"A szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk." - Immáron húsz éve vetette papírra Esterházy Péter ezeket a szavakat a Mindentudás Egyetemén tartott legendás előadásában. Az új kiadásban az eredeti előadás szövege mellett további Esterházy-esszéket olvashatunk a szavak csodálatos életéről, azaz a nyelvről, annak használatáról és felelősségéről, az irodalmi nyelv különleges mivoltáról, a nyelv mindenkori politikai vetületeiről, az írásról és az olvasásról.
Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből és más esszék (részlet)
F E J E Z E T,
amelyben Esti Kornél nagy-nagy beszédet tart, miközben folyamatosan, következetesen és kaotikusan összezagyválja önnönmagát Esti Kornéllal
(és akkor még rólam nem is beszéltünk)
Minden díszszónok rettenetes, így fogom kezdeni. Mondta Esti Kornél. (Valójában nem így kezdtem ott, Frankfurtban, 2004. október 10-én, a Paulskirchében, a Béke-díj ünnepélyes átadásakor, hanem hogy a szöveget Zsuzsanna Gahse fordította. Még azt is mondtam, hogy ez a mondat még nem a beszéd része. És ez sem. De aztán nem voltam következetes, és elkezdtem a beszédet, minden díszszónok rettenetes.) A nyár végén jelent meg a Rowohlt Berlinnél Christina Viragh fordításában (mellesleg egy kivételesen remek utószóval) Kosztolányi Dezső Esti Kornélja.
Már túl jártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél.
Díszbeszédet fogok tartani, jelentette ki fenyegetően.
Jaj, ne, sikoltottam föl, csak azt ne.
Untam Esti ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert. A sétaúton például, amint egymás mellett haladtunk, minden magyarázat nélkül kirántott kabátja belső zsebéből egy konyhakést, s a járókelők ámulatára élesíteni kezdte a járdát szegélyező keramitköveken. Vagy egy szegény vak embert szólított meg igen udvariasan, hogy venné ki szeméből azt a porszemet, amely imént hullott belé.
Hölgyeim és Uraim, igen, mégis inkább így fogom kezdeni, nem igazán váratlan, de értékelhető a hagyományokhoz való ragaszkodásként, lendületes, tiszta, kemény, geometrikus konstrukció, Eukleidész, klasszikus görögös arányok… bár… apropó görögök… hölgyeim, uraim, de mi van a hermafroditáimmal?
Hölgyeim és Uraim, kedves hermafroditák! Nem. Ezt mégsem. Lehet, hogy kicsit majd nevetni fognak, de ez nem szabad, hogy megtévesszen… Valahogy másképp kell majd kifejeznem azt az én végtelen humanizmusomat… De akkor legalább legyenek magnificenciák. És excellenciások. Hát mikor lesz megint alkalmam azt mondhatni: Nagybecsű ünnepi gyülekezet, magnificenciák, excellenciás hölgyek és urak!
Ez a mondat most tükrözi a valóságot, ami az én mondataimmal nem gyakran esik meg.
A tükrözés miatt persze jó volna tudni, hogy lesz-e ott, van-e itt excellenciás. Rémlik, a nagykövetek von Haus aus azok. Persze nem minden nagykövet szokott ott lenni a Paulskirchében. Lám, milyen érdekes, nekem, az én mondatomnak az tesz jót, ha minél több nagykövet van itt, mert annál igazabb a mondatom, Susan Sontagnak meg az ellenkezője, ott volt neki egy nagykövet, aki nem volt ott. (Tavaly Sontag kapta a díjat, és az amerikai nagykövet politikai megfontolásból nem ment el az ünnepségre. Várható volt, hogy Sontag abrichtolni fogja Busht, és abrichtolta is.) Mert az jót tesz egy díszbeszédnek, ha van kire dühösnek lenni. Áll a szellem embere kivont karddal… Magyar nagykövetre bonyolultabb dühösnek lenni. Kis ország, nagykövet, lefordíthatatlan szójáték, de nem vesztettek vele sokat.
