Édesapám a XVII. századi magyar történelem és kultúrtörténet egyik
legsokoldalúbb alakja volt, politikai pályájának csúcsán a nádori címet és a
birodalmi hercegi rangot nyerte el. A kismartoni kastélyt fényűző rezidenciává
tette, számos templomot építtetett, udvarában festőket és szobrászokat
foglalkoztatott. A családtagok közül többen egy-egy hangszer kezelését is
elsajátították; apám virginálon „verte ki” kedvenc darabjait, Pál Antal herceg
több hangszeren is játszott (egyesek szerint hegedűn, fuvolán és lanton, mások
szerint hegedűn és csellón), és közismert az a tény, hogy Haydn baryton művei a
hangszert kedvelő Pompakedvelő Miklós herceg számára készültek. Édesapám több
kötet – többségében Zrínyi Miklós hatását mutató – verset írt, és vallásos
tárgyú műveket, imagyűjteményeket adott ki. 1711-ben Bécsben jelent meg
Harmonia cælestis című vallásos énekgyűjteménye, s a magyar
zenetörténet-írás ez idáig kiemelkedő zeneszerzőként is számon tartotta. Az
újabb kutatások azonban rávilágítottak arra, hogy ez a meghatározás vele
kapcsolatban csak korlátozott értelemben használható. Nemcsak azért, mert a
kötet dallamainak jó része bizonyítottan nem tőle való (hiszen a kortárs
zeneszerzők többsége is felhasznált idegen dallamokat), hanem mert
föltételezhetően a dallamok földolgozását, a darabok komponálását sem ő (vagy
nem egyedül) végezte. Kótaírása nemcsak külső alakjánál fogva, hanem egyébként
is kezdetleges, bizonytalan és helytelen is. Az édesapám testi és szellemi
képzettségére vonatkozó fennmaradt dokumentumokból kirajzolódó tudásszint és a
Harmonia cælestis egésze, de főleg komplikáltabb rétege között olyan szakadék
tátong, melyet csak fantáziával lehet áthidalni; hogy e célból csupán a
legfontosabb függőhídfajták említtessenek: egyszerű, külön lehorgonyzott,
önmagában lehorgonyzott, azután a kábelhíd, a ferdekábeles hárfahíd, a ferde
csillagkábeles, a ferde legyező alakú és az egypilonos ferde hárfakábeles. Apám
hárfán is, csillagon is játszott
A szimfóniák 2. tételéhez meg kell öregedni, mondotta az ifjú Haydn a már
nem fiatal, de megint egyszer türelmetlenkedő (heveskedő) édesapámnak
136
Édesanyámat úgymond az életre nevelték. Mamili szigorúan befogta a
lányokat, sütni-főzni már korán megtanultak, takarítani ugyan a
személyzet dolga, ám egy fél évig azt is ők csinálták („tudjad, fiam, mi
az, amit megkövetelhetsz”), háztartás plusz műveltség, vallás és
közoktatás, és egy kis tánc, azaz mindent tudtak, amit egy úrilánynak
tudnia kell.
És hát apámat is arra nevelték, az életre. Csak éppen mindkettőjüket egy
másikra, a kitelepítés nem szerepelt az elképzelhető lehetséges életek
között. A neveltetés azt ugyan nem opponálta, hogy ez a világ a
lehetséges világok legjobbika volna, csak azt nem hitte, hogy ami lett,
az lehetséges.
Ha megmentette, anyámat nem a tudása, a kitartása, az ereje vagy
felelősségérzete mentette meg, hanem az ízlése. A veleszületett
finomság, amelyről azt gondolta, hogy az hozzátartozik a teremtéshez, és
ehhez a látomásához azután ragaszkodott, 587könnyedén, konokul, megtörhetetlenül. Bogyikóban is élt a formának a tisztelete – jó ideig működik az is –, de hiányzott belőle a
finomság személyessége. Szép nagynéném sose ment csínbe, mindenben
óvatos volt, még a tényleg lélegzetelállító szépségében is. A mamámnak
csöndes életet adott az élet, de az mindenestül az övé volt.
