Az idegtépő kezdet után csak fokozódik a feszültség. Kiben bízhat Dóra? Az apja magándetektívet akar fogadni. Telnek a napok, az eleinte kelletlen rendőrök végre nyomozásba fognak. Dóra minden pillanatban teljes súllyal érzi az egyedüllétet, lassan már abban is kételkedni kezd, amiben biztos volt. És Dórával együtt az olvasóban is gyanú ébred. Vajon mi történt? És mi lesz a vége? Maksai Kinga első thrillere nyugtalanító, mégis lebilincselő kaland.
Maksai Kinga nem ismeretlen az olvasók előtt, gyerekkönyvei közül a Mia és Maja Merítés-díjat is nyert. Ezúttal felnőtteknek írt rafináltan szövevényes pszichológiai thrillert.
Maksai Kinga: Most már biztosan hazaér (részlet)
április 22.
Az ajtófélfába kapaszkodva botorkálok le a hideg konyhába. Inkább nem kapcsolom fel a villanyt, annyi fény beszűrődik a redőny résein át, hogy nagyjából lássak. Az egyik lábamon nincs papucs, ez csak akkor tűnik fel, amikor már teljesen lehűlt a talpam. A tápszeres mérőkanál után kutatok, sehol sem találom. Felborítom a cukortartót, leverek a polcról egy doboz teát. Mintha minden hang egyenesen az agyamig hatolna. Nagy nehezen megtalálom a kanalat, rutinosan kimérem és beleszórom a tápszert a cumisüvegbe. Mostanában nincs annyi tejem, mint egy-két hónapja, azt mondják, ez átmeneti.
Majd visszajön.
Igazából annak örülnék, ha nem kellene sem ehhez, sem ahhoz felkelni éjszaka, akár ötször is. Mindenesetre Andris feljebb tekeri a hangerőt, muszáj bemennem hozzá, egyelőre üres kézzel. Általában kibírja, amíg összedobom neki a tápszert. Van, hogy meg is tudom szoptatni. Ez viszont nem az az éjszaka.
– Ne sírj, itt vagyok – suttogom, miközben kiveszem a kiságyból.
Tiszta könny az arca, amit most szorosan hozzányom az én arcomhoz. Érzem a puha, meleg arcocskát, a nyálszagot. Mély levegőt veszek. Olyan álmos vagyok, hogy alig bírok állni a lábamon. Legszívesebben lekuporodnék a földre aludni, ehelyett kisétálok vele a konyhába, összelögybölöm a tápszert, aztán visszamegyünk a hálószobába. Csak miután elhelyezkedtem az ágyon, tudatosul bennem, hogy Péter nincs itthon. Céges buli volt, mondta előre, hogy hosszúra nyúlhat, de muszáj elmennie, nehogy azt higgyék, nem akar beilleszkedni. Ránézek az órára az éjjeliszekrényen, fél négyet mutat. Úgy látszik, tényleg hosszúra nyúlik. Régebben, az előző cégnél is eljárt iszogatni a kollégáival, hetente egyszer biztosan. Megetetem Andrist, mire kiissza a cumisüveg tartalmát, mindketten félálomban vagyunk. Lerakom az üveget, betakarom először őt, aztán magamat, visszaalszunk. Azt álmodom, hogy sehogy sem tudok kiszállni egy liftből, ami túlmegy az épület tetején, aztán lefelé indul, valami furcsa, félkész vagy félig lerombolt házban. Olyan, mint egy páternoszter, de mégsem az. Tudom, hogy ki kellene szállnom belőle, de fogalmam sincs, hogyan vagy hol.
Mintha nem is lennének igazi emeletek, csak elsuhanó, összemosódó foltok.
Hétkor ébredek legközelebb. Andris mellettem szuszog. Átnyúlok fölötte, hogy megsimogassam Péter karját, de helyette a hűvös paplant simítom végig. Fülelek, hogy zuhanyzik-e, de nem hallok vízcsobogást. Talán már a konyhában van, és próbálja rendbe hozni magát. Nemrég érhetett haza.
