Várszegi Asztrik: Találkozásaim Esterházy Péterrel
A személyes kapcsolat, a barátság ajándék. Olyan, mint a váratlanul megtalált igazgyöngy vagy a földbe rejtett kincs. Gazdagnak mondható eddigi életemben az egyik ilyen igazgyöngy Esterházy Péter barátsága. Életkorban néhány év választott el bennünket, úgy is viselkedtünk egymás között, ahogy a testvérek. Arisztokrata és polgárgyerek voltunk, akiket a maguk családi életében a körülvevő diktatúra megbélyegzett. Ugyanazon katolikus és hívő családi nevelésben részesültünk, Péter piarista szerzetesgimnáziumban tanult, magam szerzetesként katolikus iskolában tanítottam. Értelmiségiekként, szellemi és lelki szomjjal éltük mindennapjainkat. Minden emberi feltétel, élettapasztalat adva volt, hogy egy nyelvet beszélhessünk, és hogy álarc nélkül és őszintén tudjunk a legkényesebb dolgainkról beszélni. Megismerkedésünk idején már felnőttek voltunk. Szerettük az embereket, ezt a hazát, közös lelki anyánkat, a katolikus anyaszentegyházat még akkor is, amikor annak földi megvalósulásával nem is voltunk kibékülve, pláne egy politikai rendszerváltoztatás után. Az értelmiségiek bűnétől, az elégedetlenségtől és türelmetlenségtől szenvedtünk. Amikor kritikusak voltunk, akkor nem valaki ellen, hanem valakiért vagy valamiért haragudtunk. Magam a „kairosz”, a „kegyelmi idő elmulasztásáért” türelmetlenkedtem.
Emlékeim az Esterházyakról
Az Esterházyak neve, ugyanúgy, mint Liszt Ferencé, szülővárosom gyerekkori élményeiig nyúlik vissza. A soproni egykori ferences, majd később bencés szerzetesházból kilépve a tekintet nem hagyhatta figyelmen kívül az Esterházy család palotáját. Belvárosi gyerekként a Fő téren felnőve kismilliószor láttam és jártam benne anélkül, hogy valaha is eszembe jutott volna, hogy életem során e nemes családból megismerek bárkit is.
Pannonhalmán az 1960-as évek második felében teológushallgatóként több alkalommal is kirándultunk a Vértesbe, hogy lélekben „visszafoglaljuk” a vértesszentkereszti bencésmonostor-romokat, majd Majkot, a kamalduliak elhagyott szerzetestelepét, illetve akkor világiak lakta celláit. Gróf Esterházy Móric özvegye, Károlyi Margit grófnő, a „majki nagymama” – ahogy Esterházy Péter később róla írt – ott élt egy remetelakásban. Többször láttuk, sőt találkoztunk is vele, és a neki kijáró tisztelettel köszöntöttük. Sólymos Szilveszter atya személyesen is üdvözölte a grófnőt, beszélt is vele, mi távolról néztük, és megrendülten próbáltuk megérteni helyzetét. Az akkor már javakorú, szikár asszony szegénységében, egyszerűségében is tekintélyt sugárzó egyéniség volt. Ez az emlék tért vissza Esterházy Péter Harmonia cælestis regényében.
A „majki nagymama” engem is ihletett, Péter temetési beszédében kifejezetten súgott és inspirált.
Az 1970-es évek elején voltam Budapesten egyetemista. A Központi Szemináriumban keresett meg egy addig ismeretlen kedves fiatal pár. Azt kérték tőlem, hogy áldjam meg házasságukat, eskessem meg őket Pannonhalmán. Családjukat régi kapcsolat fűzte a bencésekhez. Meg is köttetett a házasság a pannonhalmi altemplomban. Ezen az esküvőn részt vett Esterházy Mátyás és felesége, Lilike is. György fiuk a fiatalok barátja volt, innen adódott a barátság. Ez volt az Esterházy családdal az első személyes találkozásom.
Gróf Esterházy Móric és Szent Márton hegye
A fiatal Móric gróf a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségizett magántanulóként, így gimnazistaként ismerte már a bencés rendet.
Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátról írott doktori értekezésem során bukkantam rá gróf Esterházy Móric nevére, tevékenységére. Esterházy Péternek ezt aztán már barátságunk kezdetén meséltem el.
Mi is történt igazában véve? 1944 őszén Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát közvetítő révén tudta meg gróf Esterházy Mórictól, Esterházy Péter nagyapjától, hogy a gróf csákvári birtoka számára megszerezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét. Esterházy felajánlotta, hogy Pannonhalma értékeinek egy részét náluk át lehetne menteni. Ez a felajánlás indította a főapátot, hogy előzetes tárgyalásokat kezdeményezzen, majd ennek eredménye lett, hogy Pannonhalma, maga is a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét élvezve, megmenekült védenceivel (gyermekek, asszonyok, zsidók, katonaszökevények), menekültjeivel együtt a II. világháború végének elkeseredett harcától és pusztításaitól. 1944. október 13-án, a Horthy-féle kiugrási kísérlet (október 15.) előtti utolsó órákban írják alá a megegyezést Kelemen Krizosztom főapát és Born Frigyes svájci megbízott. Ezt sokak szolgálatának, de főként az ötletadó Esterházy Móric grófnak, Esterházy Péter nagyapjának köszönhetik a magyar bencések.
Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!