Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb írója ezen a napon lenne 75 éves. Esterházy 1950-ben született, első könyve a Fancsikó és Pinta volt 1976-ben, az utolsó pedig a Hasnyálmirigynapló 2016-ban, a közte eltelt 40 évben pedig számtalan meghatározó könyvet (pl. Semmi művészet, Harmonia caelestis, Javított kiadás), publicisztikát és drámát írt, műveit több mint 27 nyelvre lefordították. A Kossuth-díjas írót akár korszakalkotónak is nevezhetnénk, mivel a magyar posztmodern egyik úttörője volt. A nemrég megjelent Vanni van című interjúkötet alapján idézzük most fel Esterházy életművét, ezzel pedig nemcsak emléket akarunk állítani, hanem felhívni a figyelmet a méltatlanul háttérbe szorult könyveire is.
Esterházy 17 évesen eldöntötte, hogy író lesz, írt is egy novellát, majd ezzel le is tudta a feladatot. Majd már mint „író” elment matekot tanulni, és vissza se nézett 24 éves koráig. Utána pedig egy gyors és biztos menetelés vette kezdetét a hírnév felé. Nyelvi és irodalmi játéka, humora, újító eszközei és átfogó stilisztikai érzékenysége hamar népszerűvé tette, már az első kötetei is jól fogytak, hát még a későbbiek. De mit gondolt vajon maga Esterházy a saját művészetéről, családról, apaságról, illetve későbbi betegségéről és halálról? Most az író saját szavain keresztül megyünk végig az életművön, hogy felidézzük annak legérdekesebb, legfontosabb állomásait.
A Könyves Magazin 2021-ben egy Esterházy-különszámot is készített, amiben például részletesen megismerhettük az Esterházy-család nemesi múltját, Esterházy Márton, a szerző testvére mesélt a közös focis szenvedélyükről, íróportrét készített Németh Gábor, Cserna-Szabó András és Várszegi Asztrik, Fehér Renátó írt az Így gondozd a magyarodat című írás politikai félreolvasásáról számos egyéb izgalmas írás mellett. Azóta pedig írtunk arról, hogy az író halála után többször is konferenciát rendeztek, megemlékeztünk a szerző 70. születésnapjáról, illetve az Esterházy-hagyaték feldolgozását is részletesen követtük.
Az egykori matematikus, aki már az első interjújában kész volt a nagy művekkel
„Már a gimnázium végétől kezdve azt gondoltam, hogy író vagyok, vagy legalábbis az leszek. Arról fogalmam sem volt, hogy milyen munkával járhat (…). De azt olvastam a régiektől, hogy az jó, ha nem az írásból él meg az ember, hanem van rendes szakmája, esetemben az alkalmazott matematika” – mondta a szerző 2009-ben, egy Mécs Anna által készített interjúban a pályája elejéről.
Esterházy a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett matematikusként, saját megfogalmazásában azért, mert „szorgalmas” és „szófogadó volt”. Viszont, ahogy minden jó legenda, ez is a váratlan fordulatokra építkezik: 17 évesen írt egy novellát, és maga az alkotás akkora hatást tett rá, hogy ekkor hirtelen elhatározta: író akar lenni. Aztán a 1970-es, 1980-as években el is kezdtek megjelenni a könyvei, amik igazán nagy népszerűségnek örvendtek.
Fotó: Valuska Gábor
1989-ben Keresztury Tibornak egy interjúban így fogalmazott: „Egy interjú hírverés és önreklám is, úgy gondolom, erre nincs szükségem. Kizárólag azért gondolom így, mert elfogynak a könyveim.”
És valóban nem túlzott, az 1976-ban megjelent első könyve, a Fancsikó és Pinta az év egyik legjobb prózakötete volt, de az 1979-es Termelési-regény után vált igazán híressé. Ezért is meglepő, hogy az első interjú 1982-ben készült vele, amikor már jó 8 éve a pályán volt.
Az interjút olvasva pedig az az érzésünk lehet, hogy Esterházy pályája nem is kezdődött el soha, valójában mindig is folyamatban volt, jóval azelőtt, hogy bárki észrevette volna.
Hiszen már ebben a beszélgetésben ott van megannyi meghatározó Esterházy-mű, a már fentebb említett két köteten kívül ekkor már megjelent a Pápai vizeken ne kalózkodj, a Függő, megjelenés előtt volt a Ki szavatol a lady biztonságáért? és már a híres Ottlik-másolat (vagy Ottlik-goblein) is a Mozgó Világ szerkesztőségében pihent. A sor persze nem ér véget, ez az életmű már rendesen be volt ágyazva:
„Feltehetően két év múlva készül el egy nagyobb terjedelmű munka Bevezetés a szépirodalomba címmel” – mondta az első interjújában.
