Egy titokzatos költő a semmiből bukkan fel az egyetemi szemináriumon. Kiváló verseket ír, mindenkit elbűvöl tudásával és udvariasságával. Senki nem tudja, honnan érkezett, és miért pont a diktatúra kitörése előtti napokban jelent meg. Másnap sorra tűnnek el az egyetemi társai. A kortárs latin-amerikai irodalom itthon is népszerű alkotója, Roberto Bolaño Távoli csillag című regénye krimit ígér, de annál sokkal többet ad: egy diktatúra alatt sínylődő értelmiség és egy költőnemzedék felnövéstörténetét és eltűnését.
Robert Bolaño hazánkban 2016-ban robbant be a köztudatba a Jelenkor kiadónál megjelent 2666 című opusznak köszönhetően. Pedig rövidebb prózáit már a 2010-es évek elején is olvashattuk az Európa Kiadó gondozásában, de ezek nem hoztak áttörést. A Távoli csillag is egyszer megjelent már 2011-ben, és most, hogy a Sonora újra kiadta, látszik, hogy nem csak a nagy művek foglalnak el fontos helyet az életműben.
Amikor a politika átveszi az irányítást az irodalom felett
„A hallgatók közt ott folyton folyt a szó, és nemcsak költészetről, hanem politikáról, utazásról (…), festészetről, építészetről, fényképészetről, forradalomról, no és a fegyveres harcokról; igen, az új életet, új korszakot hozó fegyveres harcról (…).
Noha már kapiskáltuk, hogy az álmokból gyakran lesznek rémálmok, minket ez akkor egyáltalán nem zavart”
– olvashatjuk a Távoli csillag elején.
1972-ben, Chilében járunk, amikor Salvador Allende kormányát Augosto Pinochet egy katonai puccsal leváltja, és ezzel elkezdődik az 1990-ig tartó diktatúra. Az egész regényben érezzük ennek hatását: az elveszett költők emigrációba vagy bujkálásba kényszerülnek, lassan elhallgatnak ebben a fojtogató rendszerben. A szeminárium felbomlik, a barátok szétszélednek, a névtelen elbeszélőnk pedig a valóságtól mániákusan elfordulva beteges nyomozásba kezd a hatalmat megtestesítő költő után.
Aki olvasott már Bolañót, az tudja, hogy a történet csak keretként szolgál, valójában a részletekben kibomlik egy nemzedék sorsa: ez az, ami a regény gerincét jelenti. Akár a Vad nyomozókban, itt is a latin-amerikai irodalom zegzugaiban járunk. Megannyi költő és tanár emigrációját látjuk, avantgárd művészeti törekvések születnek és szűnnek meg, kritikusok építik arra életművüket, hogy a hatalom művészetét elemezzék. De az irodalom nem tűnik el, a diktatúra nemzedéke tovább küzd:
A mostani kedvezőtlen társadalmi-politikai helyzetben, mondta, értelmetlen és felesleges lenne megölnie magát. Jobb, ha titokban költő lesz.”
A mániákus költő mint hatalmi jelkép
Viszonylag hamar kiderül, hogy a visszafogottnak hitt költő, Ruiz Tagle valójában egy náci katona Carlos Wieder személyében (már ha ez nem egy újabb álnév, se az elbeszélő, se mi nem tudjuk). Ugyanannyira tűnik a hatalom beszervezett emberének, mint egy elfajzott haszonlesőnek, aki csak megérezte, hogy a puccs idején kell kibontakoztatnia irodalmi ambícióit.
Művészete és politikai nézetei vonzóvá teszik a hatalom számára, olyan szabadságban élhet, amiről a baloldali költők – köztük az elbeszélőnk – álmodni se mernek.
Hogy egy náci katona kerül a középpontba, az az életmű ismerőinek talán nem meglepő. Bolaño egyik még le nem fordított opusza, ami miatt felfigyelt rá a széleskörű irodalom, az a Nazi Literature in the Americas című kötet volt, aminek egyik mellékszereplőjéből jött aztán létre ennek a könyvnek a főszereplője, Carlos Wieder.
Tehát Chilében csak Carlosnak marad hely: éjszaka gyilkos, nappal avantgárd művész, abból is az exhibicionista fajta, mert amikor nem álnéven publikál vagy csonkolt testeket fotóz, akkor verseket ír az égre.
Ezt a motívumot egyébként Bolaño a való életből emelte át, Raul Zurita egyik verse ugyanígy felkerült New York egére 1982-ben.
Felhőként szétfoszló szavak
A Távoli csillag kriminek mutatja magát, közben a kitaszítottság és a peremlét képeit festi meg. Bolañót egyáltalán nem érdekli a hatalom, főleg nem a diktatúra, sokkal inkább a költők szerencsétlen, olykor vicces vagy elszomorító történetei.
Nem az a cél, hogy Carlos Wiedert elkapjuk, helyette a fókusz a szétfutott értelmiségre irányul, és nem számonkérően, hanem szánakozva számol be róla, hogy egy diktatúrában a leggyorsabban a művészet vonul vissza.
Amit mi felszabadító és egzotikus bolyongásnak olvasunk (hiszen Bolaño stílusa magával ragadóan könnyed és gördülékeny), az valójában az elnémulás folyamata. Egy generáció tűnik el Wieder (és Pinochet) megjelenése után. Az elbeszélőnket is csak egyetlen dolog láncolja a szétfoszló pamfletek és meggyűrt folyóiratok világába, az pedig a mániákus vágy, hogy elkapja Wiedert.
A Távoli csillag szépsége ott van, ahol minden Bolano történeté: a kilátástalanság és a semmittevés könnyed, mégis szorongató érzése egyszerre tölti ki az embert és hagyja üresen. Wiedert utoléri a sorsa, de a nemzedék mégis odaveszett. Mi a tanulság? Bosszút állni felesleges, visszakérni meg nincs mit. Megfejtés nincs, maradt az irodalom tiszta anyaga.
Csak nézzük, ahogy elszáll a történelem a fejünk felett; amorf felhőkké válnak szét a szavak.
Fotó: Facebook / Pexels / Moly
