„(üres hely hagyva)”
Esterházy Péter
Nos, hát, a helyzet az, hogy inkább kezdek szöveget nossal, mint háttal. Akkor evvel meg is volnánk, írná ehelyütt EP.
De én írtam, az írhatnám (állam)polgár, itt megállhatnánk egy polgári szóra, ha nem az volna a szitu, hogy állam híján állampolgárság sem létezik, nemhogy polgárság. Alapból, üzemszerűen hontalan proletárok volnánk ugyanis, ebben a kontextusban a magyarságot kivételesen nem hangsúlyoznám szénné, a proliság ugyanis egyetemes, alig-alig személyválogató, ún. anyagi helyzettől stb. lényegében függetlenül, sosem múló tisztelet az elhanyagolható és akkor már egy kosszal itt el is hanyagolt kivételnek.
Grófság tehát még annyira sincsen, mint polgárság, pontosabban jobban nincs (értsd: még kevésbé van, hiába, ilyen bonyolult ez a magyar), noha Esterházy, akarta vagy sem,
e fogalmat a puszta létével újratöltötte, bár kétségtelenül nem közigazgatási, földrajzi vagy szociológiai, hanem – keressük a szót – létezésszépészeti értelemben, lásd alább.
Esterházy Péter természetesen nem volt gróf (Gr.) a szó szoros értelmében, mi több, grófságát egyenesen megtagadta, nevetségesnek tartotta etc., egy bizonyos időben pl. Trabanttal járt, melynek ugyan útfekvése kitűnő, mint tudjuk, ám kétségtelenül nem 1 cséza; földet vissza nem vett; sárga csekket enkezével befizetett; és, ráadásul! néha megtévesztően, azaz tisztára olyan volt, mint egy külvárosi futballista, „megye egy”, maximum „embéhárom”, már akinek ez még mond valamit.
Ha földjei már nem voltak is, földönfutó sem volt éppen. Ha futni nem is futott, tagadhatatlanul itt járt közöttünk. Kicsi, néma csend. „Igen, istenem”, járt „ezen földön.” (Ottlik). Jut eszembe a futásról, mintha a zöld gyepen (ez többnyire hol salak volt, hol beton) sem láttam volna futni, sem Tatán, sem a Tromoson, sem a Rómain, sem a Berzsenyiben, nem, nem, soha, ami, lássuk be, nyilvánvaló képtelenség, a foci ugyanis elgondolhatatlan minimális futás nélkül, bár a futballtörténelem során többen is tettek rá sikerrel kecsegtető kísérletet, az elhallgatott, szívemnek oly kedves névsor ízlés szerint folytatható, mégis ez, az igyekvés, az ő, EP esetében olyannyira ellentétes az irodalomban és a közéletben éppen létrejövő karakterrel, hogy a fejemben a vinyó az esetleges, bár metafizikai értelemben már kizárt emlékeket mintegy magától törölte.
Nem futott, noha mindig odaért, ahová éppen kellett, a játék ún. természetének, másképpen az optimális outputnak megfelelően.
Így, kissé gonoszul, akárha volnék fölvágós és rátarti hátvéd, beidéztem, csontzene odalenn, a letűrt sportszárnál, ezt a szakaszt a fölkérésből. Azt szeretem benne legfőképp, amit viccesnek találtam elsőre, tehát hogy a karakter, az úgy jönne létrefele, apránként, nem pedig megmutatkozna, ahogy az egyébként valójában van.
Milyen karakter? Miféle habitus? Kto szivódnya átszúsztvujet, kérdezzük a továris ucsítyelnyica váratlanul rémült, kissé nevetséges fejhangján. Ki és mi hiányzik, amikor EP-t hiányoljuk? Igen, éppen így, cselekvő módban, mintha a hiányolás valami kollektív tevékenység volna, nem a hiány passzív, magányos elszenvedése, ezt a cselekvést hagyta ránk, ez látszott a másnapján az ún. közösségi médiában. Hogy ez az ország, tehát „az olvasó országa” Esterházy Péter halálával elanyátlanodott, mintha, miként a közepes viccben, EP tényleg minden olvasó anyja lett volna az apja helyett is.
Hiányzik amúgy szerintem nagyjából mindenkinek, nem csak az olvasó országnak
– azoknak a legfőképpen, akik nem tudnak erről a hiányról, a funkcionális és funkcionárius analfabétáknak.
Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!
