Arisztokrata származás
Esterházy Péter 1950. április 14-én született Budapesten, Esterházy Mátyás és Mányoki Magdolna első gyermekeként. Nevezetes család örököseként jött a világra: apai ágon a híres Esterházy család grófi ágából származott, nagyanyja, Károlyi Margit pedig még az Esterházyaknál is ősibb magyar főnemesi család, a Károlyiak sarjaként egészen a tizennegyedik századig vissza tudta vezetni a családfáját. Azonban híres-nevezetes arisztokraták utódjaként megszületni az ötvenes évek elején nem volt épp a legszerencsésebb, így Esterházy alig egyévesen már meg is kapta élete első hivatalos végzését: kitelepítették Hortra.
„Sokáig úgy tudtam, hogy 1951. június 16-án érkezett a gonosz papír, hogy lennénk ha szívesek huszonnégy órán belül a számunkra kijelölt kényszerlakhelyre elhordani az irhánkat, ami nemcsak avval a morális haszonnal járt, hogy a nép ellensége, ez voltam lényegében én (egyébként véletlenül az én nevemre lett a papír kiállítva, de apámék úgy tettek, mintha nem vették volna észre), móresra lett tanítva, hanem avval a gyakorlatival is, hogy egy kellemes lakás üressé vált, konkrétan a nép számára vált üressé, még konkrétabban P. E. elvtárs számára, hogy vinné el őt a fekete fene. Vagyis mindenki jól járt, mi erkölcsi balanszba kerültünk, a nép meg stb.”
Kitelepítés
A kitelepítés ugyan csak néhány évig tartott, a család számára azonban maradandó emlék maradt – tragikomikus történetét Esterházy megírta nagyregényében, a Harmonia Caelestisben (olvass bele ITT), de ebből az élménykörből táplálkozott 2014-es könyve, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat is (olvass bele ITT). A család végül egy rövid csobánkai kitérő után 1957-ben költözhetett vissza Budapestre. Péter és testvérei itt nőttek fel, igaz a nyarakat a Károlyi-nagymamánál töltötték Majkon, aki annak ellenére sem volt hajlandó elhagyni az országot, hogy férje, Esterházy Móric 1956 után disszidált (ezzel egyébként újabb nehézségek elé állítva a családot.) A vasakaratú, „vadmagyar” asszony személyisége nagy hatással volt a fiatal Esterházyra, aki később írásaiban őt is többször megörökítette.
„Édesanyámat úgymond az életre nevelték. Mamili szigorúan befogta a lányokat, sütni-főzni már korán megtanultak, takarítani ugyan a személyzet dolga, ám egy fél évig azt is ők csinálták („tudjad, fiam, mi az, amit megkövetelhetsz”), háztartás plusz műveltség, vallás és közoktatás, és egy kis tánc, azaz mindent tudtak, amit egy úrilánynak tudnia kell. És hát apámat is arra nevelték, az életre. Csak éppen mindkettőjüket egy másikra, a kitelepítés nem szerepelt az elképzelhető lehetséges életek között. A neveltetés azt ugyan nem opponálta, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika volna, csak azt nem hitte, hogy ami lett, az lehetséges.”
Miért nem kell félni Esterházy Pétertől? - Maradj otthon #24 -...
melyik Esterházyval kezdjem az életművet. Ez általában egy teljesen értelmezhetetlen szégyen kíséretében érkezik, mintha mindenkinek Esterházyt kellene olvasnia, de ez nincs így, Esterházy egyszer mindenkit meg fog találni, ettől nem kell félni, mi most ehhez próbálunk meg segítséget nyújtani. 2015 áprilisában a Könyvfesztiválon a rendhagyó Esterházy-életrajz, Az évek iszkolása szerzőjével, Marianne D.
