Bizalmas viszonyban kell lenni a szavakkal - EP70

Bizalmas viszonyban kell lenni a szavakkal - EP70

Bár Esterházy Péter úgy gondolta, sok értelme nincs az interjú műfajának, mi mégis körülnéztünk az Arcanum adatbázisában, és kicsit utánaolvastunk, hogy miket nyilatkozott annak idején irodalomról, íróságról, családról. Végül két olyan interjút választottunk, melyeket a rendszerváltás idején adott, egy olyat, amelyet rá tíz évvel, az ezredfordulót megelőzően, és egy negyediket, amelyben főleg a fociról esett szó.

Ruff Orsolya | 2020. április 13. |

A mondatok utáni hajsza

Bár interjúkat szívesen olvasott, de Esterházy Péter saját bevallása szerint nem sok értelmét látta az interjú műfajának, még pontosabban annak, hogy ő maga interjút adjon. Mindez vicces módon az Alföld 1989/1. számában megjelent interjújából derült ki (a kérdező: Keresztury Tibor).

„Vannak helyzetek, amikor beszélni kell ezen a módon is. Én ezt a kényszert, azt hiszem, az átlagnál ritkábban érzem. Meg le is lettünk erről a műfajról szoktatva. Arról tudniillik, hogy tegyük azt, ami elsőrendűen értelmiségi föladat volna: figyelni. Mindent figyelni, kommentálni, értelmezni, hozzászólni, egyetérteni, elvetni, vitriolos glosszát írni stb. Ehhez olyan sok megalázó föltétel tartozik, hogy az embernek (ha teheti) nincsen hozzá kedve.

Nagyon utálom ezt, a nevetséges bátorságaink centizgetéseit, azaz magamat ilyen helyzetben. Következésképp igyekszem nem kerülni ilyen helyzetbe.

Mostanság mindez valamelyest megváltozott. Nem is az ország, az azért olyan könnyen nem tud megváltozni, hanem az emberek. Érezni, hogy elegük van ebből a mellébeszélésből, a nyilvános beszéd elvarázsolt, szocialista nyelvi kavalkádjából.

Ha most valaki azt mondja a fehérre, hogy fekete, azt kinevetik. Régebben vagy hallgattak, vagy bólogattak, esetleg szürkének mondták. A feketét feketének mondani nem normális volt, hanem nagy erkölcsi bátorság. Épeszűnek lenni az nívós programnak számíthatott, nem pedig valami magától értődőnek, ami nélkül nem lehet élni. Írásban a közvetlen néven nevezés a szamizdatra maradt. Az irodalom meg, ha ez volt a tárgya, történelmi regényt produkált, benne a gonosz török szultán, aki a fehért feketének mondja - s ezt aztán mindenki nagyon értette.
Ennek a megnyomorító hülyeségnek talán tényleg vége. De hát van ebből elég.”

Miért nem kell félni Esterházy Pétertől? - Maradj otthon #24 -...

melyik Esterházyval kezdjem az életművet. Ez általában egy teljesen értelmezhetetlen szégyen kíséretében érkezik, mintha mindenkinek Esterházyt kellene olvasnia, de ez nincs így, Esterházy egyszer mindenkit meg fog találni, ettől nem kell félni, mi most ehhez próbálunk meg segítséget nyújtani. 2015 áprilisában a Könyvfesztiválon a rendhagyó Esterházy-életrajz, Az évek iszkolása szerzőjével, Marianne D.

Az interjúban szó esett a családról is – EP elmondta, hogy az anyja semmi jót nem várt a rezsimtől, miután csak rosszat tapasztalt, az apja ugyanakkor nem igazán szidta a rendszert: „A hazugságot hazugságnak nevezte, s a gyilkosokat gyilkosoknak – de morogni nem morgott, nem volt megsértődve, és soha életében nem kívánta vissza a régi időket. Nagyvonalú férfiú, valóban. .. Nem a rendszer ellen neveltek, megpróbáltak attól függetlenül.”

