Bernardo Atxaga, polgári nevén Joseba Irazu Garmendia író, költő, a modern baszk irodalom legismertebb alakja, és immár magyarul is megjelent a legjelentősebb regénye. Az Obabakoak - Az utolsó szó keresése egy képzeletbeli hegyvidéki településen játszódik, Obabában. A szöveg, amely regényként áll össze, de valójában különálló részekből áll, az író gyerekkori emlékeiből és szerteágazó irodalmi utalásokból született meg. A mágikus realizmus, a humoros és felkavaró szövegek keverednek benne, a kötet egy labirintus, amely nem ereszt. A rejtelmes atmoszférájú elbeszélések olykor akár távoli vidékekre és korokba is elkalandoznak, mégis egyetlen, zárt univerzumot alkotnak. Olvass bele!
Bernardo Atxaga: Obabakoak (részlet)
MINDEN ÉJJEL SÉTÁLNÉK
Marie vallomása
Legszívesebben minden éjjel sétálnék, mert nagyon szép az éjszaka, akár az alkonyat utolsó órája, amely szintén nagyon szép, és hát régen mi négyen – nagyapa, Toby, Kent meg én – mindig sétáltunk. Napnyugta előtt befejeztük a munkát, aztán elindultunk le a völgybe, sétálni. Nagyapa Kent hátán jött, én pedig azt a kis fehér botot vittem, amit a búcsúban kaptam, Toby meg csak rohangált és ugrándozott, mivel elég butuska, és folyton a fecskéket hajkurászta. De a fecskék megtréfálták – ott cikáztak az orra előtt szélsebesen, sőt közben még csicseregtek is, ahogy alkonyatkor szoktak, amikor szúnyogvadászatra indulnak. Elkapták a szúnyogokat, a szárnyukba és a tollaik közé rejtették őket. Tavasszal legalábbis nagyon buzgók voltak, a fiókák miatt, mert családjuk volt. Ebben az időszakban nagyapa segített annak a párnak, amelyik az istállónkban lakott: kinyitotta a fiókák csőrét, és tejbe áztatott kenyérmorzsát dugott beléjük, mert annak a párnak bizony sok szájat kellett betömnie: nem kevesebb mint öt fiókát etettek. Szép kis teher! Mert ahogy nálunk, otthon mondogatták: bizony sokba van az élet, és a mi tanyánk például sosem emel ki minket a szegénységből, és én sosem járhatok majd felsőbb iskolába, pedig egyke lány vagyok. Azért nem bánom olyan nagyon; hiszen még csak tizenegy éves vagyok, és addig még olyan sok idő van hátra…
Ez volt tehát a szokásunk: amikor eljött a fecskék ideje, elhagytuk a gazdaságot, és egészen lassan elindultunk a völgybe. Nagyapánál ott volt anyám mérőszalagja, amit varráshoz használ – mert anyám varrónő, és időnként ruhákat is készít. Egyszer például varrt egyet a falusi tanítónőnek, élénkpirosat, és nekem borzasztóan tetszett. Persze annak a tuskó Vincentnek nem, és ki is csúfolta a tanítónőt a ruhája miatt. Azt mondta, csak azért rendelte, mert szerelmes, meg hogy úgy néz ki benne, mint egy szemüveges paradicsom. Ráadásul fel is rajzolta a táblára, aztán a tanítónő jól megbüntetett mindenkit.
De, mint mondtam, nagyapa mérőszalagot vitt magával, méghozzá azért, hogy lemérje a növényeket.
Egyik nap a lucernát mértük, másik nap a lóherét. Mivel nagyapa nagyon öreg, nekem kellett letérdepelnem, és a szalag nulláját egészen a föld szintjére tettem, nagyapa pedig számolt, és így szólt:
– Nyugodtak lehetünk, Marie. Ez a növény hét millimétert nőtt tegnap óta. A világ tovább él!