(Az aláhúzottakat, mondhatni, immár jó szokásom szerint, magyarul mondtam. Magyarul beszélhetni, hamikor egy kukkot sem értenek belőle: jó. Az embernek az a megnyugtató érzése támad, hogy végre értő közönsége van.)
Amikor tudomást szereztem a díjról, sorrendben a következők jutottak az eszembe: 1. nyakkendő-problematika, 2. azonnal ígéretet tettem magamnak, hogy a) nem olvasom el, nem, ezt inkább mondjuk így: nem olvasom újra, mit írt Kant az örökbékéről, valamint b) hogy viszont okvetlenül használni fogom, ha merem, a beszédben a Keule szót. (Jelentése egyfelől bunkó, buzogány, sulyok, kézidöngölő, másfelől comb, sonka, a konccsont tájéka, például Lammkeule, báránycomb. Egy korábbi díjazott, Martin Walser használta beszédében az Auschwitz-Keule kifejezést, és „vihart aratott”.) Egyáltalán: kapjak-e ezen a ponton őszinteségi rohamot? Az olyan emberi. Bár nem okvetlenül esztétikumképző erő. De azt azért nem fogom bevallani, hogy rögtön az is eszembe jutott, hogy mint friss Béke-díjasnak kötelességem azonnal informálódni a bolygónkon folyó háborúkról, milyen aktuális háborúk vannak, és mi ezekről tételesen a véleményem. Erről azért jobb lesz hallgatni. Aminthogy arról is – hát arról tényleg. (Csodálom Amerikát és ellenzem az iraki háborút, idézet vége.) Meglátva az eddigi díjazottak listáját – az a legegyszerűbb, ha úgy mondom, ahogy volt –, nem kaptam levegőt. Úgy éreztem magam, mint amikor hajdan német házigazdám esténte megkérdezte tőlem: Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg.
Ezek a protestánsok olyan komolyak, és állandóan gondolkodnak, sóhajtott Esti Kornél.
Nem tudtam mit kezdeni a lista komolyságával, mert elsőre azt hittem,
a saját komolyságommal kéne valamit kezdenem.
A nyakkendőmmel vagy a nyakkendőm hiányával. Azt álmodtam, hogy állok a Paulskirchében, és oh, rettenet, nincs rajtam nyakkendő, satöbbi. Nemcsak rögtön Dichtung és Wahrheit sűrű sötét erdejében volnánk, hanem láthatóvá válna, hogy a hagyomány nem valami eleve adott, hanem értelmezés. Mert például hol másutt kéne és lehetne nyakkendő nélkül beszélni, mint egy helyen, amelyet hosszú időn át Barfüsser-Kirchének, Mezítlábas-templomnak hívtak. Vagyis a dolgok stiláris arca, hogy úgy mondjam, eltakarja a dolgot magát. És ne feledjük, ahogy a költő mondja: Isten hiánya isten alakú, az apa hiánya apa alakú – a nyakkendő hiánya is nyakkendő alakú, csak nem szorít annyira.
A német díjak hajlamosak megkísérteni a díjazottat, hogy az úgy lássa magát, ahogy például a díj indoklása őt mutatja. Mondd csak, kedves jó édesapám, szólít meg a 17 éves fiam, tényleg nemcsak hogy a hazádat (Magyarországot) helyezted el Európa közepén, hanem Európát is az irodalom közepén? Úgy beszél velem, mint egy szigorú apa. Rendben, de ez többet ne forduljon elő, meg ne halljam, hogy az európai depressziót itten ellenpontozgatod! Igen, fiam, suttogom félénken. A fiúk igen szigorúak tudnak lenni.
Sokat tudnak, és ezt tudják, és sok mindent nem tudnak, és ezt még nem tudják.
