A Tények és tanúk sorozat új kötete Mécs Imre (1933-2023) hihetetlenül gazdag életútjába enged bepillantást. Mécs villamosmérnök, politikus, akit az 1956-os forradalom után előbb halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A gazdag dokumentumanyaggal és fényképmelléklettel kísért könyvből kirajzolódnak az iskolái, az egyetem, a forradalomban való részvétele, a börtön, a halálsor, az életfogytiglan, az amnesztia; újító találmányai, a demokratikus ellenzék, a rendszerváltás, a több évtizedes küzdelem a forradalom emlékének és történetének ébren tartásáért, ellenállás az autokratikus hatalmaknak. Mutatunk egy részletet.
Mécs Imre: Hiszem, mert képtelenség (részlet)
Ugye kezdődött azzal, hogy a nyomozók betuszkoltak egy Warszawa nevű autóba, ami a Pobedának volt az utóda. Középre fogtak engem, és jelentőségteljes hangsúllyal kezdték mondani, hogy „na, Imi, mit szól hozzá…” – erről múltkor már beszéltem. Ebben az időben még nagyon sok hír volt arról, hogy verik a rabokat, verik a letartóztatottakat. A suttogó hírek arról szóltak, hogy agyonvert embereket lehetett találni.
Ezek részben igazak is voltak, főleg vidéken, kisebb helyeken.
Igazak voltak, ilyen brigádok járták a falvakat, és a már visszatért párttitkár rámutatott emberekre, hogy ezek voltak a főkolomposok, és azokat jól megverték.
Később dicsekedett is a pártállam, hogy csak trükköztek, hogy csak összeszedték a renitenseket, elvitték három faluval arrébb, és elengedték őket.
De közben a faluban mindenki megijedt. Tehát még a jóindulatú interpretációja is elég szörnyű ennek. Sok halott volt, sok sérült, akik ráadásul nem is mertek feljelentést tenni, az orvosok nem merték a diagnózist, a leletet kiadni.
Tehát joggal tartottál attól, hogy fizikai kínzásnak leszel alávetve.
A legteljesebb mértékig. Az, hogy én tudtam a társaim letartóztatásáról, hogy ennyi idővel utána engem előszednek, ez egészen elgondolkoztatott. Féltem – hát mondja valaki, hogy nem fél ilyen szituációban. De fel is voltam vértezve egy kicsit, mert a nagybátyám nem sokkal előtte jött haza, és rémtörténeteket mesélt. Levittek egy alagsori helyiségbe, és akkor gondoltam, hogy itt fognak most megverni, ezzel kezdik. És akkor ott egy smasszer fogadott, mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre. Akkor levetkőztem. Átvizsgáltak. Megalázó volt.
Akkor már rabruhában voltál?
Nem voltam akkor még előzetes letartóztatott, hanem tulajdonképpen gyanúsított voltam, vizsgálati fogságban. Különböző fokozatai voltak ennek: később váltam terheltté, a terheltből vádlottá, vádlottból pedig elítéltté. Ezek voltak a státuszok. Az előzetes letartóztatott a saját ruhájában lehetett. A sok hányattatás ellenére, amit elmeséltem – ostrom, meg egyéb –, azért alapvetően egy védett, értelmiségi, meleg légkörű családban nőttem föl, ahol a testiség meglehetősen vissza volt szorítva.
Tehát maga az, hogy le kell vetkőzni meztelenre, és egy idegen pasas a testnyílásaimat közelről megvizsgálja, ez önmagában sokkot jelentett.
És mindig azt hittem, hogy most fognak megverni. Utána elvették a nadrágszíjat, cipőfűzőt, tehát ezek a szokásos dolgok. Beraktak a 107-es zárkába, ahol egy kedves, velem nagyjából egyidős fiatalember volt. Bemutatkozott, hogy Nagy Árpádnak hívják, végzős teológushallgató a központi szemináriumban, fölszentelték katolikus pappá, és ők is alakítottak ott forradalmi bizottságot, ezért őket is becsukták. Nagyon szimpatikus volt, és akkor elmondtam neki, hogy a nagybátyám figyelmeztetett engem a vamzerekre, és ezért az ügyünkről mi ne beszéljünk egymással semmit. Fölcsillant a szeme, benne ugyanez a szorongás volt.
Nem volt bent vécé, hogyha vécézni akartunk, ki kellett kopogni. Apróságok, nem lényeges dolgok, de ott az embert rendkívüli módon nyomasztotta. Akkor nagy nehezen odacsoszogott egy őr. Ezek az őrök akkoriban a párthoz és a hatalomhoz hű tisztek voltak, köztük görögök is – tisztek, hadnagyok, főhadnagyok. Volt köztük, aki pártmunkásként jelentkezett szolgálatra. Volt, aki nagyon intelligens volt, és nagyon szomorúan nézett ránk. Ilyenre is emlékszem, de azért alapvetően a durva hangnem volt az általános. „Fasiszták, gyilkosok, ellenforradalmár banditák” – ezek voltak az epitheton ornansok. Volt, aki azt mondta, hogy „szarjon be”. Ilyeneket. „Na, megint hugyozni kell?” Az egyik görög például azt mondta, hogy „itt fogsz kifingsz”. Maga ez a hihetetlen durva hangnem is bántó volt.
Még a munkások sem beszéltek így.
Abban volt folklór például, meg humor.