„De azt azért én soha nem állítottam, hogy én Esterházy Péter volnék”
A 90-es évekre pedig már javában zajlott az a fajta „esterházyság”, amit mi is ismerünk. A posztmodern próza felütötte a fejét, valamiféle irodalmi hagyomány megszakadt („Honnan szakítani” – EP), és egy új lépett a helyébe. Az író, szerző, történet, valóság, nyelv, narráció mind-mind felálltak és tetszőleges módon helyet cseréltek, ezt pedig az irodalmi nyilvánosság is észlelte, és jó sokszor kérdezték Esterházytól, hogy akkor most mi ez a posztmodern.
Sok minden ismerős a posztmodernből a saját írói gyakorlatomban, de ezeket én nem azért alkalmazom, mert elhatároztam, hogy az volnék, és akkor hozzátartozik a jó modorhoz, hanem a maga módján, ahogy én szöszmötöltem a szobámban, eljutottam ehhez”
– mondta a szerző egy Petri Györgynek adott interjúban 1996-ban.
Ez pedig nemcsak azért érdekes, mert Esterházy reagál az őt érő kanonizációs gesztusokra, hanem mert látjuk, hogy ez a két szerző hogyan gondolkodik (és beszélget) a Kádár-korszak végéről, a rendszerváltozásról, gyerekkorról és vallásról. Talán az egyik legizgalmasabb írása a kötetnek.
A posztmodern tehát üres fogalom itt, „nincsenek programjaim” mondja a szerző, és látjuk, hogy nála a nyelv az elsődleges (és utolsó) kihívás az írásban. Az interjúkban többször is megemlíti, hogy nem bölcsész, a tanulmányt is úgy olvassa, mint a regényt, a kritika érdekli, de nem hatja meg. Bármennyire is körbe van beszélve, Esterházy mindig oda tér vissza, ahonnan elindult: a saját szobájában végzett munkához.
Fotó: Szebeni András
Sőt annyira csak a nyelvet tartja szem előtt, hogy még a saját nevét sem tulajdonnévként látja a regényeiben, hanem csak játéknak. De ezt az esterházyságot már ismerjük.
De azt azért én soha nem állítottam, hogy én Esterházy Péter volnék”
– mondja egy 1995-ös beszélgetésben a Soproni Könyvhéten.
Esterházy: a focista
Esterházy számára a foci és az irodalom (sőt az élet) elválaszthatatlan egységet alkottak. És nemcsak azért, mert fiatalon a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet játékosa volt testvérével, Esterházy Mártonnal, hanem mert a Termelési-regény után szinte minden szövegében rúgta a bőrt. Néha csak itt-ott tűnt fel a foci, néha pedig egész könyvet szentelt neki, mint a 2006-os Utazás a tizenhatos mélyére című regényében.
A futballt mintegy az élet alapjának tekintette, a fehér csíkokkal felfestett zöld négyzet algebrai képletéből irodalmi és életrevaló tanulságokat lehetett levonni. De a fociról való kapcsolatáról általában úgy beszél, mintha a légzésnél is természetesebb lett volna:
Amióta az eszemet tudom, futballozom, az írás meg valahogy lett”
– mondja a szerző 2004-ben Inotai Editnek egy beszélgetésben.
Fotó: Valuska Gábor
De az egykori profi focista idővel az írás mellett apa is lett. Erről pedig ritkán ugyan, de az interjúkban is mesélt. Egy kissé távolságtartó, de törődő apa képe rajzolódik ki számunkra, akinek néha kicsit kényes a gyereknevelés, de sok évtizeddel később is emlékszik arra az ígéretre, amit a gyerekeinek tett. A legkisebb gyerekéről, Miklósról például így mesélt a Literának 2002-ben:
Önmagában gyönyörű párbeszédeket folyatunk a tanulás lélektelenségéről, és elképesztően gyönyörűen tudja megmagyarázni a lógásait, lustaságait, az emberi szabadság megvilágításában.”