Esterházy a kamaszkorából

„csak futballozásra meg orgiasztikus tanulásokra és olvasásokra”

emlékezett: „most meg ’a mondatok utáni hajszára’”. Hozzátette, hogy az a tény, hogy van egy rakás testvére, meglehet, indokolatlanul, mégis nyugodtsággal tölti el, „mert azt gondolom például, hogy ha bajba kerülnék, megvédenének, ahogy valóban megvédtek gyerekkoromban, mert ezek ilyen nagy darab sportos emberek, vagy a futballpályán”.

Kiderül az is, hogy EP nem sokra tartotta a korszerűséget, azt vallotta, ami nem korszerű, az nincs is: „Nem tud lenni (hisz elmúlt az ideje, idejétmúlt). 

A korszerűség csak annyit jelent: hogy hiteles.

Hogy hiszek neki. Ha valaki most úgy ír, mint Móricz vagy Stendhal, s hiszek neki, akkor az korszerű. Ez szerintem ilyen egyszerű. (Csak a szokásossal bonyolódik: hogy van, aki hisz, s van, aki nem. De ez ugyanaz a probléma: hogy mi jó az irodalomban... Végül is: közmegegyezés, azaz közmegegyezések eredője.)

Tehát nem az a baj, hogy valaki Móricz-epigon, hanem hogy hazudik. „Ma már így nem lehet írni” - ezt nevetségesnek tartom. Az előre nem tudható. Ha nem igaz is, hogy mindent szabad, de majdnem mindent szabad az irodalomban. Csak legyen igaz.

Én például – ha rajtam múlnék – olyan regényeket írnék, mint Fontane. De úgy, mint Fontane, ez idő szerint csak hazudni tudnék: vagy mert kicsi a tehetségem, vagy mert másféle, vagy mert így most mégse lehet.”

Hogy mit csináljak, én fogom megmondani

Ugyancsak 1989-ban jelent meg egy interjúja a Magyar Szóban, amelyben elmesélte, nem nyugtatja meg, ha dicsérő kritika jelenik meg a munkáiról, amint ahogy az sem zavarja, ha lehúzzák az írásait. Ettől függetlenül figyelt a kritikára, komolyan ugyanakkor nem viszonyult hozzá:

„Nekem sokkal több problémám van a napi munkával, a mondatokkal,

mint hogy azon töprengjek: X azt mondta, hogy ez blöff, Y pedig azt, hogy zseniális, amit csinálok. Végül is az a jó, ha egy kritika dicsérő (dicsérő kritikával nem kell foglalkozni), az elmarasztaló bírálatok viszont — bármilyen obskúrus helyről érkezzenek is —, azokat az ember megfontolja, sok délutánt el lehet rontani velük. Mindegyik kritikában egy csomó igazságtartalom van, de végül is nem sok olyan bírálatot találhatunk, amelyből az ember megtudhat olyan dolgokat, amit korábbról már nem tudott. Úgy gondolom, az írónak mindentől függetlenül, csinálnia kell azt, amit jónak talál, és akkor érdektelen lesz, hogy barát mondja-e, hogyan kell csinálni vagy ellenség. Az bonyolult kérdés, hogyan lehet nem belehülyülni ebbe, hogy ne csak saját magára figyeljen az ember, másrészt meg ki másra tudjak figyelni, ha nem saját magamra. Azt, hogy mit csináljak, én fogom megmondani, nem pedig a dicsérő vagy elmarasztaló kritikus.”

Ugyanebben az interjúban mondta azt is, hogy szerinte egy író saját magát nem helyezi bele se ebbe, se abba az irányzatba:

„Engem tehetnek bárhova, nem zavar,

ha akár konzervatívnak, akár elviselhetetlenül modernnek titulálnak, ha posztmodernnek tartanak. Még ennek a szocrealista meghatározásnak örülnék a legjobban, mert ez azt jelentené, hogy az embernek köze van az élethez, a szocialista pedig azt, hogy köze van a mához. A regényíró biztos ezt szeretné a legjobban. De, ezt már bizonyára elmondta valaki, ez is már leíródott valahol.”

