Pion Istvánt ismerjük költőként, slammerként, újságíróként, de prózaíróként most mutatkozott be. A Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A Búbánat-völgyön át, amiben egy felnövéstörténeten keresztül beszéli el, milyen abúzust szenvedett el gyerekkorában, majd később az egyházi iskolában egy atya által. A kötetet a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be, a szerzővel Gaborják Ádám beszélgetett.
Noha a beszélgetésen Pion nehezen, vagy alig közölt részleteket a kötet létrejöttében kulcsfontosságú személyes történetéről – szavai szerint ez a távolságtartás már a szerző-könyv viszonyból fakad, egy újságírói beszélgetésben például sokkal nyíltabban fogalmazna –, a nyilvánosságban ismert az alaphelyzet.
Pion István 2017-ben írt egy cikket egy azóta már megszűnt lapban arról, hogy gyerekkorában egy egyházi iskolában zaklatás érte. A bírósági ügy nagyon sokáig húzódott: kilenc évet kellett várni arra, hogy ezt a traumát Pion István egy könyvben is lekerekítse, mert folyamatosan jöttek az újabb fejlemények. A zaklatással vádolt szerzetes ügye egészen az Alkotmánybíróságig jutott, az egész huzavonát Urfi Péter követte le a 444.hu-n indított cikksorozatában.
Függöny és szorongás
Pion írt már slamet is az őt ért sérelmekről, de értelmezése szerint ez nem ért úgy célba, ahogy szerette volna – akkor az abúzus szó még nem is szerepelt például a szövegben. Hogy A Búbánat-völgyön át megszülessen, rengeteg belső munkára, feldolgozási folyamatra volt szükség.
A szerző a Margón úgy fogalmazott: most, hogy a könyv végre megjelent, nyugalmat érez.
„Az időérzékelésem megváltozott, és ez nagyon jó tapasztalat.
A szorongás mint olyan valahogy összeolvadt ezzel a könyvvel az évek alatt, és ezzel párhuzamosan valójában elfelejtettem az idő időségét megőrizni. Ezt most újratanulom. (…) A szorongás elodázására, megúszására vagy tompítására használt időt most egészen másként tudom megélni.”
Pion a könyvben a pszichogén esetspecifikus amnézia kifejezéssel írja le, hogy mit érzett az őt ért trauma miatt. Magyarázata szerint az agy egyszerűen elrejti ezeket az információkat, és csak néha kezdenek felsejleni részletek abból, hogy valójában mi történt vele. Ehhez a függöny metaforáját használta:
„A trauma következtében az agy olyan okosan eldugja az információt, hogy megtalálhatatlan. (…) Ennek felfejtéséhez pszichoterápiára van szükség; jön egy fénynyaláb, ami átmegy ezen a fekete függönyön, és van egy ilyen flashback érzete az embernek, hogy ez valami ismerős, de nem tudom, hogy valójában micsoda.”
Hozzátette, egy-egy ilyen emlékezés között évek is eltelhetnek, de idővel összeállnak egy rendszerré, és felfejti az agy, hogy valójában mi történt.
Megtalálni a nyelvet
Pion István sokáig kereste a nyelvet, amin el tudja mesélni a történetet: a már említett slamben például „nem a megfelelő szavakat használtam a megfelelő időben, ezért nem értették”, mondta. Ennek a keresésnek a végét jelzi ez a könyv, ami 13 év munkájának az eredménye.
„Én ezt a korszakot ezzel a könyvvel szerettem volna lezárni, vagy legalábbis egy egységbe foglalni”
– hangzott el a könyvbemutatón.
És hogy miért próza a versek helyett? Erre is választ kaptunk: „Mostanra jutottam el oda, hogy átlátok már olyan rendszereket, amiket be tudok fogni. Mondjuk egy verseskötet ehhez képest sokkal rövidebb szövegekből, sokkal önállóbb módon működik, mint a próza. Ezek sem hosszú szövegek, az epizódok rövidebbek, de önmagukban egy nagyobb egészet adnak ki.”
A szerző és a beszélgetést vezető Gaborják egyetértett abban, hogy a könyv megrázó témákat érint, ezért nehezen lehet „jó olvasást” kívánni a közönségnek, hiszen nem egy jóleső, szórakoztató olvasmány. A kötet szerkezete is izgalmas: van benne például olyan rész, ami egy konkrét bírósági dokumentum (ez Nagy Boglárka szerkesztő ötlete volt), és szintén izgalmas, hogy vannak benne olyan – például az iskolai életre vonatkozó – jelenetek, amelyek oldják a feszültséget.
„Alapvetően egy nagyon boldog ember vagyok, nem szeretek leragadni a tragédiáknál, azokban élni. Minél hamarabb nevén nevezem a dolgokat, annál hamarabb megoldódnak, annál hamarabb túl leszek rajtuk” – hozott magyarázatot. Fontos volt számára, hogy az írás ne terápia legyen a számára, mert nem ez foglalkoztatta, hanem irodalmi szempontból izgatta a szöveg.
Az út a feldolgozásig
A könyvbemutatón az is szóba került, hogy milyen most a viszonya az egyházzal: megtudtuk, hogy a hite nem változott, de nem gyakorolja, templomba, vallási közösségekbe nem jár. Az iskolára és a közösségre azonban szeretettel gondol, mert az ügy hatására radikálisan átalakították az intézmény működését, például a szerzetesek mellé több világi tanárt alkalmaztak.
A beszélgetés végén kitértek arra is, hogy mi történik egy áldozat fejében, lelkében, és mi az az út, ami elvezethet odáig, hogy feldolgozza a traumáját.
„Amikor a szüleim először szembesültek ezzel a dologgal, akkor elképesztően nagy szeretetet kaptam tőlük, és ezért iszonyú hálás vagyok, de ahogy mindenki más, úgy ők sem értették, hogy valójában mi is ez, és miért nem beszéltem erről eddig. Azért nem beszéltem erről eddig, mert azt sem tudtam, hogy létezik. (…) Akkor fogom tudni elmesélni, ha ez össze van rakva. Beszélgettem emberekkel, ilyen félmondatokat, rejtett üzeneteket megpróbáltam elhelyezni, hogy lehet, hogy tőlem akart valaha valaki valamit, de közben magam sem voltam tisztában azzal, hogy valójában mi történt, mi elől tudtam kimenekülni” – fogalmazott.
Pion István levezette, hogy a thriller vagy a horrorfilmekben is csak addig félünk valamitől, amíg az meg nem jelenik a képernyőn. Amikor már látjuk, nem olyan ijesztő. Valami ilyesmi történt vele is:
„A dolog addig ijesztő, amíg nincsen néven nevezve.
Onnantól én már nem félek, hogy meg tudtam nevezni, hogy ez abúzus, hogy ez kísérlet az abúzusra, hogy ez velem történt. Így már nem volt mitől tartanom. És ennek a megnevezésnek a folyamata van benne a könyvben” – összegzett.
Fotók: Nagy Attila/Müpa, Kováts Zsófia