Apának és gyereknek lenni ugyanolyan megterhelő
Az apa szerep viszont nemcsak a magánéletében volt fontos, hanem az életműben is. A Harmonia Caelestis és a két évvel később készített Javított kiadás előtérbe helyezte Esterházy édesapjának történetét, arisztokrata származását és írói viszonyulását mindehhez. Ez a két kötet, amiket akár az életmű egyik legkiemelkedőbb alkotásának is mondhatnánk, fordulópontot jelentettek Esterházy számára, és ez a megjelenést követő interjúkban is jól lekövethető.
Az én családom főleg arra volt jó, hogy az országhoz való viszonyomat tegye magától értetődővé.
A történelemhez való viszony, a történelem jelenléte nekem mindig nagyon kézenfekvő volt, mert hisz mindig láttam ezt a nevet évszázadokon át vonulni (…). Mindenre én nem úgy tekintettem, mint akitől elvették a fél Magyarországot, vagy hogy majd visszaadják (…), hanem tulajdonképpen poétikailag, hogy ez egy helyzet, olyan helyzet, ami nekem, és csak nekem van adva” – mondta Esterházy a családjával kapcsolatban 2000-ben Vickó Árpád interjújában.
A Harmonia egy tragikomikus, az írótól megszokott nyelvi, stilisztikai és átfogóan irodalmi játék az Esterházy család történetével, ami az előző regényekhez képest nem meglepő. A fordulat viszont a Javított kiadás című kötettel érkezett, ami már talán kevésbé játékosan (nehezen merem azt mondani, hogy kevésbé posztmodern formában) nyúlt a múlthoz. Ugyanis miközben az előző könyvet írja, megtudja, hogy édesapja besúgó volt, erre pedig megírja a Javított kiadást.
„Avval én nem számoltam, hogy a történelmet hozom be; hogy most nemcsak a nyelvről van szó, mint mindig, hanem van valami más is. A Harmonia Caelestis második része, ugye, játszik evvel, hogy most akkor meg tetszik kapni az igazságot – mondja a szerző 2002-ben a Javított kiadás megjelenése után – (…) Azt persze nem lehetett tudni, hogy ami kijön, az micsoda, csak remélni lehetett. Mert én választottam egy formát, és aztán mentem bele.
Csak remélni lehetett, hogy az én valóságosságom ott lesz a papíron (…). A szerző személyes őszintesége tök érdektelen, itt pedig ez lett a vezérlő elv, mert nem maradt semmi egyéb a kezemben”.
– mondta Esterházy a fentebb idézett interjúban.
A Javított kiadás szinte teljesen szembement az Esterházy féle prózafelfogással. Persze a nyelvi játék, az irodalmi intertextusok és egyéb alapvető szerzői jegyek maradtak, de a tét egészen más lett, mint ezelőtt volt. Bár ez az életmű szintjén szinte egyedüliként maradt.
Fotó: Valuska Gábor
„Írónak lenni nem csupán tevékenység, hanem egy életmód is”
A Vanni van a legelső és a legutolsó interjút is tartalmazza, utóbbi pedig igen szomorú zárlat. Esterházyt 2015 körül hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták, ami sajnos a rák egy gyors lefolyású változata. Természetesen utolsó percig megmaradt annak, ami: írónak, és egy regényben is feldolgozta a betegséget és az elmúlást, ebből született a Hasnyálmirigynapló.
Az utolsó interjúban Esterházy az írásról beszél, és arról, hogy ez bármennyire is könnyűnek tűnik, egy igen komoly szellemi, fizikai és lelki munka. Hogy miről beszél, amikor irodalmat említ? Korábban, még 15 évvel ezelőtt úgy fogalmazott (a Vickó-interjúban), hogy az irodalom egy beszédmód, ami semmi máshoz nem hasonlítható:
„Másképp beszél az író, másképp beszél egy matematikus, másképp egy pap, egy tanító. A politikusokról nem is beszélve. De vegyük most csak a papot, a tanítót és a tudóst. Ezek mind olyan beszédek, amik a világról szólnak, hogy mi is ez, és ehhez a beszédmódhoz kapcsolódik az irodalom, amely szintén alkalmas arra, hogy erről a világról hírt adjon. Éspedig úgy adjon hírt, ahogyan más nem tud.”
Abban talán mind egyetérthetünk, hogy ez nemcsak az irodalomra igaz, hanem magára Esterházyra is. Úgy „adott hírt”, ahogyan senki más nem tudott. És mivel még sok mindent lehetne mondani, inkább legyen a szerzőé az utolsó szó, ahogy a Hasnyálmirigynapló utolsó mondata szól:
Valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére”.
Fotó: Valuska Gábor / Szebeni András / Nádas Péter
