Hogyan látta Jelenits István gimnáziumi diákját, Esterházy Pétert?

Csütörtökön hunyt el Jelenits István piarista szerzetes, teológus, aki irodalomtörténészként és -tanárként is kiemelkedőt alkotott. Pilinszky János barátja, műveinek gondozója, de gyóntatója is volt. Mellette Esterházy Péterre is nagy hatást gyakorolt, akit a budapesti Piarista Gimnáziumban tanított hittanra. Az Esterházy-különszámban egy beszélgetés erejéig Jelenits Istvánt kérdeztük egykori diákjáról, Esterházy Péterről. 

„Mint egy földrengés, ami az ember egész életére kihat”

Beszélgetés Jelenits Istvánnal, Esterházy Péter gimnáziumi tanárával

„Az iskola sziget volt, miközben az ország természetszerűleg nem volt az, illetve egyszerre volt kint is, bent is” – írta Esterházy Péter a budapesti Piarista Gimnáziumról: „Ennek az egész vállalkozásnak, egyházi iskolába járni, volt valami enyhe ellenállás jellege. Ez főleg a szüleinket mutatta jó fényben, amire egy kamasznak nagy szüksége van. Furcsa, érdekes volt ez a bátorság, némiképp jellemző a Kádár-korszak kontúrnélküliségére, hogy miközben az egész társadalom belenyugodott ezen időkbe (szó szerint: ahogy akit fejbe vertek, arccal a sárba esik bele, úgy nyugodott bele az ország a van-ba, lassan bele), mégis jelezte, jelezhette, hogy 

volna itt más is, mint a belenyugvás.”

Az iskolának és így a diákéveinek is három oszlopa, három tanára volt: a matematikatanár, az osztályfőnök és Jelenits István, aki a hittant tanította. A budapesti Piarista Gimnáziumban ismerte meg a tanulást Esterházy Péter, aki közösséget, tudást és morális tartást tanult az egyházi iskolában, amire sokszor hivatkozott írásaiban, interjúiban, ezért egykori tanárával, Jelenits Istvánnal beszéltünk a meghatározó gimnáziumi évekről a budapesti Piarista Rendházban.

Ki az a Jelenits?  

„Ennyi emberi csúnyaságban ki az, aki a nevetségesség veszélye nélkül fönnakadhatna egy bazmegen?! Nincs az a neobarokk álpolgári szemforgatás! Sőt: Nincs az a Jelenits!” – olvashattuk a Javított kiadás elején, amikor a fiú elkezdi olvasni apja jelentéseit. Már ebből az idézetből érezhető, hogy Jelenits igenis van, 

ő egyfajta mérce Esterházy életében.

A 88 éves teológus, író és tanár a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult, előbb civilként elvégezte az egyetemen a magyar szakot, majd 1955-ben lépett be a piarista rendbe, ahol négy évvel később pappá szentelték. Tanított Kecskeméten, majd a budapesti piaristáknál. 1985-től a rend tartományfőnökeként szolgált. „Jelenits tanár úr akármilyen kicsi dologról szól is, az egészről beszél, arra figyelmeztet. Az Egész dicsérete számomra azonos a hittel. Hogy valamelyest frivolan fogalmazzak: egy egyházi iskola, amely még a hitről is hitelesen tud szólni – ennél kívánni sem lehet többet” – írta Jelenitsről Esterházy az Egy kékharisnya följegyzéseiből című kötetében. 

„Jóban voltunk, fiatal tanár voltam, akkor kerültem fel Kecskemétről” – meséli Jelenits István, aki 36 éves korában kezdte el tanítani Esterházyék osztályát. „Nem gyerekek voltak már, átélték már a kitelepítést, onnan jöttek haza. Viharvert diákélet volt mögöttük, az egész társadalmi átalakulás terheit viselték. Igyekeztem őket olyan helyre elvinni, ahova maguktól nehezebben találtak volna el.” Esterházy 1968-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban, ami egy pezsgő szellemi közeg volt: „Nemcsak az órákon találkoztunk, hanem színházba jártunk. Eljöttek hozzánk, beszélgettünk, de nem egy önképzőkört kell elképzelni, hanem inkább fiatalok barátságát, mint tanár-diák viszony.”

Jelenits gyóntatta Pilinszky Jánost és Latinovits Zoltánt is, akikkel ezért Esterházy is találkozhatott.

Az 1 nagyon szép könyv avagy a csúnya könyv dicsérete című írásában Jelenits István könyvtárát hozza fel példaként. „Az ember vagy olvassa, vagy keresi a könyvet. mindig van egy könyv, amelyet keresünk, értsd: nem találunk.” Jelenits alapterepe Esterházy írása szerint a „látszólagos káosz”, vagyis mindenhol könyvek vannak a lakásban, így „a keresést pedig lényegében a kegyelem szervezi, mindenesetre racionálisan nem követhetve és nem alátámaszthatva: hirtelen mozdulattal valahová benyúlunk, könyékig, hónaljig, és hopp: kivesszük” a könyvet, amit kerestünk.