Ezek az ő szalvétái, maga festette tányéralátétjei, az ülésrendek, a
kézzel írt vacsorakártyái (a legendás papundekli menükártya az élet
legaljáról, elegánsan, sőt franciául, Hort, 26.4.1951., a nagypapa 70
éves díszvacsorája az ámbiton, carré de porc rôti, mert Rozi néni
szerzett disznóhúst feketevágásból; és a rémes bikavér: Château Torro
Rosso!), a csöndes, választékos beszéde – megóvta a családot valami
süllyedéstől. Kis túlzással szólva. (Hisz nem óvta meg semmitől.) Apám
mindezt szó nélkül elfogadta, őt nem érdekelte a finomság, minthogy
mindig finom dolgok vették körül; nem értékelte ezt, meg se látta. Anyám
becsvágyát, a finomsága nyílt személyességét kis gyanakvással szemlélte.
Ha szemernyi gőg lett volna benne, akkor lenézéssel.
Édesapám nem nézett le senkit, így volt arisztokrata. A nagypapa
mindenkit lenézett, ő meg így volt arisztokrata.
Én meg pislogok.
200
Nekidől a templom falának, ferencesek, már harmonikázna is alá, anyánk
odaugrik, óvatosan a kőpárkányra ülteti, apám feje le-lecsaklik, mintha
nem volna erő a nyakában – biccentő 708izom? –, anyám újra meg újra fölemeli, végül sikerül a falnak
támasztania. A fej tartja a templomot vagy a templom a fejet?
A homlokon zsíros izzadság fénylik, a haj, mint a verébtoll csomókban,
anyánk mélységes mély retiküljéből zsebkendőt bányász elő, apám arcára
teríti. Nézzük, unjuk.
A téma az utcán hever.
Egyik pillanatról a másikra erős, savanykás szag kezd áramolni belőle, a
szalmiákra emlékeztet, hol közellépünk, hol vissza, csak a szag van.
– Apánk, e színtelen, szagtalan, szúrós szagú gáz.
Magához tér, belőlünk semmit nem lát, emelkedik föl, söpör minket le
magáról; ahogy föláll, kibújik a kabátjából, az inge kilóg lebegve a
nadrágból.
Váratlan táncolni kezd.
Egyik kezét hajlítva megemelve, másikat feszesen a háta mögött tartva
büszkén kihúzza magát, fölveti a fejét dacosan, magyar módra, vérében
ősi pásztortüzek lobogásával, forogni kezd, egyre gyorsabban, derekát
hátrafeszíti, haja leng, toppantgat, anyánk a templomfallal válik
egyenlővé.
Apám nem okoz nagy föltűnést, futó pillantást vetnek rá, egy részeg,
züllött alak tántorog.
– Gyertek! – válik el anyánk a templomfaltól, arrébb löki apám kabátját
–, itt nincs mit keresnünk! – és szinte a hóna alá kapva minket indul az
Astoria felé.
Nem én, én kussolva meghúzódtam, nem egyetértve, de beletörődve, hanem az
öcsém bújik ki az ölelésből, ő, a megveszekedett anyapárti, és indul
apám felé. Aki szédülten pörög, topog, csattog a lábával, egy szellemmel
járhat csárdást. Az öcsém nézi, figyeli, aztán félénken meg-megmozdul,
együtt mozdul apámmal, egyre inkább vele együtt, fölveszi a ritmust, a
mozgást, a táncot. Együtt őrjöngenek, szegény öcsém alig bírja, de
azután egyre inkább ő diktál, csitít, mintha nekivadult lovat fékezne,
hó, hó, lassacskán, úgy, arany Zöldfikár, nyugodtan, kincsem, jó ló,
megnyugszik, jó ló.
Megállnak; zihálnak, izzadtak. Most hogyan tovább? Apám megtántorul,
öcsém alááll, tolja-cipeli, mint egy zsákot megint 709a templomfalhoz. Ül. Lassan magához
tér. Fáradtan, hálatelten nézi a fiát, az öcsémet.
– Jöjjön, édesapám.
Nem, nem, inkább ő jöjjön közelebb. Az öcsém félénken csosszan egyet,
apám becsukja a szemét, mintha napozna, úgy mutatja, közelebb, közelebb.
