[Az első írás vasárnapról való, próbálok visszaemlékezni, mi történt pénteken meg szombaton. Mentem tovább az Andrássy úton, aztán betámolyogtam az Írók Boltjába. Jólesett, de milyen jól esett, ahogy „a könyvesboltos kisasszonyok” körbedongtak, a hálásnál is hálásabb vagyok (s voltam) nekik ezért. Pedig nem is tudták, mekkora bajban vagyok. Arra egyébként én is csak fokozatosan jöttem ott rá, arra, hogy nem álmodom. Úgy éreztem, feloldódom a levegőben, hogy szétfolyok, hogy nem vagyok, hogy bármi megtörténhet most velem, megölök vagy megbaszok valakit, mindegy, egyik jobb, mint a másik, és – gondoltam még harciasan – én semmiért se vagyok felelős. Mikor anyám meghalt, akkor voltam ilyen sunyin kába.
Erő volt vagy inkább tehetetlenség, hogy elkeveredtem még Mora felolvasására is? Vagy félelem az egyedülléttől? Mért nem iszkoltam haza? Még vacsorázni is elmentem a kollégákkal. Gőg is volt bennem, mintha részeg lettem volna, hogy én milyen sokat kibírok. És hogy azt se tudjátok, ki vagyok.
Szombat délelőtt megnéztem a Vígben az Egy nő próbáját. Két szó áll a noteszban: elég jó, s azután: dermedt. Dermedt, ez úgy látszik az alapszó.]
2000. január 30., vasárnap
[ceruzával, nagyon gyorsan írva, lépést akartam tartani az agyammal, a mozgásba hozott agyammal]
Amit még sose: félek. Életfélelem. A félelem egész garmadája van bennem. Rögtön a legegyszerűbb: hogy kitudódik. Úgy értettem, ez idő szerint hárman tudnak róla. Remélhetőleg senki nem pletykál. Pedig nagy téma. De nekem mindenre föl kell készülnöm. Ez az írás is az. Nem védekezés, nem magyarázkodás: pozíciókeresés. Keresem a helyem, az új helyem. Meg akarom állapítani a viszonyomat ehhez meg ennek a következményeihez.
Nem szeretném, sőt nem akarom (ezt úgy mondom, mint egy gyerek, aki még azt hiszi, ő mondja meg, milyen a világ), hogy olyan helyzetbe kerülhessek, hogy valaki mond valamit, és nekem el kell pirulnom. Szégyenkezem, igen, sőt, szégyenben vagyok, de nem akarok kiszolgáltatottan pironkodni.
Miközben ki vagyok szolgáltatva. Meggyöngültem. Kell hozzá kis aljasság – mert hát én én vagyok, az apám meg az apám (igaz, az apám) –, de eztán bárki, bárki nyikhaj is, odavághat nekem egy félmondatot úgy, hogy utána nehéz volna mit mondanom. Eddig az átpolitizált aljasság nehezen tudott fogást találni rajtam (piarista diák, négy gyerek apja, jó, tiszta, régi magyar vérem – mehetnek a fenébe korpára hatfelé malacnak). [Ezt a helyzetemet, olyik primitív vitát leegyszerűsítendő, egyszer-másszor kihasználtam. Ez nyilván hiba: annak, amit mondok, képviselek, akkor is igaznak kell lennie, ha KISZ-tag volnék, buzi, magtalan és zsidó. Vagy, brrr, tréfa, protestáns!]
De ez a kisebbik félelem, kis alázattal (ahogy leírtam ezt a szót, röviden fölnevettem, már írnám is: hö-hö, de bizonytalan vagyok, mint még soha, ezen írás stiláris követelményeiben) megoldható. A nagyobbik, hogy ellentétben a költő ajánlásával, én nem akarnám megváltoztatni éltemet. És félek, hogy megváltozik. [Annyi emberbe, érdekbe trappolok bele…]
Itt is van egy érdektelenebb: nem szeretnék rosszkedvűbb, rosszabb kedvű lenni. Búval gyakott. Amit Mészöly mondott egyszer (nem irónia nélkül) rólam: az ontológiai derű, hogy azt 14nem szívesen veszteném el. Nem szívesen adnám oda. – Ha 25 éves volnék (és nem én): akkor azonnal alkoholista lehetnék. Vagy súlyosan depressziós. Mert hát ez az egész meghalad engem. Ez túl sok.