A kezdő

„Kedves és tehetséges volt, nem kellett biztatni, csak segíteni, amennyire kellett, de ezeket nem tanári beavatkozásnak vette, hanem baráti szónak”

– emlékszik vissza Jelenits a fiatal Esterházyra, akinek tehetségére korán felfigyelt. Esterházy szerint a tanárok tekintéllyel bíró emberek voltak, épp ezért a hierarchia megnyugtató volt. Konzervatív és merev felfogása volt az iskoláról, írta, ami az a hely volt az életében, „ahol tanulni kell, és tanulni nehéz. Munka.” Ez a szigorúság szerinte a hasznára vált.

Egy volt osztálytárs, Hamza István a vaol.hu-nak elevenítette fel a Jelenits által vezetett irodalmi szakkört, ami jeligés pályázaton keresett verseket, novellákat, amiket az iskolatársak bírálták el. Hamzához Esterházy írása került: „Nem tudom megmagyarázni, honnan, de tudtam. Rendkívül érdekes szöveg volt, meghökkentő szófordulatokkal, szellemes, különös és szokatlan. Bevallom őszintén, nem értettem, miért írja ezt, hiába kerestem az írás üzenetét.” Hamza viccesen hozzátette, hogy 

Esterházyt ő indította el az irodalmi pályán véleményével.

A Javított kiadásban naplószerűen írta meg Esterházy az ügynökakták olvasását. A Harmonia caelestis után megjelent kötet a fikcióval szembemenve az apa ügynökmúltját dolgozza fel, ezért minden addigi játék a névvel, az elbeszélői nézőponttal megkérdőjeleződött. 2000. január 30-án, vasárnap Esterházy ceruzával azt írja, hogy fél. Fél attól, hogy kitudódik, ezért az írás se védekezés volt, hanem „pozíciókeresés”. A kiszolgáltatottságáról elég pontosan meghatározza az elbeszélő, vagyis a saját helyzetét, és ebben a felsorolásban az első helyen szerepel, hogy piarista diák: „Meggyöngültem. Kell hozzá kis aljasság – mert hát én én vagyok, az apám meg az apám (igaz, az apám) –, de eztán bárki, bárki nyikhaj is, odavághat nekem egy félmondatot úgy, hogy utána nehéz volna mit mondanom. Eddig az átpolitizált aljasság nehezen tudott fogást találni rajtam (piarista diák, négy gyerek apja, jó, tiszta, régi magyar vérem – mehetnek a fenébe korpára hatfelé malacnak).”

Az apa és a kiszolgáltatottság

„Az a kis, könnyű társadalmonkívüliség, melyben a családunk élt, s melyet én is érzékeltem, mondjuk, piarista diák koromban, olykor a függetlenség érzetét adta, azonban kiszolgáltatottabbá is tett” – írta a Javított kiadásban a gimnáziumi évekről. 

Jelenits ismerte Esterházy apját, egy történetet elevenített fel: „Az apjáról tudtam, hogy milyen nehéz sorsa volt. Nagyon érdekes ember volt az apja, megrendítő volt. Voltam látogatóban náluk, ő járt a szülőikre. Sose felejtem el, hogy amikor kiszabadultak az internálásból, útjavítókkal dolgozott Budán. Elmesélte ebből az időszakból, hogy egy óvónő kirándult a gyerekekkel, átmentek az úton, az egyik gyereknek megtetszett az útépítők munkája, segített lapátolni. Azt mondta a gyerek, hogy ott marad, mert annyira megszerette a munkát. Az óvónő nem bírt vele, azt mondta, hogy el kell indulni. Odalépett az Esterházy papa, megkérdezte a gyerektől, hány iskolát végzett. Még általános iskolás vagyok, válaszolta a fiú, mire a papa rámutatott egy munkásra:

látod, annak a bácsinak két diplomája van, és nekem is, sokat kell még tanulnod ahhoz, hogy utcakaparó legyél!” 

„68-ban érettségiztem, és az egyetemre kerüléskor az egyetlen kis nehézséget az jelentette, hogy bölcsészkarra nem jelentkezhettem. Mert a piarista gimnázium meg az én nevem, az együtt sok volt, ugye” – válaszolta Petri György kérdésére Esterházy, amit több helyen is megemlített, hogy a családneve és a Piarista Gimnázium együtt már sok volt, nem jelentkezhetett bölcsészkarra. Az csak apja ügynökaktáiból derült ki, hogy erről is készült jelentés:  

„Jelentem, hogy Esterházy Péter (született Budapesten, 1950. április 14-én, lakik ilyen és ilyen címen) a Bp.-i Piarista Gimnáziumban érettségizik, eddig kitűnő rendű volt. Felvételre jelentkezik az ELTE TTK matematika szakára. Kérem a Belügyi szervet, hogy amennyiben a felvételi vizsgán a szükséges pontszámot eléri, felvételét támogassa. Csanádi.

Értékelés: (…) Kérésének támogatását javaslom jó munkája alapján. Ahogy a vörös csillag megy az égen: érdemes! 