Az apa ügynökmúltja
Az apa, Mátyás az ötvenes évek végén a belügyminisztérium III/III-as ügynöke lett, és éveken keresztül írt jelentéseket Csanádi álnéven. Ezt a családból senki sem tudta, Esterházy is csak a kétezres évek elején értesült róla, amikor a Történeti Hivatalban a saját magáról szóló jelentések után kutatott. Az apa ügynökmúltjával való szembesülést a Javított kiadás című regényben írta meg 2002-ben (olvass bele ITT), mely így az édesapa figuráját előtérbe helyező Harmonia Caelestis kiegészítő kötete lett.
„Én nem néztem föl az apámra, nem volt ő példaképem, de néztem őt, tanultam tőle, és mindenestül szerettem (ahogy persze most is – jaj, evvel most mi lesz?; megint siratom magam). Azt is gondoltam – írtam is –, hogy valamelyest helyette is beszélek. Büszke voltam rá. Hogy nem bírták begyűrni (!), nem lett frusztrált, sértett vesztes, hanem szabad vesztes, ez nekem nagyon sokat jelentett. Rajta keresztül tudtam büszke lenni a családomra – és én ettől (is) voltam erős. Vagy inkább: laza. Lazán, vagyis fontoskodás nélkül magabiztos. Nyugodtan lehettem bizonytalan és magabiztos. Úgy lehettem az utóbbi, hogy nem magamra kellett gondolnom. Nem kellett kóserolnom magamat. Mert ott volt egy nagy (családi) hinterland – és ehhez minden út rajta át vezetett.
Ha tudtam volna ezt a nyomorúságot: egész életemben a HC-t akartam volna megírni, hogy ez, ez az utolsó (!) könyv elviselhető legyen valahogy. Annyira akartam volna, kellett volna akarnom, hogy természetszerűleg nem sikerülhetett volna. [Ugyan. Ha tudtam volna, hogy is mertem volna tollat venni a kezembe… Betemetett volna a gyűlölet, a szégyen, a félelem.]
Nem elcsábulni ettől a szövegtől. Nem hiúságból megjelentetni.
Néha beremeg a kezem.”
Matematika
Esterházy Péter Budapesten végezte az iskoláit: a piarista gimnáziumba járt, majd (mivel érettségikor közölték vele, hogy tanárszakra semmiképpen sem mehet) az ELTE matematika szakára iratkozott be. Bár volt érzéke a matematikához, saját bevallása szerint az egyetemen az „intelligens nemtudás” művészetét gyakorolta. Az egyetem elvégzése után néhány évig egy számítástechnikai intézetben dolgozott, majd 1978-tól szabadfoglalkozású író lett. A matematikához való viszonyát A szavak csodálatos életéből című előadásából ismerhettük meg jobban, amely a Mindentudás Egyetemén hangzott el, és ami aztán kötetben is megjelent.
„Tekintsük A halmazt. Ez legyen a prímszámok halmaza. Egy pozitív egész számot prímszámnak nevezünk, ha 1-en és önmagán kívül más egész számmal nem osztható. Az 1-et nem tekintjük annak (noha!), de ilyen a 2, 3, 5, 7… és így tovább. B halmaz legyen a valaha élt magyar írók halmaza, tehát ha valaki magyar író, akkor benne van, és ha benne van (most az mindegy, hogy nyakig vagy bokáig), az magyar író. Írónak azt nevezzük… hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd magad!), ha pedig valaki író és magyarul ír, az magyar író. (Ez a felfogás tehát nem tud értelmet tulajdonítani a „magyarul ír, de nem magyar író” kifejezésnek, illetve ez barokkos megjelenítése annak, hogy illető nem író.) – Ez a prím váratlanul tényleg jó definíció, vannak pl. az ikerprímek, 11–13, 17–19, Goethe és Schiller, Arany és Petőfi, Stan és Pan.”
Siker
Bár már az első könyveit is jól fogadta a kritika (a Fancsikó és Pinta például a ’76-os év legjobb első prózakötete lett) igazán csak az 1979-es Termelési-regénnyel robbant be a magyar irodalomba – azzal viszont végérvényesen és visszavonhatatlanul (olvass bele ITT).