Nagyon boldog voltam, amikor ezt hallottam tőle, sokszor nevethetnékem is támadt. Különösen egyszer nevettem nagyon, amikor mind a négyen ott voltunk a mezőn, ahol az a finom növény, a görögszéna nőtt. Kent egyszer csak kinyújtotta a nyakát, és egy egész csomót bekapott belőle. És pont azt, amelyiket fehér cérnával megjelöltünk, mert persze mindig megjelöltük a növényt, amit lemértünk, hogy másnap tudjuk, melyiket kell ellenőrizni. Nagyapa nagyon megharagudott Kentre, azt mondta, ideje megtanulnia, hogy tiszteletben kell tartani más munkáját, mert ha nem, hát kihúzza az összes fogát. De hamar elszállt a haragja, mert Kent nagyon jó ló volt, csodálatos, és amikor rászóltunk, szörnyen szomorú lett: olyan szomorúan nézett a nagy szemeivel, hogy rögtön mindent megbocsátottunk neki.
Így érkeztünk meg – itt-ott méricskélve – ahhoz a hídhoz, ahol egy denevér lakott, a Gordon. A nagyapa azt mondta, Gordon nagyon határozatlan madár, és hiába cikázik a levegőben és váltogatja az irányt, végül mindig ugyanott köt ki. Azt is mondta, hogy a nagymama pont olyan, mint Gordon – nagyon határozatlan, ezért sem megy ki soha a házból, még templomba se jár, pedig az csak két kilométerre van a tanyától. Egy másik madár is élt a híd közelében, Arthur, de ő amolyan lassú fajta volt: folyton elbámészkodott a mezőn, aztán az utolsó pillanatban nekiiramodott, nehogy az erdőn kívül érje a sötétség. Amikor átrepült felettünk, alig láttuk; ilyenkor nagyapa felemelte a fejét, és így szólt:
– Arthur, ma is elkéstél! Muszáj folyton aggodalmat okoznod az otthoniaknak?
Nekem Arthur jobban tetszett, mint Gordon, de azért Gordont is kedveltem, vagy legalábbis nem volt ellenemre. De Vincentnek igen.
Vincent utálta a denevéreket. Egy nap fogott is egyet, bevitte az iskolába, és égő cigarettát dugott a szájába. Mivel a denevérek nem tudják kifújni a füstöt, az állat teste felfúvódott, aztán kidurrant a hasa, és meghalt. Pont úgy nézett ki, mint Gordon. Sírva is fakadtam, mire az undok Vincent még ki is gúnyolt.
A híd után fel szoktunk menni egy magaslatra, ahonnan a falu és az állomás fényeire láttunk. Akkor a nagyapa felnyitotta a vacsorás kosarat. Én ettem egy főtt tojást, aztán szalonnát, fehér kenyérrel, desszertnek pedig egy almát. Csöndben vacsoráztunk; kifújtuk magunkat, Toby és Kent pedig leheveredtek a fűbe. Minden olyan jó volt, mindig nagyon jó… Nyáron pedig még jobb volt, amikor sok ember mászkált az utakon, és délről fújt a szél. Ráadásul nyaranta hosszabbra is nyúltak a sétáink – néha egészen a vasúti sínekig elmentünk. Egyik este összefutottunk a tanítónővel. Mivel este volt, nagyapa és ő a csillagokról és a nagy melegről beszélgettek, nagyapa pedig azt tanácsolta neki, vigyázzon a kígyókkal.
Nagyapa nagyon félt a kígyóktól. Ezért a forró napokon öten mentünk: a megszokott négyesünkön kívül egy tyúk is velünk tartott, a Frankie. Csakhogy Frankie nem szeretett elöl menni, így persze nem tudta elhárítani a ránk leselkedő kígyókat.
– Frankie! Menj előre! – kiáltott rá nagyapa.
De Frankie makacs egy tyúk volt, és nem engedelmeskedett.
Nagyapa rettentő mérges lett:
– Frankie! Nem azért hoztam egy szakértőt, hogy a sor végén totyogjon! – kiabálta.
Nagyapa úgy tartotta, hogy a kígyó nagyon gonosz állat: megöli a madarakat, ijesztgeti a lovakat, kiszívja a tehenek tejét, de a tyúkokkal nem bír elbánni – a tyúkok ugyanis a kígyóölés nagymesterei.
