Az Esterházy (Eszterházy) család az évszázadok alatt jócskán beírta magát a magyar történelem lapjaira. A Galánthai Esterházy család a Csallóközből származik, írja az Uj Idők Lexikona (kiadta Singer és Wolfner, 1938), a Salamon nemzetségből ered, első ismert tagja, Makod 1186-ban királyi megbízott volt. Ezután 23 db Esterházy következik, miniszterelnöktől kuruc hadvezérig. És akkor még az enciklopédia nem is tesz említést a legvilághíresebbről, Walsin Esterhazyról, ki oly szégyenteljes szerepet vitt a Dreyfus-ügyben – „a nemtelen őrnagy Esterházy ugyan, de éppenhogy csak. Un peu. (Francia az eredetiben.) Evvel a fáradsággal mindenki Esterházy, önök is, én is. Vagyis: Walsin. Tessék otthon gyakorolni: Walsin, Walsin, Walsin. Semmi Esterházy. Száz év múlva kikérdezem.”
De nemcsak a történelem lapjaira írta be nevét a család.
Mert van Esterházy-kocsi, Esterházy-kockás minta, Esterházya, a tátogatók családjába tartozó növénynemzetség, Esterházy-barlang és Esterházy-képtár stb. És akkor most az Eszterházy-rostélyossal meg is érkeztünk a gasztronómiához. A polgári konyhának ez a felejthetetlen klasszikusa nemcsak Magyarországon volt legendás fogás, de az egész Monarchiában. Hogy mást ne mondjunk, özvegy Marie Kauders először 1886-ban megjelent prágai zsidó szakácskönyve az Eszterházy-rostélyosnak két receptjét is közli.
Arról a klerikális Eszterházy-rostélyosról van szó, melyet 1894-ben a győri liberális vendéglősök átneveztek Wekerlére.
A II. világháború után meg Puskin-rostélyosként jelent meg étlapokon és szakácskönyvekben, miután a pesti Esterházy utcából Puskin utca lett. Egy rendszerváltás utáni receptgyűjtemény szerint az Esterházy-rostélyos régi orosz étel, egykor Puskin-rostélyosnak hívták. Sajnos most nem fogunk szót ejteni az Eszterházy-tokányról, az Eszterházy-tortáról, az Eszterházy-húslevesről, az Eszterházy-gulyásról („Szóval a gulyás az leves. És marhalábszárból a legjobb. És a krumplit hosszában kell elvágni. Ahogy a mamám csinálta.”) vagy az Esterházy pezsgőről. Pedig mind létezett. Ezek közül csak a torta élt túl, a többi ment a levesbe. („Régi dicsőségünk, halkések az éji homályban…”) Idejét sem tudom, mikor láttam étlapon utoljára Eszterházy-rostélyost. Vagyis tudom, a Megyeri csárdában a kilencvenes évek végén.
Ilyen előzmények után az lett volna meglepő, ha Esterházy Péter író nem lett volna ínyenc.
(Most, jobb híján, használjuk ezt a kicsit poros, szépelgő és homályos nyelvújítási szót [a kéjenc rokonát], de tudjuk, mire gondolunk: gasztronómiai létezőre [gastronom], valakire, akinek a kulinária a kultúrájának, a civilizációjának része.) Merthogy EP mindenevő ínyenc (táplálkozási kéjenc) volt, egy kíváncsi nyelv minden sznobéria nélkül. Omnivora. „Mert ugyan én dunántúli és katolikus vagyok, és mást eszik a Dunántúl és mást az Alföld, mást a pápista és mást a protestáns, mást és máshogy, de én mindent eszem.” Vagy: „gasztronómiai tágasságomat akként szeretem jellemezni, hogy az mintegy a pacaltól a homárig terjed. (Valóban.)” Bán Zoltán András írja (Pár fogás Esterházy Péter hedonista portréjához), hogy EP-nél irodalmi és gasztronómiai ízlés egy rugóra járt: „Fogyasztóként, a konyha rajongójaként mindenevőnek jellemezte magát, és ez az ételkultúra egyben az életkultúra egészét is felölelte; parodisztikusan fogalmazva: elvárási horizontja a zsíros kenyértől a Tournedos à la Rossiniig, a ponyvától az Ulyssesig nyúlt a szellem és az ízlelőbimbók láthatárán.”
Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!