„A bajuszka megmozdult. „Nézd. Nagyon érdekes, amit csinálsz, de hidd el, hogy én magam is már megtapasztaltam némely zsákutcát.” A mester ezt szó nélkül elhitte (olvasott ember ő végül is). „Mert amit csinálsz, zsákutca. UGYANAZ AZ ÖNCÉLÚ ZSÁKUTCA, AMIT A JOYCE, SZENTKUTHY ÉS A GYULA, A HERNÁDI, CSINÁL.” A mester elpirult, mert nem számított ekkora dicséretre. De aztán az derült ki, hogy az szidás volt.”
Ebben a regényben immár teljes egészében megmutatkozott az Esterházy-próza jellemző kelléktára: a vendégszövegek folyamatos (és általában jelöletlen) használata, a nyelvjátékok, az irónia, a gyakori elbeszélői kiszólások, illetve valóság és a fikció közti határ elmosása. A szöveg egy része az ötvenes években divatos termelési regények műfaját parodizálta; másik részét az ehhez fűzött jegyzetapparátus tette ki, mely a regény születését meséli el, főszereplője pedig az a hol egyszerűen mesterként, hol Esterházy Péterként emlegetett író. A szöveg politikai és esztétikai szempontból egyaránt feszegette az akkori határokat, mégis megjelenhetett, sőt, nagy siker lett, és egyszer s mindenkorra összekapcsolta Esterházy nevét a posztmodern irodaloméval.
Bizalmas viszonyban kell lenni a szavakkal - EP70 - Könyves magazin
Bár interjúkat szívesen olvasott, de Esterházy Péter saját bevallása szerint nem sok értelmét látta az interjú műfajának, még pontosabban annak, hogy ő maga interjút adjon. Mindez vicces módon az Alföld 1989/1. számában megjelent interjújából derült ki (a kérdező: Keresztury Tibor). „Vannak helyzetek, amikor beszélni kell ezen a módon is.
Álnév
1987-ben Tizenhét hattyúk című kötetével keltett feltűnést, melyet Csokonai Lili álnéven adott ki. A könyv nemcsak az álnév miatt idézi Weöres Sándor Psychéjét, hanem nyelvében is: benne egy ma élő hányattatott sorsú fiatal nő meséli el az életét, barokk kori magyar nyelven. Az irodalmároknak jó darabig fejtörést okozott, ki írhatta a kötetet – Esterházy csak később fedte fel magát (olvass bele ITT).
„Feküszöm a setétben. A setét feküszik rajtam. Az ajtó nincs bérakva, rés, fényrés alunan, fényrés oldalt. Hangosan kimondok egy (semleges) szót. A setét ünkén nem válaszol. Apolgat, jól jut, nosza ingerel a kiszámítottsága. Nem kévánna elijeszteni a marha. Eridj fenébe, csak búsít. Szép híves ajakával homlokomat áldja meg az orromat és az orcáimat csókkal. Becserkész. Ottan dobol, unszoz. Kapok két puszit. Ez min mulatok. Hibáz vala ergo, külyel kerülénk valamin, az ahová éppen akarna belecsicserézni. Hamarsággal rátenyerel a számra. Durvasága köll. Beleharapok a kezibe és kicsikét megkörmöcsölöm. Vigyorog hogy kezdi hajdagatva térgyemet simítni. Ezt ki lehet vala kalkulálni, ugyan nem orcázom. Simogat esmét feszeget fántom-fánttal, nem hagyom. Elégedett, gaz, pipes képén látom, azt hiszi, csak üdő kérdése. Szűz vagyok, szűz vagyok, bizon jó!!!”
