A Könyves Magazin csapata egész évben olvas. Nem minden könyvről írunk, amit a kezünkbe veszünk, hiszen az olvasmányainkat megszűrjük, és csak azokat ajánljuk nektek, amikben tényleg hiszünk. De mi történik két recenzió megírása között? Milyen érzés, ha tényleg nekünk való könyvre bukkanunk? Mutatjuk, ki milyen könyvet olvas most!
Bernardo Atxaga: Obabakoak
Kevés olyan könyv van, amit az ember nem a történet, a karakterek, a stílus vagy a hangulat miatt olvas, hanem azért, mert jólesik. És nem is kell minden könyvnek ilyennek lennie. Bernardo Atxaga baszk író népmesékre emlékeztető mágikus realista kötete viszont pont ilyen:
könnyed, játékos és felszabadító (olvass bele).
Félreértés ne essék, minden fentebbi érték megvan ebben a kötetben is, a posztmodern stílusból fakadó hézagos történetmesélést az emlékezetes karakterek és az anekdotikus, árnyalt történetek teszik olvasmányossá, amit az egzotikus helyszínek csak még tovább emelnek.
A történet közepében Obaba áll, egy térképen nem létező táj, ami gyerekkori emlékekből, hallott és olvasott történetekből áll össze – egy Gabriel García Márquez-re emlékeztető labirintus, amit a Roberto Bolaño-féle sodrásélmény hat át. Néha talán túlságosan is könnyed, de sosem súlytalan. (Szabolcsi Alexander)
Karl Ove Knausgård: Az éjszaka iskolája
Ahogy januárban elhatároztam, mostanra be is hoztam a lemaradásomat Knausgård Hajnalcsillag-sorozatában, amelynek eddigi részei minden évben helyet kaptak az 50-es listánk élmezőnyében, és alig vártam, hogy legyen rájuk időm. Arra viszont hamar rájöttem a maratoni olvasás során, hogy könyvről könyvre sötétül az elém festett világ, és hogy egyáltalán nem kellemes benne lenni, mégsem vagyok képes kijönni belőle.
„Mióta elolvastam, többször felébredtem az éjszaka közepén a rémülettől” – mondta a szerzőnek Jeremy Strong színész a legújabb részről (olvass bele!), és egyáltalán nem túlzott.
Az éjszaka iskolája talán az eddigi legnyugtalanítóbb, ugyanakkor legszuggesztívebb kötete lett a sorozatnak.
A történet egyébként Az öröklét farkasaihoz hasonlóan visszavisz a ‘80-as évekbe, főhőse pedig egy fiatal férfi, Kristian Hadeland, aki fotózást tanul Londonban. Még csak a felénél tartok, de egyre nehezebb szimpatizálni a narrátorral, és egyre nyilvánvalóbb, hogy Knausgård ismét a művészet és a létezés határait fenyegeti. Kíváncsi vagyok a végére, de félek is tőle. (Bakó Sára)
Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled?
Tavaly több külföldi listán, kritikában találkoztam ezzel a regénnyel, és bár vegyes volt az angol nyelvterületen is a fogadtatása, kíváncsi voltam, hogy mit tud ez a popkulturális utalásokkal teli formabontó szöveg. Túl a bűvös 50. oldalon, bátran kijelenthetem, hogy
Patricia Lockwood autofikciós kötete nehezen olvasható hagyományos regényként. És néha fárasztó is.
Egy lelki-mentális összeomlás történetét követhetjük végig, amelyben könnyű elveszni. Sokszor nem értjük, hogy épp a múltban vagy a jelenben járunk, netán az emlékezetvesztéssel, agyköddel és a Kié Ez a Láb szindrómával (igen, ugyanúgy kikeredett a szemem, amikor ezt olvastam, mint neked) küzdő főhősnő/elbeszélő látomásaival van dolgunk (itt beleolvashatsz, hogy értsd, mire gondolok).
A kötet csapongó szerkezete megdolgoztatja az olvasót, viszont valamiért úgy érzem, hogy a hatalmas káosz alatt van valamiféle tudatos szerkezet, rend is, és a szerző nagyon jól tudja, mit csinál. Egyelőre elhiszem neki, hogy nem fog megfeledkezni az olvasóról, és nem öncélú szétesés lesz, hanem egy nagyon is izgalmas irodalmi kísérlet. Kiderül. (Tasi Annabella)
Pion István: A Búbánat-völgyön át
Óriási tévedés volt azt hinni, hogy Pion István A Búbánat-völgyön át című könyve (itt beleolvashatsz) a rövidebb terjedelme miatt jó választás lesz két hosszabb könyv közötti átmenetnek. A kötet alig több mint 150 oldal, de azonnal olyan mélyre visz, hogy 40 oldal után azt érzem, meg kell állnom, szünetet kell tartanom, mert a gyerek narrátorhoz hasonlóan én sem kapok levegőt.
Pion István még 2017-ben írt egy cikket egy azóta már megszűnt lapban arról, hogy gyerekkorában egy egyházi iskolában zaklatás érte. A bírósági ügy nagyon sokáig húzódott: 9 évet kellett várni arra, hogy ezt a traumát a szerző egy könyvben is lekerekítse, mert folyamatosan jöttek az újabb fejlemények, hangzott el a Tavaszi Margón.
A Búbánat-völgyön át egy kegyetlen felnövéstörténet, Iskola a határon 21. századi keretek között, egy olyan korban, ahol már ki lehet mondani azt, hogy valami annyira fáj, hogy megváltozik a valóság.
