Knausgard pályáján a hatkötetes autográfia, a Harcom után az Évszakok-tetralógia rövidebb darabjai következtek, majd a norvég író ismét nagy fába vágta a fejszéjét, és elindította a Hajnalcsillag-sorozatot. Az első részről a tavalyi tízes listánkon azt írtuk, hogy „úgy játszik a különböző hangokkal, témákkal (család, hit, függőség, kiégés, halál, kultúra, alkotás etc.), regiszterekkel, és úgy használja a zsánerelemeket, hogy végül mindenkit magával ragad. A Hajnalcsillag olvasmányos, izgalmas és elég sötét könyv, amiben misztikus dolgok találkoznak olyan, családon belüli borzasztó problémákkal, mint például az egyetemi oktató bipoláris feleségének esete”.
Az eredetileg 2021-ben megjelent, és idén Kúnos László fordításában már magyarul is olvasható Az öröklét farkasai a sorozat második darabja (itt találsz belőle egy részletet), és bár vannak közös motívumai a megelőző regénnyel, részben el is távolodik tőle.
Míg a Hajnalcsillagban kilenc szereplő kisregényszerű történetei kerültek egymás mellé, addig ezúttal két nagy szerkezeti egységre épül a több, mint nyolcszáz oldalas kötet. És bár a végén megjelenik a korábbról már ismert különös égi jelenség, a csillag, és megszűnni látszik a halál is, a lezárásig nem igazán látható a kapcsolat a korábbi regénnyel, legfeljebb annyiban, hogy a halál erős, sok szempontból megvilágított motívumként áll a középpontban. Bár több rövidebb narratíva is helyet kap a kötetben (Helge, Jevgenyij és Vaszilisza történetei), szinte a teljes könyv két hős történetéből áll össze, akikről a második részben kiderül, hogy közük van egymáshoz, sőt, a regény végén találkoznak is.
Syvert Norvégiája
Az első rész a Norvégiában élő 19 éves fiatal, Syvert Løyning története, akit a hadseregből történő leszerelése és hazatérése után követhetünk néhány héten keresztül. Az életcéljait nem igazán találó fiú csak téblábol ebben az időszakban, míg aztán anyja betegsége miatt kénytelen lesz kézbe venni saját és családja sorsát is. Salinger Holdenjének távoli leszármazottja ő, akit szinte minden érdekel,
gyermeki kíváncsisággal fordul a világ felé, mégsem találja a helyét.
Ettől függetlenül igyekszik támaszként állni anyja és 12 éves öccse mellett, valamint feldolgozni apja tíz évvel korábbi halálát is, részben azzal, hogy lefordíttatja apja titokzatos, orosz nyelven írt szerelmesleveleit.
Ez a jól beazonosíthatóan 1986-ban játszódó hosszú rész a Knausgardtól már jól ismert részletező módszert alkalmazza, minden apró mozdulatot lépésről lépésre nyomon követünk, azt is, ahogyan Syvert zuhanyozás közben a szappant keresi, ahogy belebújik a pulóverébe, vagy ahogyan elkészíti az ebédet.
Ebben a részben a felnőtté válás köré szerveződik a narratíva, egy hétköznapi fiatal átlagos napjait mutatja be az író, bár a halál erőteljesen jelen van. Nemcsak azért, mert Syvert koraérett öccse előszeretettel kérdez erről, hanem azért is, mert anyja is a halállal néz farkasszemet. Később pedig egészen groteszk módon kerül a halál közelébe, ugyanis családja anyagi megsegítése érdekében egy temetkezési vállalatnál talál munkát. Első munkanapjait is végigkövethetjük, ahogy
találkozik a gyásszal, a halál szakralitásával, véglegességével
és leghétköznapibb, fizikai valójával is: „Életemben most láttam először halottat. Nem volt benne semmi visszataszító. (…) A kék-fehér, virágmintás ruhába öltöztetett idős asszony csupasz lábbal feküdt az ágyon, az egyik nagylábujjára cédulát kötöztek. Így már nem olyannak látszott, mint aki alszik. Valami nem volt rendben a testével, és nem a mozdulatlansága miatt.”
