örült, kacagott és nem nevetett. Budapesten ez senkinek eszébe nem jut, mert ez egy 19. századi szó, irodalomból ismert, ma már nem használatos, és főleg leányok kacagnak.”
Ez egy mentalitásbeli különbség is szerinte, de nem tudná pontosan megmondani, hogyan és miért: „a történelmi érzékem azt súgja, hogy a magyar nyelviség nem elegendő ahhoz, hogy összekösse ezt a két különbözőt, mert a fejedelemség története más, a városiasság más színvonalon állt, a török hódoltság olyan pusztítást végzett, amit Erdélyben nem. (...) Emiatt a vallásháború másként zajlott a két országrészben,
a különbözők együttélése is egészen más.”
A betelepítéseket is említette, például, hogy Gombosszegen, ahol él, a császári összeírás szerint a törökök után hat ember maradt.
Miért érezte szükségét, hogy írjon a Ceausescu házaspár kivégzéséről?
„A megfékezhetetlen gyűlölet. Hosszú életemben nagyon ritkán történt meg velem, hogy ismert vagy ismeretlen személyt gyűlöljek.” Nádas itt elmondta, hogy egyszer, amikor a Kálvin téren összetalálkozott a Budapestre látogató házaspár konvojával, sajnálta, hogy nincs nála fegyver és nem tudja használni – mindezt amiatt, amit a Ceausescu házaspár és a rendszer elkövetett.
Az esszében pedig azt írta meg, miként próbálja az ember megfékezni magában a gyűlöletet, miként kell megfékeznie. „Ahogy őket kivégezték, az az embertelenség csúcsteljesítménye volt, amit mint liberális ember, nem tudok elfogadni. De érzelmileg örültem neki.
Tehát magamban kellett megoldani ezt a kettősséget.”
Szépírás mint hivatás
Miért gondolja, hogy csak írni lehet a hivatásról, és beszélni nem? – kérdezte Tompa az új kötet kapcsán. Nádas szerint ennek az egyik oka, hogy olyan differenciált műveletbe kellene beavatni embereket, akiket ez ilyen mélységében nem foglalkoztat. Továbbá szerinte az írás hihetetlenül intim, még a többi szerzővel is csak ritkán lehet beszélni róla.
„Erről beszélni szemérmetlenség. Nyilvánosan beszélni róla még nagyobb szemérmetlenség.”
Ő csak Esterházyval és Mészöly Miklóssal tudott szakmai kérdésekről beszélgetni. Kicsit Polcz Alaine-nal is, de „ő inkább a művészetpedagógus, az őrangyal és a kolozsvári nagyasszony szerepe között ingázott”. Például pedagógiai okból próbálta lebeszélni őket az emberi kegyetlenség és káromkodás ábrázolásáról. „Olyan kispolgári mentalitást közvetített, ami neki sem volt a sajátja.” Nádas szerint viszont a realitást nem lehet visszatartani.
Mészöly Miklóssal például arról vitatkozott, hogy a szeretkezést miért nem teszi tárgyává az irodalom, és ha mégis, az miért nem lesz jó. Nádas szerint ez az egyetlen olyan élethelyzet, amire nincs vagy minimális a reflexiónk. A szeretkezés nyelv előtti vagy nyelv utáni állapot, ezért gondolta Mészöly azt, hogy nem lehet róla jól írni. Nádas viszont írt egy 120 oldalas fejezetet egy rossz szeretkezésről.
A Rémtörténetek és a Duna
A Rémtörténetek románul is megjelenik a napokban, a Duna ősképként pedig ebben a regényében is nagy szerepet játszik. Nádas könyvei a folyó különböző szakaszain játszódnak, és szerinte a regényeknek is szüksége van egyfajta folyásra, mozgásra, különben megfeneklenek és az olvasóval együtt zátonyra futnak. „Ez az én képi fantáziámnak egy nagyon fontos eleme.”
Tompa felvetette, hogy Nádas pályája fotósként a képpel kezdődött, az író viszont cáfolta ezt, szerinte a fényképezés mellékszálként jött az életébe: „Tizenegy évesen tudtam, hogy mivel fogok foglalkozni és ez így is maradt.” A családjában egyébként több író és újságíró is volt – így az olvasottságnak és az írásnak is nagy hagyománya volt náluk,
„hozzátartozott az élethez”.
Állhat-e egy regény olyan történetek helyett, amiket nem tudtak vagy akartak elmondani?
A beszéd Nádas szerint mindig elhallgatás is, mindig csak egy jéghegy csúcsát látjuk. „Ha egy életről vagy sorsról akarok elmondani valamit, akkor annak a kérdése előtt állok, hogy mi a totalitás.” Az irodalom nem sorsokat ismétel meg, véli Nádas, mert akkor az élete végéig írhatna egyetlen sorsról. „De az irodalom számára az egy nem létezik, azzal kezdődik, hogy ketten vagyunk, legalább én és az olvasó vannak. Tehát interakció jön létre valakik között.”
Példának hozta az amerikai regényt, ami Nádas szerint a párbeszéddel ábrázolja a másik ember milyenségét. Ő viszont ezt nem szereti, kevésnek tartja, mert nem látja mögötte a történetet, a folyamatot. Neki a saját metódusát kell kidolgoznia arra, hogy a sokféle sorsot, lelket, vallást, érzelmi és indulati adottságokat hogyan „vezeti össze” a könyveiben.
Miért nevezte Nádast Esterházy Péter az utolsó paraszt írónak?
„Gúnyolódott.
De igaza van, mert magam termelem meg, amit megeszünk.”
Ő akkor költözött falura, amikor mindenki éppen eljött onnan. Ezt a lépést Nemes Nagy Ágnes is nehezményezte, és azt kérdezte Nádastól: „Hova a francba megy maga?”
Mi az a pont, amikor az ember úgy érzi, hogy el kell menni?
1968. neki cezúra volt. Augusztus 17-én vagy 18-án Cegléden volt riporton, és a helyi rendőrkapitánnyal akart beszélni, ezt előre egyeztették. Az interjú viszont nem valósult meg, a rendőrkapitány készültségi szolgálatban volt, viszont azzal küldte vissza Nádast Budapestre, hogy mondja el a barátainak („Most is kilel a hideg, mert ez egy bátor ember volt.”), hogy a szovjet csapatok vonulnak a csehszlovák határra, és át is fogják lépni. Pontosan elmondta, hogy milyen hadtestek vonulnak, és hogy ezek milyen légi támogatást kapnak majd. Nádas eredetileg egy felnőtt börtönbe került gyereket akart kiszabadítani, aki viszont „a sorsára hagyatott a történelem által.” Amikor az író visszautazott Budapestre, hiába mondta a barátainak, nem hitték el, amit a rendőrkapitánytól hallott.
Ekkor Nádas elment Kisorosziba nyaralni, mert idegösszeroppanása volt különböző újságírói konfliktusai miatt. Napokkal később, amikor már mentek a repülők a feje fölött, és vonultak a magyar csapatok Csehszlovákiába, azt gondolta: „Hogyan tudnék én még egyszer visszamenni Budapestre újságot írni ilyen körülmények között?”
A nyugati határt ugyanakkor soha nem akarta átlépni - más turistaként és menekültként valahova menni, utóbbi státuszt ő soha nem akarta. „Belső emigrációba vonultam.” Ez a belső emigráció szerinte azóta is tart.