Az öcsém már bánja az egészet, megint anyám pártján áll, pislog hátra,
jönne vissza hozzánk. Apám pilláit alig megemelve kikukucskál, látja az
öcsém foltját (ennél többet belőlünk nem szokott), s ekkor hirtelen,
akár egy csörgőkígyó, villámgyors mozdulattal mintegy odacsap, magához
rántja az öcsémet, aki ijedtében sírni és kiáltani sem tud, pedig sírni
szeretne és kiáltani szeretne, magához rántja, és szorítja és öleli. Az
öcsém zihál a félelemtől és a dühtől, ott van apám nyakában, közelről
nézi a sárgásan rücskös templomfalat. Apám a haját simogatja.
– Kicsikém.
– Ne simogasson! Simogassa a… – Ezt a mondatot soha senki nem meri
befejezni.
– Mi a helyzet, öregem, ezt kérded?
– Nem! Nem!
Most az apám nyugtatja, babusgatja az öcsémet. Hogy látja-e itt fölöttük
ezt a táblát. Ez mutatja, hogy eddig ért a víz 1838-ban. Egymásra
torlódott a jég a Csepel-szigetnél, s az visszanyomta a vizet a város
felé. Vagyis ők már itt víz alatt volnának, úgyhogy legokosabb volna
azonnal tátogni, mintha kopoltyújuk volna, itt úszkálnának a halacskák a
fülük mellett, hájas pontyok, gyors keszegek, vagy csupán a jeges
törmelék, látnák alulról a bárkákat, még talán az eget is, átszűrődne
valami zavaros kék, látnák a hős Wesselényi Mikát, persze őt is alulról!
– Tátogj, fiam, tátogj, mert a levegő az életelemed… Széttéplek, mint a
halat… Az a helyzet, öregem, hogy itt állunk megfürödve, nincsen semmi,
én sem vagyok, te sem vagy, anyádról nem is szólva, ez a templom sincs,
a Felszabadulás tér az aztán végképp nincs, még leginkább a kopoltyúink
vannak… nem… leginkább az a poshadt békacomb van, a nagyapáddal ettem
710egyszer békát, Bécsben a
Bristolban… Borjú, bárány, béget… Nagyapád szeretett finoman enni, én
többnyire éhes vagyok. Vagy-vagy.
Liheg. A kisgyerek ijedten forgatja a fejét.
– A szentkúti búcsú! – kiált föl most apám. – Nézz csak körbe! Hát ez a
szentkúti búcsú! El is éneklem neked.
Mielőtt az öcsém mukkanhatna, egyszerűen avval a hatalmas, gyönyörű apai
tenyérrel betapasztja a száját.
– Jól begyakott nekünk a szentkúti búcsú… – Az ú hosszan rezzen,
nyekereg. – Begyakott. Ezt érted? Érted, mi helyett mondom? Ellopták a
csacsink összes szerszámostul… Ellopták… ezt mondom… hogy nincsen semmi…
még az emléke sincs… Összes szerszámostul… Jó volna örökölni, mi?!
Elkezdtünk örökölni, örököltünk, örököltünk… icipici mind megette. –
Maga elé emelte az öcsémet. Hidegen megnézi magának. – Hány éves is vagy
te? Mindegy. Te szeretnél gróf lenni, azt látom. Szeretsz parancsolni…
mindig parancsolni fogsz… vagy fogsz akarni… Hogy utálom! Az apám tudott
parancsolni. Szó nélkül, szemvillanással. Ahogy odaállt. Nem is oda,
csak állt. Volt. Volt, ami volt… bagatell tétel… Ez az, amit sosem
fogtok megérteni… Nem mintha lett volna valami jó abban, hogy
elzabrálták. Mert mért jó, ha istálló lesz a szalonból? Nekem se jó, a
teheneknek se jó… Az utolsó szögig mindent elzabráltak, mindent, az
országot… és milyen ravaszul! Úgy, mintha az ország maga lopta volna el
magától… Így aztán nem is lázad, hanem újra meg újra próbálkozik.
Visszaengedi az öcsémet a nyakába.
– Elzabrálták, elzabrálták… Kik? Hát nincs itt senki, csak mi vagyunk,
minden mi vagyunk. Nem maradt más nekünk, csak az apánk… – megtorpan –
…ezt most nem mondom ki, ne vigyorogj, vigyorogni azt tudsz, te
vigyorogsz a legszebben minden gyerekem közül… szóval, tudod, miről van
szó… rímel a hazával… az örökség… Nem maradt más nekünk, csak az apánk
tam-tam, azt szerszámoztuk föl, azon mentünk haza. Tam-tam.
