Patricia Lockwood regényének író elbeszélője furcsa betegséggel küzd: Kié Ez a Láb szindrómában szenved, amelyhez olyan, valamivel megfoghatóbb tünetek is társulnak, mint az emlékezetvesztés vagy az agyköd. És ha mindez még nem lenne elég, a férjén életmentő műtétet hajtanak végre, ráadásul egy elvesztett unokahúg is kísérti. De hogyan jön ebbe a képletbe Kurt Russel – vagy éppen Shakespeare felesége, aki nem mellesleg Oscar-djas? Miközben főhősünk megpróbálja tévére adaptálni saját életét, felejthetetlen, vicces hangon mesél nekünk az újrakezdésről.
Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled? (részlet)
Meleg téli délután volt, és Shakespeare felesége kérte, találkozzunk. Meg akarta venni az agyamat, de hogy magyarázzam el, hogy már nem ér semmit?
Valaki rossz időpontot küldött nekem, így öt perc késéssel léptem be a sarki étterembe, az álnevét ismételgetve, ami jelentett valamit görögül.
A főpincérnek fogalma sem volt, miről beszélek, úgyhogy kivitt egy kis üvegházba – itt üldögéltem, szemügyre vettem a sót, lángolni kezdtem, mint egy prizma, míg meg nem jelent előttem, hátulról világította meg a fény, és azt mondta: – Gondoltam, hogy esetleg nem egy helyen vagyunk. – Magával vitt egy hátsó asztalhoz, ahonnan békésen legeltethette a szemét egy próbababákkal teli kukán. – Idejét sem tudom, mikor volt utoljára húsz percem magamra – mondta, miközben egy törékeny szín homokszemei kirajzolták a profilját. – Rájöttem, hogy igazából kéne nekem egy iroda – valószínűleg oda vinnék el a próbababák végtagjaival teli kukát, hogy nézegethesse.
Ahhoz képest, hogy Shakespeare felesége volt, igazán gyönyörűen nézett ki.
Megkérdeztem, médium-e, azt válaszolta: Tudom, hogy ki mikor fog meghalni. – Ami az előző életeit illeti, csak annyit tudott, hogy egy úriember volt, akit meggyilkoltak. – Érzem, ahogy a kés hegye a hátamba nyomódik. Te viszont – mutatott rám – nem baba vagy, ahogy hitted, hanem valami nagyon idős dolog, ami először él emberként. Például egy hegy. Vagy egy kő. – Élete egy késői szakaszában végre sikerült megfejtenie a táncmozdulatai titkát: nem használta a bal sarkát. – Ó, igen – mondtam. – Ezt jól ismerem. A táncos barátnőm azt mondja, hogy túl sok háromszöget csinálok. – Bólintott, mintha ez egy közismert hiba lett volna, és mindketten a kuka felé fordultunk, ahol a lábak egy felszabadult tánckar tagjaiként ropták.
Ő lovasnak öltözött, én pedig kentaurnőnek; olyan tökéletes garbó volt mindkettőnkön, hogy azon gondolkodtam, hogy kapunk levegőt.
Eszpresszót kortyolgatva megbeszéltük, hogy ha most lennénk fiatalok, mindkettőnk gendersemleges és poliamor lenne. – Én azt hiszem… minden lennék – mondta, legyintett, és kinézett az ablakon. Míg máshol járt a figyelme, villámgyorsan hat óriási falat omlettet tömtem a számba. Ő avokádós pirítóst rendelt, és valamilyen pantomimes trükkel sikerült úgy csökkentenie az ennivaló mennyiségét, hogy egyáltalán nem evett belőle; olyan bal sarkakat szabadított fel a testében, amikről én még csak nem is tudtam.
Főhős Problémával küszködtem: nem bírtam mozdulni vagy bármit is csinálni.
Olyan helyen voltunk, ami folyamatosan mozgott, mint egy színpad. Úgy tűnt, meghalunk, mielőtt megbeszélhetnénk, amiért idejöttünk. Adaptáció, gondoltam, mint egy író vagy egy állat. Hónapokkal ezelőtt leírtam az első beszélgetésünket, hogy biztosan emlékezzek rá – mindent leírtam, még a kis szüneteket is, meg ahogy kiválóan utánozta William H. Macyt. A Lényegre törő beszámoló a Shakespeare feleségével folytatott beszélgetésről címet adtam neki.
És ibolyaszínű sál volt a nyakában, mindkettőnk fejét szépen a helyén tartotta.
A középútról beszélt. Azt mondta, tegnap este elment egy rave-partiba, ami este hatkor kezdődött, de a biztonsági őr rászólt, hogy túl korán jött. Azt mondta, az első felét rave-partinak képzelte, dübörgő zenével, hatalmas képernyőkkel. Azt mondta, kellene egy olyan szál a történetbe, amelyben a világon mindenki követ egy állatról szóló történetet, esetleg egy olyat, amiben gyászol az állat – „egy kiselefánt Kenyában, aki folyton visszatér ugyanarra a helyre”.
Azt mondta, „fizikaőrült”, és megemlítette a fraktálokat.
Azt mondta, ő és Jared Leto „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” típusú színészek. Tetszett neki a névtáblás rész… Shakespeare feleségeként született? Tetszett neki a jónitojásos rész is, azt mondta, meg is próbált beleíratni a jelenlegi sorozatába egy olyan szálat, ahol a [zöldségekből álló híres színésznő] felnyúl magának megigazítani a jónitojását, de a jogi osztály nem volt hajlandó zöld utat adni a dolognak. Ez elég vicces, gondoltam.
