Karl Ove Knausgård Hajnalcsillag-sorozatának előző három kötete eddig minden évben a top 3-ban végzett nálunk decemberi 50-es listánkon: a legutóbbi rész, vagyis A harmadik birodalom például a második legjobb világirodalmi kötet lett tavaly (itt írtunk róla). A negyedik, Az éjszaka iskolája című könyvben egy Kristian Hadeland nevű karakter sorsát követjük, aki Londonba költözik fotózást tanulni. 1985-öt írtunk, a húszéves fiú elhivatott, és szentül hisz a tehetségében. A lehetőségek pedig meg is találják: megismeri Viviant, a színházi rendezőt, aki arra kéri, készítsen képeket a Doktor Faustus-előadásához. Kezdetben nem is sejtjük, hogy a feladat hatására sötét világok nyílnak majd meg, illetve művészet és erkölcs határai is egyre inkább megkérdőjeleződnek.
Karl Ove Knausgård: Az éjszaka iskolája (részlet)
Felöltöztem, és levittem a biciklimet. Félórás út volt, amíg kiértem az állatorvosi rendelőhöz, a bringát az épülettől kicsit távolabb tettem le, lassan elsétáltam a járdán a ház előtt, láttam, hogy ég bent a villany, ami azt jelenti, hogy még mindig dolgoznak. És hogy a kapu is valószínűleg nyitva van. És hogy ki is jöhet a házból valaki, amikor épp a kapu előtt sétálok el. Vajon mekkora esélyem van erre? Maximum egy-két percig vagyok csak ott a járdán. Naponta egyszer-kétszer biztosan kijönnek, és hihetetlen pechem volna, ha épp akkor, amikor ott vagyok.
Ha mégis megtörténik, természetesen és magabiztosan kell viselkednem.
Még egyszer megszemléltem a terepet. A ház szabadon állt, a fala és a kerítés között keskeny út vezetett hátra. Nem arról van szó, hogy valami értékes dolgot akarok elvinni. Az állatokat elégetik. Nem oszt, nem szoroz, ha valamelyiket nem hamvasztják el, hanem hozzám kerül.
A hó lassan beterítette az aszfaltozott utat a rendelő előtt. Még nem járt ott senki, nem látszottak rajta lépésnyomok. Mostanáig, gondoltam, és gyorsan átvágtam az úton, és besurrantam a kerítés mellett húzódó keskeny átjáróba. A hátsó udvar kicsi volt, embermagasságú fal vette körül, ami az erős fényben sárgának látszott. Három nagy méretű hulladéktároló állt a fal mellett. Két ablak nézett a hátsó udvarra, mindkettőben leeresztett roletta akadályozta a kilátást. Kicsit vártam, nem jön-e valaki, de közben rájöttem, milyen hülye vagyok – hiszen ha jön, bármikor jöhet –, úgyhogy gyorsan odaléptem a hulladéktárolókhoz. Az első félig tele volt kartonokkal és műanyag dobozokkal, a második bekötözött, fekete szemeteszsákokkal, nyilván a harmadikban lesznek, gondoltam, és felnyitottam a tároló fedelét.
Talán nyolc vagy tíz fekete műanyag zsák hevert a fenekén.
Az egyik olyan nagy volt, mint egy csecsemő, biztosan kutya van benne, kettő vagy három pedig olyan kicsi, mintha hógolyók lettek volna, azokban valószínűleg hörcsögök vannak, gondoltam, a többi azonban macskaméretű volt, behajoltam a tartályba, és megragadtam az egyiket. Ez az. Erre a súlyra és erre a fogásra számítottam, a zsákban rejlő ernyedt, élettelen test érzetére. Egyik kezemmel magamhoz szorítottam a zsákot, a másikkal lecsuktam a tároló fedelét.
Kinyílt az udvari, hátsó ajtó. Középkorú, fehér köpenyt viselő asszony bámult rám.
– Mit csinál? – kérdezte.
– Csak ezért jöttem – feleltem, és elmentem mellette.
– Héé! – kiáltotta. – Álljon meg!
Futni kezdtem.
Hallottam, ahogy segítségért kiált.
Még öt másodperc sem telt el, én már az átjáró végében voltam, és mielőtt bárki a bejárati ajtóhoz ért volna, már kinn álltam a járdán. Még ha azonnal felfogják is, mi a helyzet, és utánam erednek, mire kiérnek az útra, én már a biciklin ülök. És egy döglött macska nem olyan értékes, hogy miatta autóba üljenek, és üldözőbe vegyenek.
Akkor sem adnám fel, gondoltam, miközben a zsákot letettem a földre, és keresni kezdtem a zsebemben a lakatkulcsomat.
A túloldalon a rendelőből valaki kijött az utcára. Egy tömzsi, erős testalkatú férfi.
