Fotó: Valuska Gábor
Halála óta a harmadik konferenciát rendezték Esterházy Péterről, amely pontosan jelzi: az életmű feldolgozása intenzíven zajlik. Csütörtökön a Szegedi Tudomány Egyetem (SZTE) Bölcsészettudományi Karának (BTK) magyar irodalmi tanszéke hívta egybe az irodalomértelmezőket, hogy a tragikusan korán lezárult írói pálya felvetette kérdésekre keressenek válaszokat. Az eseményt megnyitó Szajbély Mihály, a BTK dékánja a sors igazságtalanságának nevezte, hogy Esterházy Péterről emlékkonferenciát kell tartani.
A konferencia szervezői – Szilágyi Zsófia és Szabó Gábor – a hazaiak mellett nemzetközi tudósgárdát invitált a Tisza-parti városba. Nem véletlenül, mert a tudományos eszmecsere a Hagyomány és fordulópont: Esterházy recepciója a kelet-európai régióban címet kapta. Rudaš Jutka (Maribori Egyetem) Esterházy szlovéniai recepciójáról beszélt, Németh Zoltán: (Nyitrai Egyetem) a magyar szerző szlovák/szlovákiai magyar kontextusának kérdéseit taglalta, míg Selyem Zsuzsa (Kolozsvári Egyetem) a Javított kiadás című művet elemezte a Szegedi Akadémia Bizottság székházában, zsúfolt előadóterem előtt.
Esterházy szlovéniai és szlovákiai fogadtatása rendkívül élénk, ezt bizonyítják műveinek egymást követően megjelent fordításai, valamint az ezeket kísérő kritikai visszhangok. Nem mellékesen az a tény is, hogy mindkét országban sokat vendégeskedett a szerző, aki író-olvasó találkozók mellett nagyszámban szerepelt a két szomszédos ország médiájában – derült ki az előadásokból. Szlovákiai intenzív recepciója nem kelthetett meglepetést, már csak azért sem, mert a pozsonyi székhelyű Kalligram Kiadó egyszerre volt műveinek ottani megjelentetője, és részben-egészben szervezője a szerző szlovákiai szerepléseinek. Németh nem hagyta említetlenül, hogy elemi hatást gyakorolt Esterházy Grendel Lajosra. Elég, ha három olyan kitűnő kisregényére utalunk, mint az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek. A magyar hallgatóság számára azonban újdonsággal szolgálhatott az a kiemelt érdeklődés, amellyel Ljubjanából és Mariborból figyelemmel kísérték a legfontosabbak közé tartozó kortárs magyar prózaíró munkásságát.
Nem érdemes azonban ennyire előreszaladni, mert a szegedi konferencia egyik legjobb előadását Takáts József (Pécsi Tudományegyetem) tartotta. A neves eszmetörténész utalva arra, hogy tudományos pályája Szegeden indult humorosan úgy fogalmazott: olyan neki itt a hallgatóság elé állni, mint Xabi Alonsónak a Bernabeu stadionban játszani. (Kétségtelen, hogy a futballkultúra némi ismerete szükséges ahhoz, hogy érthetővé váljon a mondat, de abban egészen biztosak lehetünk, hogy Esterházy értette volna. Értette ezt a konferencián részt vevők döntő többsége is.) Szerinte három nagy értelmezési keretet alkottak az elmúlt évtizedekben az életmű miben létének meghatározására. Az első Balassa Péter Észjárások és formákban lefektetett fejlődéselmélete, aki Kosztolányi és Ottlik prózájának örököseként és továbbfejlesztőjeként tekintett Esterházyra. A második Kulcsár-Szabó Ernőé, aki világirodalmi, ezen belül is annak posztmodern vonalához tartozó szerzőkkel (Umbeto Eco, Roland Barthes, Milorad Pavic, Thomas Pynchon ) rokonította a magyar írót. Erről szóló elméletét legteljesebben az Esterházyról írt monográfiájában fogalmazta meg – hangzott el. Takáts szerint parádés kritikai karriert futott be e két értelmezési kísérlet. Ugyanez nem mondható el Bojtár Endrének a kelet-közép-európai kontextusba helyezett, a magyar irodalom belső fejlődésére és a külföldi irodalmaktól kapott külső impulzusokat is felölelő értelmezési javaslatáról.
Fotó: Valuska Gábor
Szirák Péter (Debreceni Tudományegyetem) „fontolva haladó nyelvújítónak” nevezte az írót, aki úgy volt részese az európai posztmodern irodalomnak, hogy gondolatilag messze felülmúlta annak színvonalát – ismételte meg Szegedy-Maszák Mihály sokat idézett megállapítását. A kutató nézete szerint az Esterházy-próza kanonizálta a megszakítottságot, a befejezetlenséget, amely egyben a magyar prózahagyományban nagyon élő lekerekítést szinte egyáltalán nem alkalmazta.
