New York, 2012. A város felbolydul, hiszen mindenki a Sandy hurrikánról beszél, a pusztítás fenyegetése pedig rátelepszik az emberekre is. Marissa újságíróként dolgozik ebben a zavaros időszakban, és a hírek hatására felszínre kerülnek feldolgozatlan gyerekkori traumái. Amikor ugyanis hatévesen elvesztette az anyját, édesapjával Thaiföldre költöztek, ahol nemcsak egy egészen új világ tárult fel előtte, hanem megismerkedett Arielle-lel, akivel elválaszthatatlan barátnők lettek – mígnem a lány cunami áldozata lesz. Túl lehet-e lépni egy ilyen súlyos tragédián, és milyen fázisai vannak a gyász érzésének? Ezekkel a súlyos kérdésekkel néz szembe Tara Menon lebilincselő első regénye.
Tara Menon: Víz alatt (részlet)
NEW YORK, 2012. október 28., vasárnap
Az ablakpárkányon a cserepes chili élénkzöld levelei a napfény után kapnak, apró, vérvörös ujjai a mennyezet felé nyújtóznak. A nyitott ablakon beáramlik egy fuvallat, és a levelek táncoló árnyékokat vetnek a falra.
A reggeli fény láthatóvá teszi a pókhálószerű repedéseket a festékben, a leghosszabbon végighúzom a mutatóujjam körmét.
Az alsó szomszéd bevágja az ajtót, mire a napfény szabályos négyszöge enyhén megremeg a falon, majd újra mozdulatlanná válik. A növény csúcsáról lecsípem a legnagyobb chilit, erősen összenyomom a hüvelyk- és a mutatóujjam között, amíg szét nem reped, és az apró, tojásfehérje-színű magok elő nem törnek belőle. Az összepréselt termést a számba dugom, és lassan szívogatni kezdem, aztán foltos ujjbegyeimmel bedörzsölöm az ajkam, a nyakam és a mellkasom. A chili az otthonomra emlékeztet.
Valahányszor rémálomból ébredek, így kezdem a napot.
Ahogy mindig, most is gyorsan jelentkezik a hatás. A szám kigyullad a hőségtől, a bőröm szúr, majd égni kezd, a húsom lángol. Az arcom átforrósodik, a hőmérsékletem megemelkedik, a homlokomon és a halántékomon lassan gyöngyözni kezd az izzadság, és a cseppek lecsorognak az arcomon. Hamarosan a felső ajkam bizseregni kezd, ezernyi apró tű szurkálja a lágy húst, amíg forrónak és teltnek nem érzem. Folyni kezd az orrom, és gyorsabban lélegzem. Be kell szívnom a levegőt, hogy lehűtse a nyelvem.
A majáknak van egy szavuk arra, amit csinálok: huuyub, csücsörítve beszívni a levegőt chilievés után.
Behunyom a szemem, és megpróbálom helyreállítani a paraszimpatikus idegrendszerem. Hosszú, szabályozott belégzés, egy, kettő, három, még hosszabb, szabályozott kilégzés, egy, kettő, három, négy. A növény legkisebb levelére összpontosítok, és hagyom, hogy minden más kiessen a fókuszból, amíg úgy nem érzem, hogy ismét nyugodtabban ver a szívem.
Kisgyerekként tanultam meg, hogyan szabályozzam a szívverésem a légzésem segítségével, amikor annak a szigetnek a sekély vizeiben úsztam, ahol felnőttem. Az úszás legfontosabb része a légzés, mondta egyszer Anurak, meg kell tanulnod lélegezni, mielőtt úszni kezdesz. Anurak nyolc percig tudott úszni lélegzetvétel nélkül. Én háromig, ha jó napom volt.
Arielle egyszer négy percig bírta.
Az amerikai chilipaprikák (genus: Capsicum) és az ázsiai bors (genus: Piper) nem állnak rokonságban egymással. A chili angol neve, chili pepper, azaz chilibors helytelen elnevezés, amit Kolumbusz Kristóf hagyományozott ránk. Ferdinánd király és Izabella királynő az arany mellett a fekete bors után sóvárgott a legjobban. Amikor Kolumbusz nem találta meg Indiát, nem találta meg az áhított fűszert sem, helyette viszont rábukkant arra az erős ízű növényre, amely a véletlenül felfedezett földön termett.
Chiliborsnak nevezte el, hogy enyhítse a csapást.
Arielle és én azzal töltöttük a gyerekkorunkat, hogy ehhez hasonló tényeket gyűjtöttünk össze azoktól a férfiaktól és nőktől – botanikusoktól, geológusoktól, tengerbiológusoktól, lepidopterológusoktól, természetvédőktől −, akik eljöttek megnézni az Andamán-tengerben fekvő szigetünket. Egy este, vacsora után egy svéd újságíró beszélt nekünk a huuyubról. Erre egy kaliforniai végzős egyetemista, aki versenyezni akart vele, Kolumbuszról és kalandjairól kezdett mesélni. Ha nem lett volna Kolumbusz, a thai ételekben nem lenne chili, jelentette ki fölényesen, miközben újabb halom fehér rizst mert a tányérjára. Úgy nézett körül, mint aki tapsra vagy köszönetre számít.