Egy kiskamasz világa az atomjaira hullt, és ennek a magányát még olvasóként is nehéz elviselni.
És végig jelen van benne Pion István költő és slammer énje is, aki a lengőajtók összetükröződéseivel, vagy az aszfalthoz ragadt papucs képével is képes berántani a történetébe. (Chilembu Krisztina)
Urfi Péter: Sansz
Járvány, agyrák, napsütötte Itália – ez a Sansz című könyv alcíme. Ez a felsorolás játékos reakció is lehetne a Bor, mámor, Provance vagy Ízek, imák, szerelmek típusú címadásokra, amik egy időben elleptek minket. Az irodalmárként induló Urfi Péter a Telep Csoport környékén tűnt fel annak idején, ahol Deres Kornélia, Dunajcsik Mátyás, Krusovszky Dénes vagy Nemes Z. Márió is. Urfi remek újságíró lett, előbb a Magyar Narancsnál, majd a 444-nél.
Az irodalmi beágyazódásából és az újságírói eszköztárából született meg a Sansz, az irodalmi minőségű riportregény, aminek alapvetően az angolszász világban van nagy hagyománya. Urfi elbeszélése egyéni és közösségi történet: mi történik, ha egy társadalom lebénul a Covid világjárvány alatt, amire lassú, rossz és korrupt reakciók érkeznek a hatalom részéről, vagy mi történik akkor, ha „4 centis szart” kell kiműteni a fejéből, ún. gliómát.
Az olvasmányos, informatív és mindvégig személyes könyv egy közös trauma (Covid) feldolgozásával kezdi, majd a személyessel folytatja.
A kettőt nemcsak az időbeli közelségek kötik össze, hanem a szembenézés is: milyen cenzúrák és öncenzúrák működnek, milyen tabusítások jellemzőek, és legfőképpen hogyan találunk nyelvet ahhoz, hogy mindezekről beszélni tudjunk.
Járványról, agyrákról vagy napsütötte Itáliáról se olvasok szívesen (ahogy a Hasnyálmirigynaplót se), viszont Urfi marha jól ír, figyel a környezetére, magára, felelősséget vállal, és az irodalmat, a könyveket, az olvasást hozza segítségül, hogy ezt a sok nehéz témát összekösse. Nemcsak a járványtörténelemről kerülnek ki irtó érdekes részek, hanem kialakul egy párbeszéd a hasnyálmirigyrákban elhunyt Esterházy Péter szövegeivel is. (Valuska László)
Adorjáni Panna: Körbe
Mindig van bennem egy kíváncsiság és versengés az elsőkönyvesekkel kapcsolatban, hogy én akarom először olvasni, még a Margó-díj előzsűrije előtt is. Baromi izgalmas belekezdeni valamibe úgy, hogy még nincs semmilyen kép a fejedben a szerzőről, legalábbis ezt szeretjük hinni, mert azért az első benyomás már egy elsőkönyves első mondata előtt is megszületik (kéne ebbe a mondatba még egy első szó?). Egy borító, egy ajánlás, egy szerzőfotó, és máris gondolunk róla valamit. Adorjáni Panna kötetére a könyvesboltban figyeltem fel.
A Körbe borítója teljesen kitűnt a többi közül, aztán a hátoldalon Tompa Andrea így ír róla:
„Adorjáni Panna első regénye az emberek közötti magányról és a kapcsolódás folyton elbukó vágyáról beszél élesen, kímélet nélkül. Úgy súg mindannyiunkról a fülünkbe, hogy önmagunkra is rálássunk.”
Aztán megnéztem a szerző fotóját: izgalmas karakter lehet, kolozsvári színházcsináló, zenész, író, így jött is velem a pénztárhoz. Még mielőtt a telefont odaérintettem volna a terminálhoz, azt gondoltam magamban: „Tompa Andrea csak nem tévedhet, innentől a felelősség az övé!”
Túl az első 56 oldalon kijelenthetem, hogy nem csalódtam: izgalmas hanggal van dolgunk, a történet is könnyen beszippant. (Mátyás Kitti)
Tandori Dezső: Barátaim, találkozunk a fűben
Tandori Dezső mintegy 30 verseskötete zavarba ejtően soknak tűnt ahhoz, hogy a lírai világát igazán mélyen megismerhessem, ezért valahogyan sosem mertem belevetni magam a verseibe – csupán egy-egy szövegét ismertem. A szerkesztőségben került a kezembe egy válogatás, amiben Sirokai Mátyás három felvonásban invitál az óriási életműbe – nem szakértői, hanem rajongói szemmel.
A Barátaim, találkozunk a fűben című kötet versei éppen ezért személyesek, tiszták és filozofikusak. Tandori szemlélődése és gátlástalan versírása átsüt a lapokon, magával ragad. Így történt, hogy
hirtelen azon kaptam magam, hogy már vagy tíz behajtott sarok jelöli a verseket, amelyek célba értek nálam.
Például ez a részlet a Mellékutcák, újra-becsült idők című versből:
És megkönnyebbülés,
hogy a főbb cél mégsem ragad el, ekképp
van vissza-becsülés
lehetősége…mellékutca-kedvét
kapja vissza az ember, ha “megússza”
amitől visszaút
nem ígérkezett…s “szíve” odahúzza
hogy majd örülni tud
a mellékesen tűntnek. Ez: a múltja
(Loósz Johanna)