Margócsy István (ELTE) az életmű egyik legproblematikusabb darabjához, a Tizenhét hattyúk című, álnéven megjelent Esterházy regényről beszélt. Nem mulasztotta el megemlíteni: indiszkréció miatt lepleződött le a kötet megjelenésekor. Így derült ki, hogy annak tényleges szerzője Esterházy. Ilyen módon kézenfekvő a következtetés, hogy az író soha nem kívánta felfedni a szerzőségét. A kutató emlékeztetett rá, hogy sok elmarasztaló kritikát kapott a kötet megjelenésekor, és talán az sem véletlen, hogy az életműnek ez az egyik (utólag) legkevésbé emlegetett, sőt bizonyos értelemben elfeledett darabja. Invenciózus elemezésében Margócsy emlékezetett rá, hogy a Tizenhét hattyúk textusa a XVII. század morálteológiájának nyelve, ha tetszik, Pázmány Péter nyelve, de nem annak a kornak a szépirodalmi nyelve. Utólag is az értelmezés hibájának és fogyatékosságának látja, hogy a regény szövegvizsgálata nem retorikai alapú volt.
Szilágyi Zsófia (Szegedi Tudományegyetem) Esterházy és Móricz kapcsolatát elemezte, hozzáfűzve, hogy talán 2017-ben nem okoz már meglepetést a két író együtt emlegetése. (Esterházyt Kosztolányi prózahagyományának örököseként szokás aposztrofálni – erről beszélt korábban Takáts József éppen Balassa Péter elmélete kapcsán.)
Móricz újra felfedezésében Esterházynak döntő érdemei voltak, ami elvezetett a móriczi életmű újraolvasásához, és ennek felismerései kapcsán jutott el a kortárs magyar kritika egy, a korábbitól élesen különböző, azt sok ponton felülíró Móricz-képig – elemezte a folyamatot a Móricz-kutató.
A szegedi Esterházy-konferencia a Grand Caféban megtartott kerekasztal-beszélgetéssel zárult. Itt Garaczi László, Ilia Mihály és Radnóti Sándor válaszolt Szabó Gábor kérdéseire. Az egyetem oktatója bevezetőjében jelezte: tudatosan törekedtek arra, hogy a három vendég különbözzön egymástól, így került egy asztal mellé az író, a szerkesztő és a kritikus-esztéta. Garaczi kezdőként félistenként nézett a pályatársra, aki abban az értelemben megváltoztatta az életét, hogy Esterházy példáján keresztül vált számára reális lehetőséggé, hogy író legyen.
“Az egyik legokosabb magyar író volt. Nem egyszerűen okos volt, hanem gyors is, abban az értelemben, ahogyan reagálni tudott” – vélekedett Radnóti Sándor. Hozzátette: annak idején Tandori nyelvi forradalmát többre értékelte, mint Esterházyét, de ma már máshogyan látja ezt a kérdést. Ezzel összefüggésben elhangzott, hogy Esterházy nyelvi forradalma népszerű lett, míg Tandorié nem.
Különös hangsúllyal került szóba a beszélgetésen a nemrégen elhunyt író publicisztikája, amelyről a beszélgetés szereplői megállapították, hogy az életmű legkevésbé kutatott és feltárt területe. Talán a jelen irodalomértelmezői nincsenek tisztában azzal sem – kockáztatták meg a felvetést –, hogy az író publicisztikai munkájai sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak annál, mint amit ma feltételezünk. Esterházy a rendszerváltás után fordult az újságíráshoz – aligha véletlenül. A politikai fordulat nagy gondot jelentett a magyar írók és költők jelentényen részének, így Esterházynak is, mert a létező szocializmus kigúnyolásának lehetősége megszűnt. (Hasonló cipőben járt Petri György is – jelezte Radnóti Sándor.) Szinte azonnal rátalált publicisztikai hangjára, és az 1990-as évek legelején a társadalom jelentős részében kialakul hírlapi írásait olvasva az érzés, hogy „valaki helyettünk mondja el” a mindennapok valóságát.
A határon túli magyar írókkal való kapcsolatteremtésben sokat segédkezett Esterházynak a szegedi egyetemen tanító és páratlan kapcsolatrendszerrel bíró Ilia Mihály, aki arra a kérdésre, hogy az első, a Tiszatájnak adott Esterházy-kézirat elolvasásakor megérezte-e, megsejtette-e a zsenialitást, a szerkesztő egyértelmű nemmel válaszolt. Ezt támasztja alá, hogy az elsőként megkapott szöveg sokáig várt a megjelenésre. A Fancsikó és Pintából származó részlet közlését sokáig nem érezték sürgetőnek.
Noha Garaczi László, Ilia Mihály, Radnóti Sándor és a beszélgetést vezető Szabó Gábor is úgy látta, hogy a mai egyetemisták nem vagy alig fogékonyak Esterházyra, a kerekasztal-beszélgetés ennek éppen az ellenkezőjéről győzhette meg a jelenlévőket. A szervezők egy idő után a pótszékezést is feladták.
Ünnepi pillanat volt.
Szerző: Bod Péter