Lemegyek a konyhába, de nincs ott. Benézek azért a fürdőszobába is, de ott sem találom. Furcsa nyugtalanságot érzek, pedig biztos van rá magyarázat, hogy miért nincs még itthon. Talán az egyik kollégájánál alszik. Lehet, hogy jobbnak látta, ha máshol józanodik ki. Mégiscsak kicsi gyereke van. Persze az új kollégákat még nem ismeri olyan jól. Bemegyek a hálóba a telefonomért. Úgy rémlett, az éjjeliszekrényre tettem, a könyvem tetejére, de nem látom ott. Másodszor is rossz érzésem támad. Visszamegyek a konyhába, persze a telefon a pulton van. Biztos kivittem magammal éjjel félálomban. Arra számítok, hogy vár egy üzenet, vagy néhány nem fogadott hívás, de nem jelez semmit. Megnézem az összes alkalmazást, de Peti sehol sem hagyott üzenetet. Talán fel kellene hívnom, de aztán inkább SMS-t küldök neki. Eltelik fél óra, semmi. Újabb fél óra, írok egy második üzenetet. Már megittam a kávémat, Andris felébredt, átöltöztünk, de nem kapok választ. Úgy döntök, mégis felhívom. Sípolás, ki van kapcsolva. Összeugrik a gyomrom. Eszembe jut az anyám, aki mindentől rögtön bepánikol, folyton a legrosszabbra gondol.
De én nem ő vagyok. Nem ijedek meg. Nem ijedhetek meg.
Racionálisan végiggondolom, mi lehet az oka, hogy Peti nem jött haza, és ki van kapcsolva a telefonja. Először is: lehet, hogy lemerült. Megesik az ilyesmi. Vele ugyan nem szokott, de elképzelhető, hogy nem vitte el a töltőjét. Különben meg egy buliban sokszor nincs is lehetőség telefont töltögetni. Pláne ha ittak is, valószínűleg nem azzal volt elfoglalva, hogy a telefonjával szórakozzon. Másodszor: az is lehet, hogy tényleg egy munkatársánál alszik, és direkt kapcsolta ki, pont azért, hogy ha hívom, ne ébresszen fel senkit. Iszom egy pohár vizet. Megszoptatom Andrist. Csak néz rám kérdőn a hatalmas, szürkéskék szemével, én meg remegni kezdek. Mintha magyarázkodnom kellene neki, hogy hol az apja.
– Nemsokára itthon lesz – mondom, miközben megsimogatom az arcát. – Biztosan hazajön mindjárt. Meglátod.
Kiviszem Andrist a levegőre. Sokkal melegebb van, mint amire számítottam, leveszem róla a kabátkát, és a sajátomat is berakom a babakocsi kosarába. Alig vannak az utcán. Úgy határozok, elsétálunk egészen a kis pékségig. Elég messze van ahhoz, hogy elteljen egy-másfél óra is, mire visszaérünk. Addigra már biztos otthon lesz a férjem. Milyen furcsa, hogy így jut most eszembe: a férjem. Emlékszem, amikor öt éve összeházasodtunk, milyen büszkén mondtam ki: ő itt a férjem. A férjem és én itt meg ott voltunk. Aztán elmúlt az újdonság varázsa, és nem csak a férj szót illetően. Az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól. Még mindig egy csónakban ülünk, de a két végében. Ő tíz órákat dolgozik, én meg egész nap otthon vagyok. Két dolog van, amitől kicsit felszabadultnak érzem magam: az esti zuhanyzás, és előtte a fél óra kosarazás. Nagyjából négy hónapja felszereltettem egy kosárlabdapalánkot a garázsajtó fölé, azóta mindennap kimegyek dobálni. Minden. Egyes. Nap. Télen is kimentem. Esőben is. Szélben is. Mindig kint vagyok. Az a fél óra az enyém. Igyekszem az egész napot belesűríteni a dobásaimba. Koncentrálok, hogy a lehető legtöbb bemenjen, nem csak úgy dobálok.