Alevtyina Moszkvája
Syvertet a temetkezési vállalkozónál töltött első napjai után hagyjuk magára, és egy hatalmas időbeli és térbeli ugrással napjaink Moszkvájába kerülünk, méghozzá egy negyvenéves biológusnő történetébe. Ahogy Syvert, úgy ő is én-elbeszélőként avat be saját hétköznapjaiba, életének néhány eseményébe, miközben a múltját is megismerjük.
Alevtyina egyedül neveli kamasz fiát, tudományos pályáján megrekedni látszik,
és éppen vidékre készül, hogy felköszöntse idős nevelőapját. Miközben a pár napos történet kibontakozik, megismerjük a nő múltjának egyes részleteit és az irodalomhoz, a biológiához, a bölcselethez való viszonyát is.
Ez a rész az elsőnél sokkal esszéisztikusabb, hosszas elmélkedések sorjáznak benne: többek között filozofikus-tudományos eszmefuttatások az erdőkről, a gombákról, a fák közötti lehetséges kommunikációról, az élet kezdetéről, az evolúcióról, de itt sem marad el a magánéleti szál részletes kibontása. És ahogyan Syvert nagy fejezetében, úgy ebben is hosszas, sokszor oldalakon át tartó értekezések olvashatóak arról, mi az élet, és mi az ellentéte, – ha ellentéte egyáltalán – a halál. Mindemellett olyan ismeretelméleti kérdések is előkerülnek, hogy mennyit ismerhetünk meg egyáltalán a világból? Mi az a szelete, ami érzékszerveink, tudatunk által befogható? Az ember, mint a világ része, be tudja-e fogni annak teljességét vagy bele kell törődnie, hogy kizárólag csak egy számára, az ő nézőpontjából értelmezhető töredéke tárulhat fel előtte?
A két különálló rész végül a regény zárásában kapcsolódik össze, Syvert és Alevtyina találkoznak egymással, miközben mindketten tanúi a különös égi jelenségnek, a sötét égbolton ragyogó új csillagnak, mely
lenyűgözően fenséges, de szokatlanságával és irracionalitásával egyszerre baljós jelenség is.
A motívumként megjelenő égi jelet a kötet többi elbeszélője is látja, így a végére ez egyfajta összekötő kapcsot jelent a regényen belül, illetve a Hajnalcsillag történeteivel is.
Irodalmi és kulturális terek
Az öröklét farkasai két élettörténetet helyez a fókuszba, miközben telis-tele van kulturális utalásokkal, többször, többféle kontextusban emlegetett regényekkel, filozófiai írásokkal, fontos – elsősorban orosz – gondolkodók, írók történeteivel és műveivel. Nem jut nagyobb szerephez, de a magyar olvasók számára érdekes lehet, hogy még egy magyar alkotás, Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regénye is előkerül. Jóval nagyobb teret kap – Syvert történetébe ágyazva – Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, melyet egy lelkész és egy orosz fordító szinte egy időben ajánl a fiú figyelmébe, aki át is rágja magát a könyvön.
Az Alevtyina történetét elbeszélő részben aztán
megsokasodnak az irodalmi utalások és a természettudományos problémafelvetések is.
A nő barátnőjének, Vasziliszának készülő könyve (mely voltaképpen egy betétregény a Knausgard-szövegben) pedig nem más, mint egy hosszú eszmefuttatás az élet és a halál kérdéséről. Ez a betét az Öröklétfarkasok címet viseli, és fiktív írója olyan kérdéseket jár benne körül, mint például Tolsztoj halála vagy a 19. században élt Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov munkássága. Utóbbi egyfajta „szent ember” volt, egy aszketikus körülmények között élő moszkvai könyvtáros, kinek fantaszta filozófiája abból indult ki, hogy „fel kell támasztani minden embert, aki valaha élt”.