Volt ilyen urbán-humor a villanyszerelőknél, tehát azoknál, akik mozigépészek voltak, vagy volt kisiparosok. Szóval nagyon sokfajta hangnemet ismertem meg, de ez az államosított durvaság, a hatalomnak a durvasága, ez más volt.
Egy megvadult hatalom, amelynek nem volt tömegbázisa, amelyik ügynöke volt egy nagyhatalomnak akkor, amikor egy egész ország szemben állt velük.
Bennünk mérhetetlen igazságtudat volt, hogy nekünk igazunk van, és emiatt a törvényes kormányt védtük, amelyik a Népköztársaság törvényei szerint, a pártállam szabályai szerint és a szívünk szerint is legitim volt. Csupa jó arcú, kedves fiatalemberek voltak a vádlott-társaim. A munkásfiúk is rendkívül szimpatikusak voltak.
Egy spontán kiválasztódás folyt, és az állam, a hatalom, az az idegen hatalom, amelynek nem volt gyökere, rengeteg energiával és erőszakkal összegyűjtötte azokat, akik hasonlóan gondolkodtak. Voltak kivételek, de azért a zöme egy olyan populáció volt, amit összegyűjtöttek, ahol könnyű volt barátokká lenni.
Nagy Árpi hihetetlenül kedves fiatalember volt, és hadd mondjam el, nagyon sokat beszéltünk – az ügyről nem, ez konszenzus volt köztünk –, és elmondta, hogy mielőtt szeminarista lett volna, sokat járt társaságba, sokat táncolt, tehát egy életvidám fiatalember volt. Mondtam neki, hogy én még táncolni sem tudok. Keringőzni tanított a zárkában.
Ott keringőztetek a szeminarista kispappal?
Fölszentelt volt, de még volt egy posztgraduális éve, az ötödik év. Megegyeztünk, hogy ha külön zárkákba kerülünk, akkor morzézni fogjuk, hogy Nagy Ár-pi, Nagy Ár-pi, ő pedig Mécs Im-re, Mécs Im-re, hogy tudjuk, hogy az igaziak vagyunk. Ők pár évet kaptak, és egy év múlva szabadultak is. Gondolhatod, hogy az egyházi hivatalnál ők lettek a vörös posztó, és dobálták őket egyre kisebb falvakba, ahol már alig volt hívő. Volt, akivel találkoztam, és elmondta, hogy elkezdett rendszeresen foglalkozni a fiatalokkal, focicsapatot szervezett, és akkor utána a bajuszos püspök szólt a besúgó püspöknek, hogy helyezze arrébb, és egy még kisebb faluba helyezte. Ott elölről kezdte. Végül egy öreg apácákat gondozó szociális otthonnak lett a lelkipásztora. Hihetetlen utólag nézve a hatalomnak az az eszeveszett gyűlölete.
Meddig voltatok egy zárkában Nagy Árpival?
Egy jó hónapig. Akkor nagyon érdekes volt – ugye a Vár aljában van ez az épület, rengeteg harangszót hallottam –, elkezdtem gondolkodni, hogy az embert bezárják egy ilyen kis, kétszer három méteres zárkába, és akkor a fedett, át nem látható ablakon egy kis résen jön be a harangszó. Tulajdonképpen ezen a téren nem is vagyok rab, mert soha ennyi harangszót én nem hallottam.
Ez a Szent Anna két nagy harangja… a Mátyás-templomé… az országúti ferenceseké lehetett… Csak a Batthyány térről három harangos templom is neked szólt éjjel-nappal.
Igen. És ez valahogy az életet is jelentette, hogy élnek az emberek.
És mindig ott volt az optimizmus, hogy halad az idő, és hogy csak nem lehet ezt tovább csinálni. Hát, csak lehetett.
Rendkívül vigyáztak arra, hogy ügytársak ne kerüljenek egy zárkába. Egy sor zárka föl volt szerelve mikrofonokkal lehallgatás céljából, és az épületben úgy vittek minket, hogy ne találkozhassunk egymással. Ezt úgy oldották meg, hogy a folyosók sarkánál volt egy-egy nagy, ruhásszekrényszerű szekrény, aminek kinyitották az ajtaját, belöktek oda, és ránk zárták. Amikor a sarkokhoz közelített az őr, aki vitt minket, akkor füttyentett egyet. És ha nem jött füttyentés, akkor bekanyarodtunk. Eléggé zegzugos épület a Gyorskocsi utcai, és így vittek le a kihallgatóhelyiségbe, ami meglehetősen puritán volt, ahogy ezt a filmek is visszaadják.
A földszinten vagy az emeleten?
Emeleten volt ez. A karját fogták az embernek, és belöktek ebbe a szekrénybe, emlékszem rá. Ennek a gyakorlati „haszna” kisebb volt a nyomozás szempontjából. Az ember elgondolkodott, hogy bármit csinálhatnak velem. Mi történik, ha tűz üt ki az épületben, és nem engednek ki minket? Utána széttárják a kezüket, hogy „nem találtuk a kulcsot”.
Az abszolút kiszolgáltatottság, hogy azt tehetnek velem, amit akarnak.
Ahogy egyes smasszerek mondták is, hogy még a bőrünkkel sem kell elszámolni. Ez végigkísérte az embert.
(Életútinterjú, készítette Nóvé Béla. A kiadás alapja az 1956-os Intézet Oral History Archívuma részére 2010–2011 folyamán készült életútinterjú)
Mécs Imre - fotó: Stekovics Gáspár felvétele/Wikipedia
