„A labdára emlékszem, nem a játékra. 1955 húsvétjára kaptunk apánktól egy igazi bőrlabdát. Fűzőst természetesen, akkor talán még ki sem találták a szelepest. A fűzőnél kellemetlenül ütött a labda, mezítláb emelgettem, költőien úgy mondanám: veresre dekáztam a rüsztöm. De ez nem focizás volt, csak labdázás, focizni nem lehet egyedül.” (Esterházy Péter: A karácsonyi okoskodás, avagy a teher)

Vissza tudsz emlékezni az első, focival kapcsolatos emlékedre?

Mivel négyen vagyunk testvérek, és én vagyok a legkisebb, mindig a levetett cuccok jutottak nekem, pláne hogy három bátyám van. Új labdát biztosan nem kaptam. 

„Amúgy ősi, futballista családból származom… az apám már futballozott (én és testvéreim szakszerű, alig ödipális föltételezése szerint: katasztrofálisan), és azután mindegyik testvérem is, nem csak úgy, szórakozásból a ház előtt vagy a réten (úgyis, minden nap, minden áldott nap), hanem rendesen, csapatban, egyesületben.” (EP: Utazás a tizenhatos mélyére)

Péter jobbösszekötő, te csatár, Mihály kapus, György pedig hátvéd volt a négy Esterházy testvér közül. Miért pont a foci lett az egyik közös pont már gyerekkorotokban?

Már a papi is focizott, a Csákvárban. De a történelem elsodorta, és utána már nem futballozott. De mivel mi fiúk voltunk és voltak grundok, nemcsak az összes nyarunk, hanem az egész életünk a fociról szólt, amikor nem volt félméteres hó, vagy nem állt víz a grundon. Tényleg minden áldott nap fociztunk. Ha épp nem voltak ott a haverok, akkor négyen játszottunk, ketten-ketten egymás ellen. A Rómain laktunk, a stranddal szemben, csak átmásztunk a kerítésen, és éjjel-nappal fociztunk. 

“Palánkbérlettel jártatok oda” - mondta erre Németh Gábor író.

Szóltunk többször a vezetőségnek, hogy a hozzánk közelebbi oldalra is helyezzenek el egy bejáratot, mert a szemközti oldalon volt a kapu, borzalmasan messze, úgy 800 méterre. A diákjegy 3 Ft volt, amikor 50 fillérbe került egy gombóc fagyi. A mami 30 alkalmas bérletével vagy 100-szor ment be az egész család. Hétvégente és nyáron ott ment a foci. A rendszer úgy működött, hogy szombaton és vasárnap mami megfőzte az ebédet, papi berakta azt egy négyemeletes ételhordóba, megbeszéltük, mikorra hozza el nekünk. Foci után fürdés, egy kóla vagy sör, fél 1 és 1 között papitól átvettük a kerítés fölött az ebédünket. Totál telt ház volt a strandon, az emberek meg nagyon szidtak minket, mert a büfében ők száraz zsömlét kaptak háromnapos rántott hússal vagy romlott parizerrel. Mi meg a porcelán étkészlettel, ezüst evőeszközzel, valamint monogramos vászonszalvétával megterítettünk magunknak és megettük a levest, a főételt és a desszertet. Mindenki csak úgy nézett és csorgott a nyáluk, ezt sosem felejtem el. 

„Apropó Fradi. Engem úgy neveltek, hogy az ember fradista. Nem is nevelés ez, hanem valami nagyon magától értődő, egyszerű dolog, az ember úgy fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő.” (EP: Mindent bele)

Tényleg ennyire természetes volt, hogy szinte mindannyian – az egy szem György bátyádon kívül, aki honvédos volt – a Ferencvárosnak drukkoltatok?

Az elején György is Fradi-drukker volt, de egy Tichy Lajossal kapcsolatos személyes élmény miatt – aki aztán az edzőm lett –, váltott. A bátyám a Kolosy térre járt dolgozni, Lajos bá ott lakott, összebarátkoztak, onnantól kezdve Honvéd-drukker lett. Ami aztán jól jött nekem, amikor a Honvédba igazoltam. A papi bérletes volt a Fradinál, amikor leégett a falelátó, akkor is ott volt. Ha a Vasas-pályára járt volna, Farkas Jancsiék vagy Mészölyék miatt, akkor egy ideig talán Vasas-szurkolók lettünk volna, de ezt az ember nem tudja megmondani. Természetes volt, hogy a Fradinak drukkoltunk.

Többször nyilatkoztad, hogy „mi voltunk a Yorke meg a Cole, a legendás Manchester United álompárosa Csillaghegyen”. Milyen volt együtt focizni Péterrel?

Amikor gyerekek voltunk, akkor még nagy volt a különbség a hat év korkülönbség miatt. Amikor 18 éves lettem, 1974-ben, akkor ez a fizikális hátrány már nem volt számottevő. A Csillaghegyi Munkás Torna Egylet előtt nekünk volt egy kispályás csapatunk a Tanuló utcában, a Galambom. Ott egy-két haverom és Péter egyetemista társai játszottak velünk. Nagyon utáltak minket, mert fiatalok, szemtelenek és sikeresek voltunk. Hamar felkerültünk a legmagasabb csoportba, kvázi osztályok voltak ott is. Jó meccseket játszottunk, Péter meg állandóan fűzött engem: miért nem megyek Csillaghegyre focizni?

16 éves koromig a KSI-ben játszottam, akkor abbahagytam, mert nagyon kicsi voltam, és nem akadt sikerélményem. Sokat is kellett utazni a Rómairól a Fehér útra, még metró sem volt az elején. 17 esztendősen elkezdtem focizgatni megint, jött a kispályás időszak, aztán 18 évesen mégiscsak elmentem Csillaghegyre. Nagyon komoly volt a helyzet ott heti két edzéssel meg egy hétvégi meccsel. Utólag én találtam ki poénból, hogy mi voltunk Yorke meg a Cole. Ő jobbösszekötő volt, én meg csatár. 

Péterrel jó volt együtt játszani, nagyon értette a futballt. Technikás volt, de nem rúgott jól, nem volt eléggé lefeszítve a lábfeje. Penge volt, akkor így mondták. 

Több helyen is említetted, hogy Péter volt négyőtök közül a legtehetségesebb. Ez miben mutatkozott meg?

Mindig elmondom, hogy tehetségesebb volt az effektív futballtudást, az alapokat tekintve, mint én. De nem ment el már se harmad-, se másodosztályba játszani, így sose tudhattuk meg, hogy mennyire bírta volna a terhelést, milyen gyors és dinamikus lett volna más közegben és szinten. A felépítését tekintve megállta volna a helyét magasabb osztályban is. Nagyon sok múlt a szerencsén. Engem egy év után elvitt a III. Kerület, ahol 10 meccsen rúgtam 21 gólt. Aztán jött a Budafok, ott kaptam először igazából pénzt azért, mert futballozok. A mami volt bejelentve takarítónőnek valamelyik budafoki borpincébe, akkor így mentek a dolgok. Amikor a Fradihoz kerültem, egy csokigyárba voltam bejelentve, mondták, hogy csak be ne járjak a gyárba, mert megzavarnám az embereket.

Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!