A betéttörténetben Knausgard Fjodorov azon gondolatait taglalja részletesen, melyek szerint a halál kiküszöbölhető, az örök életre van lehetőség, mert az ember több, mint a természet, így a természet részeként értelmezett halál legyőzésére is képes lehet. Fjodorov természettudósként és filozófusként is úgy vélte, hogy a halált tudatosan csak az ember képes felfogni,
ezért a halál feletti győzelmet az embernek kell beteljesítenie.
A filozófus gondolatainak taglalása után a szöveg azt a hagyományt vázolja fel, mely az örök élet titkát keresi, a halhatatlanság receptjét kutatja. El is jut egészen napjainkig, amikor például a PayPal dúsgazdag alapítójának vagy a Google tulajdonosainak erőfeszítéseit és kutatásait mutatja be, melyek az öregedés megakadályozására és a halál késleltetésére irányulnak. Persze a filozófiai és tudományos megközelítés mellett a költészetet is érinti, amikor a halál és az örök élet elérésének céljáról beszél a betét fiktív szerzője, Alevtyina legjobb barátnője. Itt kerül elő a költő Marina Ivanovna Cvetajeva is, és a tőle származó idézet, mely a regény címét is magyarázhatja: „Bármennyit eteted is a farkast, mindig az erdőbe vágyik. / Mind farkasok vagyunk az öröklét sűrű erdejéből.”
A végső kérdés a halál
A két fő történetszálnak sokféle elágazása van, és bár végül összeköti őket a szerző, azért teljesen kerek, kompakt, minden szálat tökéletesen elvarró regényről nem beszélhetünk Az öröklét farkasai esetében – de mivel tudjuk, hogy van folytatás (magyarul egyelőre még nem olvasható), ez nem igazán róható fel a kötetnek.
Izgalmas kérdések sokasága, hihetetlenül erős lélektani pillanatok,
emlékezetes és plasztikus szereplők bizonyítják, mekkora író Knausgard, aki a felnőtté válást, az életközépi válságot, a halállal való szembenézést, a gyászt, az elvesztett apa iránti rajongást, az öregedést, de még akár egy kamaszfiú és az anyja közötti kommunikáció nehézségeit is úgy helyezi egymás mellé, hogy nem egy érthetetlen, túlírt kuszaság születik belőle, hanem felejthetetlen pillanatok, hétköznapiságukban is óriási jelenetek.
A cselekmény szövése közben ráadásul a nagy tudás- és műveltséganyagot felhasználó regény úgy veti fel újra meg újra a halál témáját, hogy amennyire lehetséges, kerüli a leegyszerűsítést, a közhelyeket. Megpróbálja megérteni a halált, ezért a lehető legtöbb nézőpontból körüljárja: mit jelent egy gyászolónak, mit egy gyereknek, egy halálos betegnek, egy filozófusnak, egy természettudósnak, egy hétköznapi embernek? Lehet-e késleltetni, meg lehet-e akadályozni? Mi a viszonya az élethez? Mi történne akkor, ha egy nap megszűnne a halál? Megszámlálhatatlanul sok kérdése van, és ami a legfontosabb:
beszél a halálról egy olyan kultúrában, mely legszívesebben a szőnyeg alá söpörné ezt a diskurzust.
És hogy a rengeteg horizontból történő vizsgálat végén jut-e valamire? Arra mindenképp, hogy megmutatja, hogyan lehet jó regény(eke)t írni egy ilyen problémát módszeresen végiggondolva, illetve azt is, hogyan lehet jól kérdezni. Még akkor is, ha a válasz elmarad, hiszen nyilvánvalóan nem definiálhatja, nem értheti meg teljesen a mindenki számára ismert, ugyanakkor mégis felfoghatatlan jelenséget, a halált. De olvasóként nem is választ várunk, hanem izgalmas karaktereket, egy olyan világot, melybe bele lehet merülni, könyvet, ami szórakoztat, elgondolkodtat és lenyűgöz. Ez pedig minden kétséget kizáróan megvan a sorozat eddigi két, magyarul megjelent darabjában, és nagy valószínűséggel a következő részben is meglesz majd.
Fotó: Valuska Gábor
