David Szalay, a magyar származású kanadai-brit író nyitotta meg a 97. Ünnepi Könyvhetet június 11-én. A szerző – akinek nemrég jelent meg a tavalyi Booker-díjas Test című regénye (olvass bele) – magyar kötődéséről, élményeiről mesélt, többek között balatoni nyaralásokról, pécsi karácsonyokról, sőt arról is, hogy miképpen lehet egy angol nyelven írt könyv mégis magyar. A regényt nemrég hét könyvének választottuk, és interjúban is beszélgettünk a szerzővel.
„Kedves olvasók, hadd kezdjem azzal, milyen nagy megtiszteltetés, hogy engem kértek fel a megnyitóbeszéd megtartására. Ráadásul azután, hogy egy magyar író kapta meg a Nobel-díjat” – kezdett bele Szalay a beszédbe, amelyet angolul mondott, a tolmácsolásban Barabás András műfordító (és a Test fordítója) segített. A „Kedves olvasók” megszólítást egyébként magyarul is megismételte.
A szerző kitért arra, hogy milyen sajátos pozícióból szólal meg, hiszen angol nyelven ír, a neve mégis magyar kötődést jelöl. Viszont hamar kiderült, hogy nem lett volna író, ha nincs Magyarország.
Magyarország a legkülönfélébb módokon rendkívül fontos szerepet játszott eddigi életemben. Bizonyos értelemben döntő szerepet”
– mesélte Szalay.
Az író első honoráriumát itt, Magyarországon kapta, ugyanis néhány hónapig a Magyar Rádió angol műsorában dolgozott, ahol mások szövegeit olvasta fel, mellette pedig heti rendszerességgel írt magyarországi élményeiről. Itt találkozott Charlie Cruzzal, aki a rádiónál volt a főnöke és az elsők között biztatta arra, hogy írással foglalkozzon.
„Együttműködésünk csak pár hónapig tartott, de amikor búcsút vettünk egymástól, közölte velem, bízik benne, sőt meg van győződve róla, hogy a jövőben könyveket fogok írni. Az efféle megjegyzések, és különösen tőle, aki mégiscsak szaktekintély volt, bevésődnek egy fiatalember elméjébe, és egyfajta igazságként őrződnek meg, melynek az ereje képes befolyásolni azt, ami később és másutt történik.
Mindez 1992-ben esett meg itt, Budapesten, a Bródy Sándor utcában, a Rádió régi épületében, a Pagodában, amit, azt hiszem, már leromboltak. Tizennyolc éves voltam.”
Viszont korábban is járt már az országban gyerekkorában: „Élénk, jóllehet nagyon töredékes emlékeim maradtak a korai látogatásaimról. Gyerekkori emlékek ezek, hasonlóak a felidézett álmokhoz, egyszerre elmosódtak és intenzívek, és mindenekelőtt a jellegzetes hangulatuk maradt meg. Ugyanezt mondhatom a 80-as években tett látogatásaimról is.
Balatoni nyaralások, karácsonyozás pécsi panellakásokban, villanások ezek, ha szabad így mondanom, egy magyar gyerekkorból, amely valójában nem adatott meg nekem.”
Nem mellesleg 2006-ban is Pécsen tartózkodott, amikor megkapta az örömhírt, hogy első regénye – Minden, ami férfi – kiadóra talált. Végül pedig azt is kiemelte, hogy a magyarországi élmények nélkül a Test sem jöhetett volna létre:
„Nem vitás, hogy nélkülük a regényem nem születhetett volna meg. És egyértelmű, hogy a könyvem a hosszú idő alatt Magyarországon felhalmozott élményeim terméke. Úgy hallom, hogy a regény bizonyos értelemben kiegyenlíti nyelvi adósságomat, mert fordításban olvasva majdnem olyan, mintha egy igazi magyar író írta volna”.
De a beszéd végül nem az író, hanem az apa szerepnél ért véget, ami szintén sajátos Szalay esetében: „Esetem annyiban szokatlanabb a többinél, hogy nem csak az egyik szülő magyar, nekem a gyerekeim is magyarok. Itt nőnek fel, hamisítatlan helybeliek, anyanyelvi beszélők, amilyen én már soha nem leszek. (…) Az elődeim és az utódaim is magyarok, csak én magam nem vagyok rendes magyar. (…)
Bennfentes kívülálló, aki ide is tartozik, meg nem is, aki sehol sincs igazán otthon. Ami azt hiszem, a művész örökérvényű pozíciója.”
Fotó: Jonas Matyassy