Az ember azt hinné, hónapok alatt sokat lehet fejlődni, de én nem tapasztalok ilyesmit.
Vannak napok, amikor szinte minden dobásom csont nélkül bemegy, más napokon meg a gyűrűt is alig találom el. Utána bemegyek, és lezuhanyozom. A fülke ajtaját nyitva hagyom, a pára belepi a tükröt, rátelepszik a szekrényre, a törülközőkre. Peti utálja ezt. Hosszan folyatom a hátamra a vizet, közben egészen máshol járok. Néha úgy kell visszarángatnom magam a valóságba. Olykor eszembe jut valami vicces. Időnként sírok. Aztán kimegyek, megtörölközöm, felöltözöm, és megfürdetem Andrist. Miközben eszembe jutnak ezek a dolgok, megérkezünk a pékséghez. Nagy nehezen átgördítem a babakocsit a küszöbön. Úgy látom, ma a helyes srác van a pult mögött.
– Sziasztok! Mit kértek? Az előbb lett kész a vaníliás croissant. Van benne málna is – mondja, és rám mosolyog.
Ez az egyetlen hely, ahová eljárok. Hetente kétszer-háromszor beugrunk, és mivel sokkal drágább, mint amennyiért amúgy vennék egy péksüteményt vagy kávét, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van tőle. Ez az én titkos viszonyom. Boldoggá tesz, mégis szégyenkezem miatta. Pláne ha ez a fiú van itt, akkor aztán duplán szarul érzem magam. Mert mi tagadás, nagyon, nagyon helyes. Oldalt fölnyírt, felül loknis, göndör barna haja van. Az ember legszívesebben beletúrna. Legalább tíz év van köztünk, de simán el tudom képzelni, hogy lefekszem vele, és ha nem mérem fel totál amatőr módjára a helyzetet, azt hiszem, ő is így van ezzel.
Dehát kit akarok becsapni?
Legvalószínűbb, hogy van barátnője, vagy több is, de az is lehet, hogy pasija van. Ki tudja? Azt hiszem, kezdek összezavarodni, úgyhogy kérek kettőt a croissant-ból – azt mondom, az egyik Andrisnak lesz, ami pofátlan hazugság, nem adok neki még málnát –, meg veszek néhány pogácsát és egy kávét. A srác kis rajzocskát csinál fahéjból a kávé tetejére. Mosolyog, én is, aztán kimegyünk. Hazafelé eszembe jut, hogy nem tudom a nevét. Meg az is, vajon miért kattogok ezen a fiún. Nem kell nagyon mélyre ásnom, hogy rájöjjek: egyrészt hónapok óta nem értünk egymáshoz Petivel, másrészt annyira próbálok nem pánikolni amiatt, hogy nem jelentkezik, hogy szinte kényszerítem magam, hogy ne gondoljak rá. Még vár ránk egy bő húszperces séta, amikor Andris megunja a babakocsizást, és nyöszörögni kezd. Jó, hogy hoztam magammal egy banánt, letöröm a felét, és a kezébe adom. Ember nem volt még ilyen boldog egy fél banántól. Csak úgy ragyog az arca. Gyönyörű gyerek, állítólag rám hasonlít. Én azért látom benne Petit is, nem is kimondottan a vonásaiban, inkább a mozdulataiban és abban, ahogy néz. Mindenesetre a banán telitalálat, hazáig elvan vele. Nagy levegőt veszek, és elhatározom, akármi is az oka, hogy csak délelőtt jött haza, nem fogok veszekedni a férjemmel. Nyugodt maradok, végighallgatom, és csinálok egy ebédet. Ahogy bedugom a kulcsot a zárba, megpittyen a telefonom. Szinte feltépem a kistáskám cipzárját.
Este felhívnálak, ezer éve nem jelentkeztél. Egy távborozás?
Csalódott vagyok, pedig a barátnőm, Hanna az. Tényleg rég beszéltünk, írok majd neki. Visszatuszkolom a telefonomat, és benyitok a házba. Csend. Megint ott van a gyomromban az az érzés, mint korábban. Kiveszem Andrist a kocsiból, levetkőztetem. Én is leveszem a cipőmet meg a pulcsimat. Most már tudom, hogy Peti nincs itthon. Iszom egy pohár vizet. Nagy és mély levegőt veszek.
