Kiss Noémi író, műfordító, kritikus hosszú cikket írt a Nádas-ügyként elhíresült PC-vita kapcsán. Úgy tapasztalta, hogy Németországban az irodalmi művek megítélésénél, díjazásánál, a művekre jutó figyelem esetében a politikai agendák, illetve a szolidaritás és a felvilágosultság látszatának fenntartása háttérbe szorította szempontként a könyvek minőségét. Míg korábban érdekesek voltak a kelet-európai írók, köztük a magyarok is, ma már szerinte nem azok. Cikke főbb állításait szemlézzük.

A műalkotás másodlagos

Kiss úgy véli, hogy „a nyugati és a kelet-európai művészet és művészeti rendszer” egyáltalán nem érti egymást, olyan, mintha „átjárhatatlan beton” lenne a kettő között.

A Nemzetközi Irodalmi Díj kapcsán, ahol a zsűriben amiatt alakult ki vita, hogy kit milyen tulajdonsága miatt (ne) tegyenek a shortlistre, és Nádas Péter azért nem került fel, mert fehér férfi, azt írja a Gemišten: „fogalmunk se volt eddig, hogy a kelet-európai fehér ember is szilenciumra került. Elhasznált anyag lett azok számára, akik a művészetet valamilyen politikai agenda, aktivizmus, mozgalom szolgálatába állítják”.

Az író szerint „mindenki tudja”, hogy a díjakat mennyire bennfentes módokon osztogatják, és

„az illető író politikai kontextusa nélkül nem lehet értelmezni a rendszerváltás utáni díjesőket.

A műalkotás másodlagos szerepet játszik”. Annak, hogy a magyar irodalom kiszorult a külföldi, különösen a német díjakból, úgy gondolja, egyik oka az az apolitikus attitűd lehet, ami a magyar irodalmat és értelmiséget a '80-as évektől meghatározza.

„Meglepő, hogy 1, nem az esélyegyenlőségről szólt az elutasítás, hisz Nádasnak nem volt végül esélye a bőrszíne miatt 2, nem a cancel culture hozománya mindez, hisz a német irodalmi terepen elsősorban a nyugati eszmékre alapoznak, saját íróikat hozzák pozícióba, a tolerancia látszatát fenntartva 3, olyan német igazodási vágy van, amit mára az irodalmi intézményrendszerek merevsége és politikai alapítványiasítása teljesen magáévá tett, ebben pedig évek óta nem szerepelnek a kelet-európai szerzők.

Nemcsak a fehér férfiak, a fehér nők, hanem egész Kelet-Európa kiszorult, kivéve a jelenleg leginkább preferált Ukrajnát”

– írja Kiss Noémi.

Az erdetiség kiüresedett fogalom

Az író szerint a kelet-európai női irodalom egy ideig érdekes skatulya volt a berlini szcénában, ennek a hullámnak a részeként fordították le mások mellett az ő könyvét is – de aztán később olyan szerzők prózája, mint Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina vagy Bódis Kriszta már nem tudott áttörést elérni. Ennek egyik okát abban látja, hogy „egészen más szempontjai vannak a nemzetközi irodalmi elismeréspolitikának, ám nem nevezném ezt sem irodalomnak, sem szolidaritásnak, a dogmatikusság, az új fajta tematikus címkézés talán jobb szó”. És visszakanyarodva a Nádas-ügyhöz, Kiss szerint

utoljára az NDK-ban lehetett olyan, hogy nem irodalmi szempont döntött arról, mi számít jó könyvnek.

Íróként azt tapasztalta, hogy ugyan a női szerzők szerepeltek, beszélhettek a berlini Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon, de ez futószalagszerű és lelketlen volt. Magyarországon máshogyan volt rossz a helyzet, a patriarchális szerkesztőségek, zsűrik nem vettek tudomást a nőkről (utóbbi ellensúlyozására néhány éve elindult a SZÍN díjmonitoring programja – a szerk.).

Néhány évvel ezelőtt pedig korábbi német kiadója, az Europa Verlag egyik ügynöke panaszkodott neki a Lipcsei Könyvvásáron arról, hogy a Nemzetközi Irodalmi Díjat is kiosztó Világ Kultúráinak Házához „semmi értelme beadni a könyveiket, mert nem olvassák el őket. Sőt, az egyik zsűritag elmondta neki, hogy előre le vannak zsírozva az eredmények”. 

„Nyelvi erő, mestermű, eredetiség, műfordítói teljesítmény. Ezek mára kiüresedett fogalmak a kuratóriumokban,

fesztiválok szervezésekor, díjazásnál. Van viszont helyettük: aktivista, nonbináris, fekete, láthatatlan, bátor, elnyomottsági verseny” – fogalmaz Kiss Noémi.

Álságos elismeréspolitika

Az a kérdés, hogy valaki milyen író, ma már „nem azt jelenti, hogy jó vagy rossz, vagy érdekes, különös, alkalmazkodó, eredeti, kritikus, szuverén”, hanem az identitáspolitika határozza meg: „nő, fehér, zsidó, túlélő, traumatizált, fekete, harmadik világbéli, ellenzéki, békepárti, covidhívő, háborús; hogy ki támogat, személyek, intézmények, az országod jól szervezett műfordításpolitikája” – állítja.

A magyarok pedig ebből a szempontból Kertész Nobel-díja óta egyre hátrébb kerülnek a sorban.

Az irodalmi  fesztiválokat, díjakat álságosnak látja, azt pedig, hogy milyen kritériumok alapján hoznak valakit helyzetbe, Kiss Noémi szerint „azért nem kérdőjelezi meg ez a közeg, mert a kirakatban mindenki szolidáris, segítőkész, és sok támogatottságot szeretne magának megkapni – amit pedig megszerzett, nem szeretné elveszíteni.”