Arielle a szemét forgatva rám sandított, én pedig igyekeztem visszatartani a nevetést.
Kilógatom a számból a nyelvem, hogy minél nagyobb felületen érje a hűs levegő. Amikor ez sem használ, a hüvelyk- és a mutatóujjam közé csípem, hátha a nyomás enyhíti az égető érzést. Fogalmam sincs, minek játszom el ezt a színjátékot, hiszen tudom, hogy semmit sem számít. A fájdalom a neuronok pillanatnyi zavara. A chiliben lévő kapszaicin ugyanazokhoz a receptorokhoz kapcsolódik, amik segítségével a testünk a hőt érzékeli.
Az agyam azt hiszi, hogy a szám valóban felforrósodott, mintha tüzet nyeltem volna.
Próbálom meggyőzni az agyam, hogy téved, és néhány pillanatig mintha sikerülne visszaszereznem az irányítást a testem felett, de végül mégis kénytelen vagyok újra összepöndöríteni a nyelvem, hogy beszívjam a levegőt. A chili egy nem létező veszélyre figyelmeztet, és szükségtelenül felpörgeti a testet. Minden rendszer beriaszt, hogy megvédjen a hőségtől, ami nincs is.
A kapszaicinról egy holland paleobotanikustól hallottunk. Kis képeket rajzolt egy újság margójára, hogy elmagyarázza a receptorok működését.
Arielle-lel régen chiliversenyeket rendeztünk.
Leültünk egymással szemben az asztalhoz, és chilipaprikákat ettünk egészben, egyszerre mindig csak egyet. Egyetlen szabály volt: aki először megadta magát a kényszernek, hogy egyen vagy igyon valamit, az veszített. Ugráltunk, kiöltöttük a nyelvünket, kiabáltunk, sikítoztunk, káromkodtunk. Azzal kínoztam, hogy lassan kitöltöttem egy pohár hideg tejet, és letettem mellé. Általában én nyertem.
Amikor nem bírom tovább, leveszem a nagy méretű pólót, amiben aludtam, és belépek a zuhanyfülkébe. Megnyitom a hideg csapot, és beállok a víz alá, ami olyan jeges, hogy elakad a lélegzetem. Hagyom, hogy a víz egyenesen a számba folyjon, és nagyokat kortyolok, pedig tudom, hogy ez nem segít. Utána meztelenül és vizesen lefekszem a nappali padlójára, és egy jéggel megtöltött konyharuhát nyomok a csupasz mellkasomra.
Kiveszek egyet a jégkockák közül, és lassan elzsibbasztom vele feldagadt ajkam.
Arról a napról csak két látható sebem maradt. A bal combomon lévő sötét színű és kerek, tökéletes kis érme éppen a csípőcsontom alatt, könnyű összetéveszteni egy anyajeggyel. De a hasamon lévő heg húsz centi hosszú, és olyan hófehér, hogy szinte leugrik a barna bőrömről – úgy néz ki, mintha valaki fogott volna egy henteskést, és megpróbált volna felnyitni a bordakosaram íve mentén. Az ablakon beeső napfény félbevágja a heget, az alsó néhány centi árnyékban marad.
Felemelem a földről a csípőm, hogy az egészet lássam.
Úgy ismertem a testét, mintha az enyém lenne – a három apró anyajegyet az alkarján, bal vállán az őszibarack formájú tűzfoltot, amit utált, a jobb bokáján a tengeriteknős-tetoválást, ami illett az én bal bokámon lévőhöz – ő viszont soha nem fogja látni azt, akivé lettem.
A múlt hétvégén levetkőztem egy férfi előtt, akivel néhány órával azelőtt találkoztam, és elakadt a lélegzete. Miután összeszedte magát, megkérdezte:
– Mi történt?
– Elestem – mondtam.
Amikor szeretkeztünk, nagyon ügyelt rá, hogy ne érjen a hasamhoz, mintha attól félt volna, hogy egy óvatlan mozdulattal újra felhasít.
Azok közül a férfiak közül, akikkel lefeküdtem, többen is hasonlóképpen reagáltak, elakadt lélegzettel, felhúzott szemöldökkel, néma megdöbbenéssel. Néhányan, mint ahogy ő is, egyenesen rákérdeznek, de sokan nem. Vannak, akik egyenesen úgy tesznek, mintha nem vennék észre, aztán mind a ketten úgy teszünk, mintha nem láttam volna a reakciójukat. Régebben megkértem őket, hogy kapcsolják le a villanyt, mielőtt levetkőzöm, hogy megkíméljem őket a kellemetlen helyzettől, de az utóbbi időben már nem szoktam. Hadd lássák. Azokról a sebhelyekről soha nem fognak tudomást szerezni, amelyek már eltűntek. Az után a nap után az álmatlan éjszakáimon megszámoltam minden vágást, horzsolást és zúzódást a testemen. Száztizenhétig jutottam.