Így sétáltunk azon az utolsó nyáron, mi, öten: nagyapa – Kent hátán, én – a fehér botommal, amit a búcsúban kaptam, meg Frankie. Aztán beköszöntött az ősz, és megint csak négyen maradtunk, mert elmúlt a kígyóveszély, így Frankie otthon maradt. De mi folytattuk a sétákat; egyre csak sétáltunk, egészen addig a napig, amikor a tanítónő el nem vitt minket az állomásra.
Aznap egész délelőtt számtant gyakoroltunk, és mindenki jól viselkedett, még Vincent is. Ez tetszett a tanítónőnek, és azt mondta, jutalomképp elengedi az utolsó órát. Helyette kimegyünk az állomásra, és megnézzük a lovakat, akiket összegyűjtöttek.
El is mentünk, és én még sosem láttam ennyi lovat egy helyen – legalább kétszázat odatereltek. Elég hideg volt, így párát fújtak ki az orrukon, és néha felnyerítettek. Alaposan szemügyre vettem őket, egyiket a másik után, de úgy éreztem, egyik sem szebb Kentnél.
Akkor odajött Vincent, ahogy mindig, mert szörnyen fárasztó, és sosem hagy békén, sem az iskolában, sem másutt. Szóval, aznap is odajött hozzám, és elkezdett butaságokat fecsegni a tanítónőről; hogy pontosan tudja, kihez vonzódik: a mozdonyvezetőhöz ahhoz, aki a lovakat szállítja. Látta is őket csókolózni. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy haragszom rá, és megkérdeztem:
– De hová viszik a lovakat?
– Hamburgba – válaszolta vihogva Vincent.
– Miért pont Hamburgba?
– Mert ott hajóra rakják, és Amerikába szállítják őket.
– Amerikába? – kérdeztem csodálkozva. Mert sehogy sem fért a fejembe a dolog. Vincent azt mondta, ne ráncoljam a homlokom, mert akkor nem vagyok olyan szép. Miután ezt a badarságot megeresztette, a lovakra nézett, és hozzátette:
– Igen, Amerikába. Mert az amerikaiak nagyon szeretik a lóhúst.
Akkor értettem meg, hogy az összes ló a vágóhídra megy; hogy csak azért teszik meg azt a hosszú utat, hogy aztán levágják őket. Nagyon elszomorodtam, és nem akartam tovább ott maradni.
Visszamentem az iskolába, hogy felvegyem a táskám, majd lassan elindultam a tanyára. Útközben meg-megálltam, száraz leveleket gyűjtögettem, merthogy már ősz volt, és az egész utat száraz levelek borították.
Egy órával később értem haza. Láttam, hogy nagyapa az ajtó mellett ül. Ő is meglátott engem, de nagyon furcsán viselkedett: még csak nem is köszönt, csak lehajtotta a fejét. Hirtelen eszembe jutott Kent meg a lovak az állomáson, aztán Vincent szavai. A földre dobtam a táskám, és rohantam az istállóba: Toby ott volt, Frankie ott volt, de Kent már nem volt ott.
– Eladtátok Kentet!! – ordítottam. És a nagyapa is üvöltött, és apám is üvöltött. És akkor meghallottam azt a hangos füttyentést, amit a vonatok adnak induláskor.
Hát ezért nem járok már sétálni esténként. Mert Kent nincs többé, nagyapa pedig túl öreg ahhoz, hogy nélküle menjen.
És mivel ő otthon marad, én is otthon maradok. És iskolába sem járok már, mert a tanítónő is elment a mozdonyvezetővel, és vissza sem jött. Minden este a konyhában vacsorázom, és fogalmam sincs, nőnek-e rendesen a növények, vagy hogy mi van Gordonnal és Arthurral. És nagyon szomorú vagyok, valahányszor eszembe jut, hogy valami amerikai megette Kentet.
Nyitókép: Fotó - (c) Xabier Idoate