Körülnézek, arra gondolok, hogy mennyi tér van körülöttem.
Kicsit megnyugszom, legalábbis azt hiszem. Megcsörren a telefonom. Megint kapkodom kifelé a táskából. Csak anyám az, nem is tudom, miért hívott, nem bírok figyelni rá, de a végén, isten tudja, miért, elmondom neki, hogy Peti nem jött még haza és nem érem el. Az anyai szeretet és együttérzés nevében kijelenti, hogy ő már rég gyanítja, hogy Péternek viszonya van, ami azért nem is olyan nagy csoda, tekintve, hogy én milyen utat választottam. Megkérdezem, hogy miről beszél valójában, erre elmondja, hogy szerinte begyepesedtem, csak otthon ülök, ami enyhén szólva gáz. Megköszönöm, hogy megosztotta velem a meglátásait, és lerakom. A szívem összevissza ver, elszédülök. Iszom még egy pohár vizet, és csak most veszem észre, hogy milyen riadtan néz rám Andris.
– Semmi baj, minden rendben lesz – mondom neki, és átülök vele a szőnyegre.
Fakockákat rakosgatunk egymásra, de egyikünket sem köti le. Újra megpróbálom felhívni Petit, de hiába. Fél tizenkettő is elmúlt. Átnézem a névjegyzéket a telefonomban, és kitalálom, hogy felhívom az egyik kollégáját. Biztos ott volt ő is a buliban, talán tudja, mi van Petivel.
– Egen – szól bele egy megviselt hang.
– Szia! Ne haragudj a zavarásért, Dóra vagyok. Péter nincs ott véletlenül?
– Ki? – kérdezi Hugh.
– A férjem, Peti. Zsigmond Dóra vagyok – mondom, közben bánom már, hogy felhívtam.
Eddig egyszer találkoztunk, amikor elmentünk vele és a barátnőjével vacsorázni. Egy kis tapasbárba ültünk be, nagyon jót ettünk, viszont a barátnője borzasztó volt. Zengett tőle a hely, pláne miután beivott. Színtanácsadó ugyanis, és az elejétől a végéig megjegyzéseket tett mindenkire, piásan már fennhangon.
Persze én sem maradhattam ki.
Kijelentette, hogy hideg tél típus vagyok, és mégis, hogy gondoltam, hogy sárga blúzt veszek fel, amikor az nekem nem a stílusom. Hordjak lilát vagy kéket. Egyszóval nem lettünk elválaszthatatlan barátnők.
– Ja, igen. Nem tudom, hol van a Petya. Nincs otthon? – tér közben magához Hugh.
– Azt hittem, együtt buliztatok – mondom, immár teljesen elbizonytalanodva.
– Igen, együtt, de én korábban eljöttem. Azt hiszem, ők még beugrottak valahová olyan éjfél körül.
– Nem tudod, kivel volt?
– Kell igyak egy kávét. Visszahívlak – mondja, és lerakja a telefont.
Kimegyünk Andrissal a konyhába, készítek egy turmixot, pontosabban magamnak egy turmixot, neki egy smoothie-t, mert tejet még nem iszik. Miközben a gyümölcsöket dobálom a turmixgépbe, eszembe jut, hogy még nem ettem, és az is, hogy voltunk a pékségben. Miután kész az innivaló, kiveszem a babakocsi aljából a kissé szétnyomódott péksüteményeket, és az egyik croissant-t tányérra rakom. Már tenném be a másikat a kenyértartóba, amikor feltűnik, hogy valami rá van írva a papírzacskóra. Kedden lesz pisztáciás. Félreteszek neked kettőt. Újra megnézem. Tényleg ez van ráírva, de annyira valószerűtlen az egész, hogy inkább nem foglalkozom vele. Csendben eszünk, iszunk. Épp lenyelem az utolsó falatot, amikor pittyeg a telefonom.