Hova a fenébe tettem a kulcsot?
Mindig a jobb nadrágzsebemben tartom. Most miért nincs ott?
A férfi futni kezdett felém.
Lehet, hogy a bal zsebembe tettem?
Igen.
Körülbelül ötven méterre volt tőlem. Megfordult a fejemben, hogy otthagyom a biciklit, és elfutok. De honnan tudjam, hogy nem a legjobb angol középtávfutóval van éppen dolgom? És azt a néhány pillanatot, amit elveszítek a lakat felnyitásával és a felüléssel, majd behozom, ha tekerni kezdek.
– Tolvaj! – kiáltotta. – Fogják meg!
Kinyitottam a lakatot, egyik kezemmel a kormányhoz szorítottam, lehajoltam, a másik kezemmel felemeltem a zsákot, aztán ráléptem a pedálra, és elrúgtam magam. A férfi nagy sebességgel rohant felém, már csak húsz méterre volt tőlem.
Felültem a nyeregbe, és taposni kezdtem.
A fenébe. A váltó emelkedőre van állítva.
Lassan gurultam, mintha álmodtam volna, mielőtt sikerült a váltót átállítanom, és erősen ráléptem a pedálra. Nem néztem hátra, de hallottam a férfi fújtatását, négy-öt lépés választhatott csak el tőle, amikor gyorsulni kezdtem, és végképp lehagytam.
Csak lent, a nagy kereszteződésnél mertem először megállni, betenni a zsákot a hátizsákomba, és becsúsztatni a lakatot az ülés alá.
Jó kis kaland, gondoltam, és folytattam az utat hazafelé, bár a bolond állatorvos kicsit kihozott a sodromból. Vélhetőleg valamiféle becsületkódex előírásait követte, amikor ekkora erőfeszítéssel próbált megmenteni egy halott macskát.
Akit nem mellesleg éppen ő ölt meg.
Mi rosszabb: doktor Mengele utódjaként mérget fecskendezni egy szegény macskába, vagy hazavinni a macska tetemét?
Az út feketén csillogott az utcalámpák fényében, a két szélére és a közepére leheletvékony gézcsíkot fektetett a hó. Hiába sűrűsödött a havazás, a nagy forgalom nem engedte, hogy több nyomot hagyjon maga után az úttesten. A sötétben máskor láthatatlan háztetők most váratlanul felfedték az éjszakának markáns, szürkésfehér arcélüket.
Átkarikáztam Lewisham elnéptelenedett főterén.
Teljesen ugyan nem volt néptelen, részeg társaság üldögélt a padokon, rekedt kurjongatásuk messzire elhallatszott.
A Beatlesnek egyszer volt itt egy koncertje, Hans mesélte, amikor a műhelyében üldögéltünk és ittunk. Az Odeonban, ’62-ben vagy ’63-ban. A Clash koncertjén ugyanitt már ő is jelen lehetett öt évvel ezelőtt.
Talán ma este benéz a pubba. Nem mintha bármit is el akarnék mondani neki. De lehet, hogy ismeri Figueroát. Talán tudja, mennyire jegyzik a nevét. Lehet, hogy nem is tartozik az elismert, irányadó művészek közé. Ha mégis, akkor nem is olyan jó húzás, hogy nem járok be az óráira. Csak azt gondolják majd rólam, hogy link vagyok, sokat lógok.
Miután a biciklit felcipeltem a lakásba, kivettem a macska tetemét tartalmazó műanyag zsákot a hátizsákomból, egy ideig a kezemben tartva gondolkodtam, mit csináljak vele. Ha holnap veszek egy nagy üstöt, amiben a macskát megfőzhetem, elöl is hagyhatom. A műanyag zsák jól le van zárva. Azt persze nem tudhatom, mióta feküdt már a hulladékgyűjtő tartályban.
Ha pechem van, reggelre hullaszag tölti be a szobámat.
Kinyitottam a hűtőszekrény ajtaját, kiürítettem a fagyasztórekeszt, és betettem a macskát. A halrudakat ki kellett dobnom, de a pizzák pár napig még kibírják a hűtőszekrényben. A szemeteszacskóm megtelt, összekötöztem, levittem a pincébe a nagy szeméttartályba, aztán elmentem a pubba. Hans nem volt ott, másokat nem ismertem a környékről, de számítottam rá, vittem magammal könyvet, az ablak mellé ültem, és olvastam. Kint közben elállt a havazás, de erősen lehűlt a levegő, és amikor az utolsó rendelési lehetőségre emlékeztető csengetés után nem sokkal elindultam hazafelé, az utcán már keményre fagyott a latyakos hó. Az öt korsó sör, amit megittam, megtette a magáét, amikor ágyba kerültem, egy pillanat alatt elaludtam.
Fotó: Beowulf Sheehan/Magvető Kiadó