– És játszott le neked technót? – kérdezte utána a férjem. Játszott le nekem. – A következőt gondolom a vallásról – mondta nekem Shakespeare felesége. – Az emberek csak próbálnak közelebb kerülni Istenhez! – Ezt az utolsó részt kábé kiabálta. – Megszállottan rajongok Madonnáért – nem, megszállottan rajongok a Madonnáért. Kapcsolódott az anyaghoz, mert… és itt hozzám fordult, és mutatott egy festményt, amin egy pillangó szállt egy Corvette-re.
A Corvette valószínűleg az ő teste volt, de titoknak tűnt hallani, miért fekete a pillangó.
Amit írtam, az is titoknak tűnt. A könyvet nem lehetett megfilmesíteni – ezt persze mindketten tudtuk. Tényleg lehetetlen volt megcsinálni. Egy olyan kisbabának kellett megszületnie benne, akit nem lehetett ábrázolni. De Shakespeare felesége olyan bátor volt. Lendületes, meggyőző volt a hangja, ahogy elmagyarázta, hogyan fogjuk megoldani a dolgot. – Egyszerű. Építünk egy… – később megnéztem, a pulzusom percenként negyvennyolcra zuhant. A beszélgetés végén egyszerre kellett pisilnünk, mint a terhes nőknek.
Gyerekek, akik megszülettek, és gyerekek, akik nem.
Kortyoltam még párat az eszpresszómból, átmenetileg életre keltem, és enyhe szúrást éreztem az alhasamban a férfi iránt, aki Shakespeare feleségével volt versenyben, hogy megvegye az agyamat. Kedvesnek, kimerültnek és bánatosnak tűnt, mint egy vegetáriánus vámpír. Még sose állított színpadra semmilyen darabot, de azt mondta – látom magam előtt a dolgot. Többféleképp is ábrázolhatjuk a színpadon a kisbabát – például egy fénypászmával egy fehér lepel mögött. Egy Calder-forgó csillagokkal, és Lucite plexiből készült szervekkel. Egy kilencvennyolc éves francia árnybábos, aki hamarosan meghal, és minden titkát magával viszi a sírba. És hogy ki tartaná a kislányt? – Erre felvehetnénk a világ legjobb színésznőjét – mondta nevetve –, vagy csinálhatnád te.
Én valami mást képzeltem el: én, mint az isten utcai ruhában, Joan Didion kezében egy dobozos levessel a próbák között.
De egy pillanatra lehetségesnek tűnt, a színpad közepén a reflektorfény, a fehér kórházi folyosók, elszórt kiáltások, a Janet nevű ápolónő, én, amint lassan az üvegházban égő prizma felé lépkedek – kiemelem a monitorok közül, a karomba. – Itt van előttem, látom – mondta a férfi szinte frusztráltan, és megdörzsölte a gondolkodóráncokat a homlokán. – Néha ez történik. Elolvasok valamit, és látom magam előtt. – Értettem, mire gondol – olvas az ember, és a darab egyszerre talpra áll, élőlény, aminek feje, szíve és keze van, vágyakozik és szomjas; a háttérben az emberek hegyeket mozgatnak ide-oda; gyorsan átöltöznek a takarásban, hullámzik a vörös bársony, és hirtelen: Lady Hamlet magasba emeli a saját koponyáját a színpadon.
Megszerezzük a világ legjobb színésznőjét, vagy csinálhatod te.
És egyszer nem is volt elég? Minden este? Minden este?
„De az is lehet, hogy folyó voltál”, mondta Shakespeare felesége, lenn, az étterem mosdójában, ahogy egyszerre pisiltünk, egymás melletti fülkékben. Igazán udvarias volt, mert olyan sokáig nem végeztem, hogy már kezdett úgy tűnni, soha nem is fogom abbahagyni, erről egyébként híres voltam az ismerőseim között. Jared Leto meg is őrülne. Újra meg újra meg újra belelépne.
A Szereplőnek akarnia kell valamit, és változnia kell.
– Mitől félsz? – kérdezte Shakespeare felesége fölöttem – ahogy valakinek fel kell tennie a kérdést, mielőtt újjászülethet az ember. Eltelt két óra, és még mindig nem válaszoltam. Magasba emelni az egészet, minden este, minden este. A titkos tudás felriasztotta álmából Shakespeare feleségét, Mi az? Mi az? Mi az?, kérdezgeti a mellette fekvő Shakespeare. A mosdóból felmentünk a napfényre. Magammal vittem a
kavicsot, amit kaptam tőle, ami állítólag összeköti
a mennyországot a földdel. Elmentem a kuka mellett, ahol a lábak épp rájöttek, hogyan tudják használni a bal sarkukat, a kezek mozdulatra emelkedtek, a jókora, fehér fejek ragyogtak, és engem elfogott a gyöngédség azok iránt, akik eljátszanak minket a világ színpadán.
Elengedhetném ezt az egészet, gondoltam, hagyhatnám, hogy más mondja el a szövegem.
Hagyhatnám, hogy más hordja a ruháimat. Nem egy baba, ahogy én gondoltam, hanem valami nagyon idős, ami először él emberi életet.
Fotó: Wikipédia
