„Meglehetősen dísztelenül, eszköztelenül valami lényegit tud megfogalmazni az emberről” – foglalta össze kezdésként Sárközy Bence, hogy miért érdemes kezünkbe venni a Booker-díjas David Szalay Test című regényét (olvass bele!), majd át is adta a szót Barabás Andrásnak, a könyv fordítójának.
A Pest Vigadó Sinkovits Imre Kamaraszínpadán rendezett beszélgetésre sok olvasó kíváncsi volt: a közönség soraiban szép számmal voltak, akik már olvasták a kötetet, de olyanok is akadtak, akik a program előtt szerezték be gyorsan a Vörösmarty téren.
Hol az apa?
Barabás meglepő, de valójában nagyon is releváns kérdéssel indított: mi a helyzet a főhős, István apjával?
Róla ugyanis semmit nem tudunk meg a történetből.
A szerző bevallotta, hogy egyfelől ő maga sem képzelte el, mi lehet az apafigurával, másrészt viszont nem is akarta, hogy az olvasó az ő hiányán keresztül kezdje fejtegetni a főszereplő jellemét.
„Nem akartam pszichológiai profilt adni István hátteréről” – fogalmazott Szalay. A homályban hagyott részletek pedig valóban több értelmezési lehetőséget nyitva hagynak, mintha tudomásunk lenne arról, hogy például az apa elhagyta a családot, meghalt, vagy esetleg erőszakos volt.
A fordító visszavág!
Már Sárközy Bence is említette a felvezetőjében a minimalista próza hagyományát, és természetesen a fordító sem hagyhatta szó nélkül a Test szűkszavú nyelvezetét. „Hogy maximalizáljam a hatását a sokkoló, nyugtalanító történéseknek, egy teljesen száraz, semleges és semmiképpen nem ítélkező stílust használtam” – fogalmazott az író.
Barabás ezzel kapcsolatban kedvesen bosszankodva megjegyezte, hogy nem volt kihívásmentes lefordítani a könyvet.
Elég csak abba belegondolni, hogy a magyarban nincs külön férfi és női személyes névmás, így más megoldást kell keresni annak jelölésére, hogy a gyorsan pergő, pattogós párbeszédeknél éppen ki beszél.
Meg lehet fejteni Istvánt?
A pszichológiai aspektusokhoz visszakanyarodva Barabás mindenképpen ki akarta szedni a szerzőből, hogy mi a főhős pontos kórképe – István ugyanis két alkalommal is szakemberhez fordul a mentális problémáival.
Minden, amit tudok Istvánról, benne van a könyvben” – válaszolta Szalay.
Ahogy már interjúnkban is hangsúlyozta, attól még, hogy a szöveg nem pszichologizál, a Test főhősének nagyon is vannak érzelmei, de bizonyos aspektusai a szerző előtt is rejtve maradnak.
„Nekem nincsenek titkos információim Istvánról, számomra is rejtély – éppen olyan rejtélyes, mint bármelyik igazi ember” – fogalmazott Szalay. Az ábrázolt terápiás folyamatokat éppen ezért nem úgy kell kezelni, mint valami „nagy megfejtéshez” vezető utakat: az első esetben a főhős nyilvánvalóan PTSD-ben szenved, a másodikban pedig egyszerűen kötelező járnia.
Nem mindegy, mit eszik a szereplő!
A könyvbemutatón fontos szerephez jutottak még az ételek: nagyon nem mindegy ugyanis, hogy István hol és mit eszik.
A fordító elárulta, hogy az egyik megnevezett luxusétterem étlapját még le is ellenőrizte, és minden stimmelt.
„A japán marhahús tényleg alig kerül többe 6 négyzetméternyi lakásnál” – mondott egy vicces példát.
„Nos, én is használok internetet” – vallotta be a szerző arra a kérdésre válaszolva, hogy honnan az alapos tájékozottság. Szerinte ugyanis a realitással való intenzív kapcsolat az, ami valóban meg tudja teremteni az érzelmi hatást a Test olvasójában, aki még ha nem is eszik ugyanabban az étteremben, de például járhat ugyanazokon az utcákon Pécsen, mint István.
Az étel nemcsak létszükséglet, hanem szociális jelentése is van” – szögezte le Szalay.
A drága étteremben étkező István nem ugyanaz, mint aki a gyorsétteremben vagy a pécsi vendéglőben eszik: az evés azt szimbolizálja, ahogy a karakter a városok mellett a társadalmi rétegek között is utazik.
A szerző a beszélgetés után dedikálta is a regényt – bevalljuk, mi is beálltunk a sorba. Ha kíváncsi vagy, mi hogyan olvastuk, és miért szerettük a Testet, olvasd el kritikánkat, és hallgasd meg kibeszélőnket a könyvheti Flair podcastben!
Fotók: Déry Ágoston