Intézkedés: Javaslom szolgálati jegyen értesíteni a BM illetékes alosztályát a fölvétellel kapcsolatosan.

A gondos apa. Rendes pali ez a Csanádi. És tisztességes. Csakis akkor kéri a segítséget, ha a fia eléri a szükséges pontszámot. Persze, ha az a gyerek eléri a szükséges pontszámot (emlékei szerint húsz pontból tizenkilencet ért el), akkor mi a faszomnak kell még támogatni is? Hogy az esterházyságból meg a piarista gimnazistaságból adódó hátrányokat egyenlítené ki az ügynökösdi? Innét is láthatjuk, nem buli egy ilyen diktatúra.

Pollacsek is támogatja a kérést. Rendes pali ez a Pollacsek. Mindenki nagyon rendes. Egyébként nem mindig voltam kitűnő rendű, olykor csak jeles. Harmadik félévben, ha jól emlékszem, éppen matematikából kaptam négyest Pogány tanár úrtól. De szégyelltem!”

„Péter nehezen viselte el, mert nem gondolta, hogy tényleg annyira kiszolgáltatott lett volna az édesapja, nehezen fogadta ezt el. Későn derült ez ki számára, amit a barátai azért sejtettek. Tulajdonképpen senkinek sem ártott vele, viszont állandóan berendelték és nem tudom, miket csináltak vele. Iszonyú nehéz helyzetben meg tudta őrizni az emberségét, a derűjét, néha meg leitta magát. Kiszolgáltatott volt” – mondta Jelenits, aki Esterházyval nem beszélt az apáról a Javított kiadás megjelenése után. Nem érezte, hogy neki ezt szóvá kellene tennie: 

„Olyan volt ez, mint egy földrengés, ami az ember egész életére kihat. Ezt el kellett fogadnia, tudomásul vennie. A Péter ezt szerintem megtette.” 

Esterházy és a kegyelem

Jelenits Istvánnal a hit és az Esterházy-szövegek viszonyáról kezdtünk beszélgetni, ami közben eszébe jutott egy szöveghely, elnézést kért, felállt, majd pár perc múlva Dávid Katalin művészettörténész emlékirataival a kezében tér vissza. A könyvbe helyezett cetlinél nyitja ki a könyvet, megkér, hogy olvassam fel a részletet, ami ceruzával alá lett húzva. A visszaemlékezés 2014. április 16-ra, a Budapest Music Centerbe repített vissza, amikor Esterházy Haydn A Megváltó hét szava a keresztfán című művéhez írt szöveget, Dávid Katalin szerint meditációt. A Jelenits által aláhúzott részben Esterházy nemcsak Haydn, hanem Krisztus szerzőtársa lett: „Meg sem írhatta volna ezt a csodát, ha nem maga Jézus választja ki erre […] Ezt az írót a szentség fogja körül, hogy minden szavára a kegyelem vigyáz.”

A szövegben kiemelt rész arra vonatkozik, hogy

Esterházy tudta közvetíteni a kegyelmet.

Ezzel Jelenits István is egyetért. „Talán furcsa, de azt érzem, hogy az apja egy világvégi helyzetbe került azzal, hogy jelentenie kellett, és közben élnie kellett. Úgy gondolom, ahogy az apjának az átlagos emberi terheket sokszorosan meghaladó csapásnak az áldozataként kellett az élete jelentős részét leélnie, Péter is azt érezhette, hogy egy hasonlóan súlyos csapással kell együtt élnie, így a Jóisten nem veheti rossz néven, ha olyan dolgokat enged meg magának, amiket más nem engedne meg, zabolátlan volt. »nem ember szívébe való / nagy kínok késeivel játszom« – mindig ez jut az eszembe, és ezek teszik elfogadhatóvá, amiket a közéletben mondott. Rengeteg érték van a szertelen megszólalásai mögött is.”

„A világ furcsán alakul. Régen ezek a nagyon tehetséges emberek egészen egyértelműen kimagasodtak, ritkák voltak, ma meg mégis gyakoribbak. Ma már mindenki megtanul írni és olvasni, többekről kiderül, hogy tehetségesek, így a művészek kivételessége eltűnik. Régebben egyértelmű volt, hogy felelős vagyok azokért, akiket megszólítok. Most sokan érzik, hogy meg kell szólalniuk, de a felelősséget nem érzik” – mondta Jelenits, aki sem vitáikat, sem közéleti szerepvállalását nem felejti, ahogy a születésnapi köszöntését sem, amin Esterházy beszélt. 

Jelenits és Esterházy tanár-diák kapcsolata mindig is különleges volt. Ez kiderült a beszélgetésünkből, illetve az író szövegeiből is. Hiába vitáztak az Élet és Irodalom hasábjain, Esterházy sokáig őrzött a dolgozószobájában egy fotót egykori tanáráról, aki a beszélgetésünket így zárta le: „Nem tudtam mindenben egyetérteni vele, de azért szerettük egymást, én is őt, ő is engem.”