Fájni kezd a hátam a kemény padlódeszkán.
A hasamra fordulok, és az utolsó jégkockával kis köröket rajzolok a poros padlóra. Hallom, hogy e-mail érkezik a telefonomra, aztán még egy, majd még egy. Felkelek, hogy megnézzem. Ahogy vártam, mindegyik üzenethez egy-egy dokumentumot csatoltak, a tárgy mezőben pedig szerkesztői utasítások állnak: tényeket ellenőrizni, átolvasni, tényeket ellenőrizni. Egyik e-mailben sincs szöveg.
Egy szupergazdagoknak szóló utazási magazinnál dolgozom, amelynek Cortés a címe. (Na igen.) A hivatalos munkaköröm szerkesztőségi asszisztens, így a legnagyobb intellektuális izgalommal járó feladatom az, hogy források megjelölése nélkül szövegeket írok Az öt legjobb… sorozat fotóihoz. Az öt legjobb természetközeli célpont Dél-Amerikában. Az öt legjobb üdülőhely Svájcban. Az öt legjobb sziget elvonulásra, ahol dekolonizálhatod jógagyakorlásod. Nem én választom ki az öt legjobbat.
Én csak minden héten kapok egy e-mailt fotókkal és néhány vázlatponttal.
A dolgom annyi, hogy ezeket a minden nyelvtani szabályt nélkülöző töredékeket ábrándos hangú prózává alakítsam.
– Az a cél, hogy ha az olvasóid behunyják a szemüket, oda tudják képzelni magukat – mondta a szerkesztőm az első napon, amikor odakísért az asztalomhoz, majd átnyújtott egy kék kávésbögrét, egy neonzöld post-it lapot, és egy csomagot a személyzeti osztályról.
A bögrén egy tizenhetedik századi hajózási útvonalakat ábrázoló térkép volt.
A post-iten a következő szavak álltak: látvány, hang, illat, érzés. A köszöntő levél a pakk tetején három különböző megfogalmazásban figyelmeztetett arra, hogy az alkalmazottak közötti szerelmi viszonyt határozottan elítélik, és azonnal jelenteni kell.
Könnyedén összerakom azokat a cirkalmas mondatokat, amelyek a londoni bankárokat és manhattani ügyvédeket luxuslakásaikból a luxushotelek még nagyobb komfortjába csalogatják. Ilyen emberek közelében nőttem fel. A munkahelyi íróasztalomon álló repibögrémet teleraktam papírcetlikre firkált jelzőkkel: elszigetelt, rejtett, tiszta, érintetlen, csillogó, vad, filmbe illő, szikrázó, pompás, zord, szeplőtlen, makulátlan, elhagyatott, igéző, varázslatos, kristályos, zavartalan.
Minden fotóhoz találomra kiválasztok hármat, és közhelyes mondatokba rendezem őket.
Ilyesféle mondatok megfogalmazásával töltöm a napjaimat: „Érintetlen homokjával és igézően kék vizével ez a filmbe illő tengerpart megéri a gyalogtúrát.”
A munkahelyemen töltött második héten elkövettem azt a hibát, hogy Goán élő halászokról írtam. A szöveg leadása után pár perccel a szerkesztő behívott az irodájába, és gyorsan ráncba szedett.
– Nyaralni azért megyünk, hogy elmeneküljünk az emberek elől – világosított fel.
Azóta nem volt több ilyesféle baklövésem, de az elmúlt hónapokban elkezdtem alternatív szövegeket írni minden egyes úti célról, ami bekerült Az öt legjobb közé. Ezekhez a B oldalakhoz fotókat is keresek az interneten – egy kisfiú építkezésen dolgozik Srí Lankán (Az öt legjobb öko-üdülőhely Dél-Ázsiában), egy idős nő csirkéket vág a Fülöp-szigeteken (Az öt legjobb roncsbúvár merülőhely a világon), egy csapat alig tizenéves lány egy mexikói bárban táncol (Az öt legjobb kiruccanás New York Cityből): „Egy tequilát nyakaló amerikai turistákkal teli bárban fiatal lányok nyakbakötős felsőben és magassarkúban mozognak a zenére, miközben arra várnak, hogy kiválasszák őket éjszakára.”
A színesben kinyomtatott fotókat a legépelt szövegekhez tűzöm, és az asztalfiókomba süllyesztem őket.
Közben arra gondolok: látvány, hang, illat, érzés. Meg a gyerekmunkások bőrkeményedéses kezére, a sörösüvegek részeg nevetéssel keveredő csilingelésére, a marinált grillcsirke édes-sós ízére és az óceánon lebegő vastag műanyagpalack-szigetekre.
Fotó: Lauren Crothers/A szerző hivatalos oldala