A munkát nem lehet megúszni

A 168 óra 1999 végén készített interjút az íróval, miután megkapta a Magyar Hírlap Az év embere-díját. Ebben EP arról mesélt, hogy szerinte az a hiteles hang, ha íróként regényben beszél, hozzátéve, hogy a klasszikus értelmiség vesztett a presztízséből, és már nem érdekes, hogy mit mond. Az sem, ha ő mondja.

„Minthogy demokráciában élünk és nem diktatúrában, a mondatok helyi értéke egészen más lett. Bár az ember a nyolcvanas években utálta az üzengetés ízét, az mindig működött. Ez egyik pillanatról a másikra megváltozott. A rendszerváltás táján mondtam: a kilencvenes évek azzal telnek majd, hogy egy rendes magyar író minden szót a kezébe vesz, megnyomkodja, próbálja, hogyan viselkedik az új környezetben. Ilyen a mi szakmánk: bizalmas viszonyban kell lenni a szavakkal. Mindent kell tudni róluk.”

Szerinte írónak lenni olyan szakma, amit nem lehet kevés munkával megcsinálni:

„le kell ülni, sokáig kell egy helyben maradni”.

Azt vallotta, hogy az ember iróniára van ítélve, ám az iróniát nem szabad összekeverni a cinizmussal. Nem azt jelenti az irónia, hogy mindent kinevet az ember, hanem azt neveti ki, ami nevetséges: „Elég csak a tükörbe belenézni. Kellemetlen is, persze. De azért az jó, ha a nevetséges ki van nevetve. Főleg, ha senki nem nevet”.

Az interjú készítésének idején már tíz évvel voltunk a rendszerváltás után, az irodalom helyének és szerepének változása viszont sokakat foglalkoztatott. EP a következőket mondta erről:

„Akik eddig a sorok között olvastak, azok most azért nem olvasnak, mert a sorok között már nincs semmi. Annak idején azért tudott jelentős lenni az irodalom, mert diktatúrában éltünk. Az irodalomnak nem irodalmi fontossága volt.

Pótvallásnak számított, a nem létező szabadságra figyelmeztetett.

De a szabadság nem pusztán politikai, s a jelenlegi félreértések végül is ebből adódtak. Azt hittük, hogy a politikai szabadság és a boldogság ugyanaz. De hát a Kádár-rendszer infantilizált, máig hatóan. Olykor gyerekként viselkedünk, az államtól várjuk, hogy oldja meg helyettünk a dolgainkat. S az ország egy része olyannyira nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, hogy csak kóvályog. A kóválygó ember frusztrált, a frusztrált pedig veszélyes, mert kiegyensúlyozatlan. Nem érzi a világot. Magam sem mindig. Számomra is idegen – sok szempontból. Ám én nem vagyok rákényszerülve arra, hogy radikálisan változtassak az életmódomon.”

Sport = játék

Ugyancsak a Magyar Szóban jelent meg az az interjú (1992 júliusában), amely nem a kultúra-, hanem a sportrovatban kapott helyet. Természetesen rengeteg szó esett a fociról, és ebben az interjúban hangzott el az alábbi mondat is:

„Én elsődlegesen egy külvárosi futballista vagyok (vagy voltam) és másodlagosan – írogatok!”

Esterházy futballista családként definiálta a sajátját, fiatalkorukban a foci volt számukra a legfontosabb, sőt, még ennél is továbbment, és úgy vélte, volt idő, amikor jobban is ment neki a játék, mint a későbbi válogatott öccsének, Esterházy Mártonnak:

„Olyan 14-16 éves koromig, állítom, hogy jobb voltam nála, s hogy tulajdonképpen különösebb tehetséget nem nézett volna ki belőle az ember, de akkor hihetetlen hirtelenséggel, szinte megmagyarázhatatlan módon kezdett el fejlődni és vitték.”

Míg Hemingwaynek a sport főleg a küzdelmet jelentette, EP-nek a játékot:

„Futballmeccsen egyszerűen kivehető, hogy milyen játék. Ez a játék nem komolytalanságot jelent, hanem azt, hogy mások a szabályok. Hogy az élet benn, mondjuk olyan, hogy nem lehet kézzel érni a labdához. Ennek a megállapításnak persze egy háborúban nincs értelme, de egy szerelmi vallomásban sincs értelme annak, hogy kézzel a labdát nem lehet érinteni, csak a futballpályán van értelme. Itt eszerint zajlik az élet. Más nem érdekes. Nem érdekes, hogy valakinek fáj a feje, vagy okos a felesége... Az itt nem számít.”