Foci
Amikor egy edzésen a pályáról kigurult labdát egy gyerek kézzel dobta vissza, akkor állítólag elsírta magát. “Kézzel! Láttátok, kézzel ért a labdához!, zokogott" - ezt állítólag Puskás mondta, legalábbis EP így emlékezett a Semmi művészete című könyvében. Esterházy a híres Csillaghegyi Munkás Torna Egylet játékosaként mindig szerényen megbújt a híres testvér, Esterházy Márton árnyékában, bár az tény, hogy erősebb írásos emlékek bizonyítják képességeit. A Termelési regényt követően folyamatosan focizott a könyveiben, mert egyfelől a magyar nép az ilyen, másfelől a foci remek nyelvi játéktér volt EP-nek. Az Utazás a tizenhatos mélyére ennek elég konkrét megvalósulása: a 2006-os német világbajnokság előtt a vendéglátók megutaztatták, hogy fedje fel a német futball mélyrétegeit, EP megtette, és talán életében először, futballdíjat kapott. A Semmi művészetében anyját eresztette Puskás Öcsiék elé, de még Jean-Philippe Toussaint picike könyvecskéjéhez is írt kommentárokat, mert a téma Zidane 2006. július 9-i bűne volt, amikor lefejelte a védő Materazzit. EP legkomolyabb tettei mégsem ezek voltak, hanem az elbukott berni döntő visszaszerzése: 1954-ben 3-2-re kikapott a magyar válogatott a németektől, legalábbis sokan így emlékeznek. EP átírta a történelmet, és jól tette, visszavette, ami a magyarságé.
„Mintegy zárójelben: hiba volna Puskásban vagy a futballban túl széles metaforát látni. Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal. Van a futballban valami szép, hideg gyakorlatiasság. A művészetben ritka a Goethe, az inkább a veszteseké, inkább a hiányé, mint a vané, inkább a vágyé, mint a beteljesülésé. És szerintem az ún. életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen.”
Hasnyálka
Esterházy 2015-ben a göteborgi könyvvásár kapcsán beszélt először betegségéről a nagyközönségnek, amikor nyílt levélben kért elnézést távolmaradása miatt:
„Erről sokat tudnék beszélni, a varázsról, a titokról. És milyen lelkesen, ihletetten. Hiszen ez tölti be az életem. (Zárójel. Ez kicsit megváltozott, ezért is nem vagyok személyesen jelen, most igyekszik más betölteni az életem, de így meg a hasnyálmirigyrákról tudnék lelkesen és ihletetten beszélni, amitől ugyan most megkímélem a tisztelt publikumot, de ne reménykedjen, előbb-utóbb hosszabban is szólok róla, I am afraid.) Folytatom zárójelen kívül, mintha mi sem történt volna.”
Nemsokára beváltotta az ígéretét: a decemberben megjelent A bűnös című könyvében Szűts Miklós festményeihez írt szöveget, melynek már a betegség a főszereplője.
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hasnyálmirigy. Pontosabban egy Hasnyálmirigy. Hát… valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, életvidám, link fickó, festményen úgy festene, mint a költő Balassi Bálint, lenne bajsza, korabeli főfödője és nem utolsósorban vitéz kardja. A festményen látszana, hogy szakadatlanul szerelmes. Mint róka a tyúkokat, hajkurássza a nőket. És a férfiakat. Nem tenne különbséget, tudhatni, a szerelem vak. Szívesen volnánk a XVII. században, lenne ló, lenne kard, lenne hajnali pára, vágtatás és ontása gaz törökök vérének. És akkor imigyen szóla egy égi hang: Csukd be fiam azt a XVII. századot, jön be a hideg vagy a huzat.”
A Hasnyálmirigynapló című, a beteg-létről még kendőzetlenebbül valló kötete (ITT írtunk róla) pedig a 87. Ünnepi Könyvhétre jelent meg, melyet az író még meg is tudott nyitni. A Vörösmarty téren tartott, Dés László által kísért ünnepi beszédében a könyvek és az olvasás fontosságáról beszélt, igaz – örök lázadóként – azért néhány ironikus megjegyzést a magyar kormánynak és az MMA-nak is odaszúrt. Utolsó szövegeiből, megnyilvánulásaiból egyébként az derül ki: fanyar humorát, nyegle, kamaszos derűjét még a legnehezebb időkben is igyekezett megőrizni.