Nem akarom, nem akarom. És nem akarok komolyabb se lenni. A komolyt és éleset hozta nekem a nyelv. Segít, eddig mindig segített. Úgy beszélek a nyelvről, mint az anyámról, úgy is gondolok rá, olyan érzelmesen. (Anyámról apám jut eszembe, és folyik itt a könnyem. Inkább így mondom, s nem úgy, hogy sírok.)
Nem akarom, hogy megváltozzék a „járásom”. Mert most olyan nehéz a szívem, mint a Gaffiot-lexikon. (Utolsó leheletemmel is intertextuális leszek, gondolom.) Nem is a szívem nehéz, inkább a gyomrom. Hajszálra úgy, ahogy a HC [688.] oldalán. „Reggel ébredéskor torkon ragadott a félelem. Ez más volt, mint amit eddig ismertem.” Csak azt fejből írtam, fantáziából. Kullogok a könyvem után.
[Két cédula még erről a napról, Kathrin Röggla regénye levonatának a másik felén. Kösz, Kathrin.]
Az Istenre majd még (üvöltözve, számonkérőleg) visszatérek, de valakinek (másfelől) mégiscsak hálával tartozom, hogy ezt csak mostan tudtam meg s nem mondjuk húsz- vagy harmincévesen. Soha nem tudtam volna megírni a könyveimet, a Termelési-regényt vagy később a 90 körüli cikkeket, semmi olyat, amelyben az úgynevezett szabadságom látszik vagy működik.
Én nem néztem föl az apámra, nem volt ő példaképem, de néztem őt, tanultam tőle, és mindenestül szerettem (ahogy persze most is – jaj, evvel most mi lesz?; megint siratom magam). Azt is gondoltam – írtam is –, hogy valamelyest helyette is beszélek. Büszke voltam rá. Hogy nem bírták begyűrni (!), nem lett frusztrált, sértett vesztes, hanem szabad vesztes, ez nekem nagyon sokat jelentett. Rajta keresztül tudtam büszke lenni a családomra – és én ettől (is) voltam erős. Vagy inkább: laza. Lazán, vagyis fontoskodás nélkül magabiztos. Nyugodtan lehet15tem bizonytalan és magabiztos. Úgy lehettem az utóbbi, hogy nem magamra kellett gondolnom. Nem kellett kóserolnom magamat. Mert ott volt egy nagy (családi) hinterland – és ehhez minden út rajta át vezetett.
Ha tudtam volna ezt a nyomorúságot: egész életemben a HC-t akartam volna megírni, hogy ez, ez az utolsó (!) könyv elviselhető legyen valahogy. Annyira akartam volna, kellett volna akarnom, hogy természetszerűleg nem sikerülhetett volna. [Ugyan. Ha tudtam volna, hogy is mertem volna tollat venni a kezembe… Betemetett volna a gyűlölet, a szégyen, a félelem.]
Nem elcsábulni ettől a szövegtől. Nem hiúságból megjelentetni.
Néha beremeg a kezem.
Két hét nyugalom. Tizennégy nap. Ennyi, ennyit kaptam kilenc és fél év robotra. Nem valami nagyvonalú ajánlat, a kurva életbe! Most megint ez a pattanásig feszültség! Hogy figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedhetni… Annyira reméltem, terveztem (mert olyan, de olyan boldog voltam, amikor befejeztem a Harmoniát, úgy megkönnyebbültem, hogy mégis sikerült), hogy majd most egy fél évig, évig kiengedve, kicsit könnyebben lehetek, olvasgatok, jegyezgetek, örülök, hogy élek, pihegek.
Ehelyett formálgathatom majd egész nap ezt a mocskot. A regény szavával: szarpépet (687. o.). Ha ezt befejeztem, utána már – azt hiszem – nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.) A családról se akarok, pedig… Jellemző hülyeségem: lám, azt hiszem, az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, a sorsomat.
Vélhetően nem csak azt nem fogom tudni leírni, édesapám, hanem azt se, hogy én. Illetve valahogy nagyon másképp, „messzebb” vagy „messzebbről”. Mondhatná valaki (kolléga): micsoda mázlista!