A játék szerinte nem a komolyság és a komolytalanság terébe tartozik, hanem a másságéba. „A másság, amire engem is megtanított. Nem arra gondolok persze, hogy az életvitelemet ilyen formában befolyásolhatta, megszabta volna, inkább az írásra átvonatkoztatva. Az írásnak is a MÁS a szabálya. Az írás erkölcse is más, mint a napok erkölcse. Az egy másfajta hűség” – mondta, hozzátéve:

„Az irodalom ahhoz kell, hogy én ezerféle vagyok. S az irodalom ezt az ezerféleséget létre is tudja hozni, nem csak bemutatja.”

Az interjúk teljes terjedelmükben elolvashatók az Arcanum oldalán. A járványhelyzetre való tekintettel az oldal április 16-ig nyílt hozzáférést biztosít az adatbázisához.

Nyitókép: Valuska Gábor

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Miért nem kell félni Esterházy Pétertől? - Maradj otthon #24

A kísérlezetők számára utakat mutatunk az Esterházy-prózához, így kezdjük az emlékezést a 2016-ban elhunyt íróra, aki április 14-én töltené be a 70. életévét.

...
Nagy

Esterházy betegsége jobbá tette a világot [filmpremier]

...
Általános cikkek

Várszegi Asztrik: Esterházy írása egyszerre volt briliáns irodalom és egy nemzet nyelvének megdicsőülése

Hírek
...
Hírek

Rendeld meg a 100 oldalas Esterházy-különszámot és az Ottlik-másolatot!

...
Hírek

Hogyan élte meg Atwood és Whitehead, hogy sorozat készült a könyveikből?

...
Hírek

Bárki megfőzheti Jane Austen kedvenceit

...
Hírek

Courtney Love egy Sylvia Plath-verssel felvételizett a Mickey Egér Klubba

...
Hírek

Könyvesblokk: Finy, Baráth, Borbély

...
Hírek

A Nobel-zsűri aggódott Szolzsenyicinért

...
Hírek

10000 Mészöly-kötetet ajándékoz a diákoknak a Libri

...
Hírek

Ilyen volt Julia Child, mielőtt a főzés világhírű nagykövetévé vált volna

...
Hírek

Bereményi Géza, Grecsó Krisztián, Spiró György, Závada Péter, Csoóri-est és Rájátszás a Margó Irodalmi Fesztiválon

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Wéber Anikó: Amikor a gyerekeket alkotásra ösztönzi a művem, akkor vagyok a legboldogabb

Nekem az írás szerepjáték is - mondja Wéber Anikó, akinek olyan ifjúsági könyveket köszönhetünk, mint Az osztály vesztese és Az ellenállók vezére. Új rovatunkban írásról, gyerekkori kedvencekről, iskolai versengésekről és történelmi regényekről is beszélgettünk vele.

...
Gyerekirodalom

Jean-Claude Mourlevat: Ritkán teszem fel a kérdést, vajon tetszeni fog-e

Az Astrid Lindgren-emlékdíjas Jean-Claude Mourlevat olyan szerző, aki mindig mindenben a maga útját járja, akárcsak a szereplői, akik szintén öntörvényű figurák és gyakran kilógnak az átlag mesehősök sorából. A francia írót olvasásról, vizualitásról, meghatározó könyvekről faggattuk.

...
Gyerekirodalom

Lázár Ervin 85 – A meseíró, aki a gyerekektől tanulta a legtöbbet

Nyolcvanöt évvel ezelőtt született Lázár Ervin, aki komolyan vette a meseírást, történeteit sokszor a gyerekei inspirálták, a nyelvvel pedig játszott és varázsolt egyszerre. A nagy meseíró alakját egykori interjúi révén és az Arcanum segítségével idézzük fel.