Szeretem a fiam szigorúságát, de olykor azt is szeretném, nagyon szeretném, ha hallgatna. Si tacuisses, philosophus mansisses. Amikor gyerekkorában meghallotta, hogy a latin egy halott nyelv, szinte meggyászolta: Hát meghalt!? Szegény. Majd hidegen hozzáfűzte: Halott nyelvet pedig, édesapám, nem tanulunk, okay?! És: Ték it ízi, deddy.
Amikor én úgy 30 éve először körülnéztem a magyar irodalomban, és nem lehetett nem körülnéznem a diktatúrában, akkor ott nem volt egy fia „ízi” sem, szörnyűségesen sok komolyságot láttam, a hatalom velejéig hazug komolyságát, és egy tiszteletre méltó magyar irodalmi tradíciót, amely legfőképpen saját magát vette komolyan, amennyiben a saját morális föladatait vette komolyan, mert talán egy diktatúrában ezt nem is lehet nem komolyan venni – mindenesetre nem éreztem úgy, hogy ez az én alkatomnak megfelelt volna.
Ebben a sokszoros komolyságban nem volt nehéz komolytalannak, konstruktívan komolytalannak lenni.
A diktatúrát kinevetni tulajdonképpen könnyű föladat.
Úgy értem, morálisan triviális, mi vagyunk a jók, ők a rosszak, szakmailag – hát ott van egy kis munka, amelynek nagy része az önsajnálat elkerülésére vonatkozik. De végtére is könnyű, mert a másikat nevetjük ki. És ritka is a nevetés, ott, a hetvenes évek közepén alig nevetett valaki.
A lustaság és a léhaság dicsérete, kurjantotta Esti. Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik, egy ilyen kicsi országnak csak gyönge vagy közepes léha írója lehet, de sohase támadhat egy igazi, bátor, jó léha írója. (Ottlik-szöveg, jegyzem meg most léhán.) Nagyravágyó pillanataimban ez volt a titkos vágyam, igazi, bátor, jó léha íróvá lenni.
Ottos Mops klopft. (Hevenyészett, ám saját fordításomban: Ottó mopszlija kopog.) Otto: Komm, Mops, komm! (Ottó: Jer, mopszli, jer!) Ottos Mops kommt. (Jő.) Ottos Mops kotzt. (Okádik.) Otto: Ogottogott. (Istenem, ajvé.) Ezek Ernst Jandl szavai, aki most is mementóként lebeg előttem, hogy ne hagyjam teljesen elcsábítani magam még ezen alkalom szép komolyságától sem, ne cseréljem le a tragikus sorsú mopszlit valamely jelentős európai kérdés szokásos taglalására.
A mopszli és a taglalás közt körülbelül félúton lehet a Keule.
Milyen érdekes látni a szavak sorsát, a szavak csodálatos életét.
Azt, hogy milyen erősen hordozzák a múltjukat, és hogy ez mennyire korlátoz minket, korlátoz és gazdagít, a faustos Ewig-Weiblichére is eszünkbe jut, mert nem tud nem eszünkbe jutni, a megfelelő folytatás, és az Ottóra a gottogott, és már soha többé nem tudjuk kimondani például azt, hogy ehrliche deutsche Arbeit anélkül, hogy ne hallanánk: jüdische Geldmacherei. (Hát ez nem fordítom. Érezhető a jelentése.) Noha talán volna őszinte munka, melyet németnek lehetne nevezni. Egy Béke-díj-köszönőbeszédben még a Lammkeule, a báránycomb szóra is megtorpanunk. Klaus Trebes, a frankfurti szakács azt javasolja, hogy készítsünk egy pépet, egy pasztát (fokhagyma, mogyoróhagyma, kakukkfű, fenyőmag, fehérkenyér-prézli olívaolajjal, citrom), ezt vissza abba a homorulatba, amelyet előzőleg vájtunk, aztán megkötözvén formát adunk a Keulénak, fűszerezzük etc. Szóval a Keulénak formát adni!
Nyitókép: Valuska Gábor
