Milyen ember veteti le a hozzá bekopogtató halállal a cipőjét, és kínálja meg kávéval-süteménnyel? Mi lesz a sorsa a mesés afrikai örökségnek? Hová lehet utazni a Märklin-vasúttal? Mi a legjobb módja annak, hogy az állandóan eltűnő, a munkával csak hitegető mesterember végre befejezze a lakásfelújítást? Milyen titkos élete lehet egy nagyvilági dámának? Hogyan reagál az idegtépően körülményes bürokrácia egy bombabejelentésre? Mi a csuda az a kurzusművészeti kurzus, a politikai nézet szerinti társkereső, és hogyan kerülhet valaki szingligettóba, ha nem hajlandó gyereket vállalni, és ezért kitelepítik? Rényi Ádám kötetében az összes kérdésre választ kapunk. Ő ugyanis mindent kimond helyettünk, megtörve hétköznapi elhallgatásaink hazug csöndjét. Teszi ezt rengeteg humorral, aztán még egy kis humorral, és persze sok-sok érzelemmel.
A modern korok embereinek legrémisztőbb képessége nem az, hogy képes a boldogságra, hanem az, hogy el tudja azt játszani. Kitalált életek színészei vagyunk. Rényi Ádám legújabb novelláskötetében megmutatja a 21. századi ember különös kaméleonéletét, amelyben ösztönösen torzul a személyiség, izolálódik, és színjátékra kényszerül. A szerző különlegessége nemcsak abban rejlik, hogy a hétköznapi ember esendőségét rajzolja meg rengeteg humorral, hanem abban is, hogy az elesett embert mondataival azonnal felemeli. Szereplői iránt érzett empátiája ismét humoros kötetet eredményezett, csak mintha most mélyebb, érzelmesebb lenne a könyv.
Rényi Ádám: A bezzeggyerek (részlet)
Anya
– Így is hálás lehetsz nekem, ha én nem vagyok, ott rohadsz meg a lelencházban – mondta anyám, amikor kétezer forintot kértem tőle, de ő nem adott. Osztálykirándulásra kellett volna, Szilvásváradra készült az egész évfolyam, ezúttal is nélkülem.
– Ne rinyáljál, te lány, írok igazolást! – ripakodott rám, pedig nem rinyáltam, valójában meg sem szólaltam. Persze nem is remélhettem, hogy el tudok menni az osztállyal, mert ha valami pénzbe került, anyám egyből behúzta a kéziféket. Úgy gondolta, ha ír egy szülői igazolást, azzal rendben is vagyunk. Utólag az iskolában el kellett mondanom, hogy beteg lettem, ilyenkor gyomorrontásra vagy megfázásra hivatkoztam Klári néninél, aki úgy tett, mintha elhinné, majd átvette anyám olvashatatlanul aláfirkált papirosát, és nem ejtettünk több szót róla.
Haragot éreztem, hogy nem lehetek ott a többiekkel, mert amikor hazajöttek, mindig kiderült, hogy új barátságok születtek, közös élményekkel gazdagodtak, én meg mindebből kimaradtam, és egyre inkább elszigetelődtem az osztályban.
Mégsem tudtam haragudni anyámra.
Zavart persze, hogy még csak együtt sem érez velem a mindenből kimaradás fájdalmában, de megértettem, hogy egy kórháztakarítói fizetésből csak arra jut, amire muszáj, és az osztálykirándulás az nem muszáj.
Anyámmal az élet nem volt éppen örömteli. Hétköznaponként délután járt dolgozni; amikor az iskolából hazaértem, már sosem találtam otthon, mire pedig éjszaka megérkezett a kórházból, én már aludtam. Hétvégén legtöbbször az udvaron olvastam, néha pedig labdáztam a szomszéd néni unokájával. Anyám minden szombaton főzött egy tyúkhúslevest, a húst meg a zöldséget nem tette bele a levesestányéromba, mert az volt a második, azt lapostányérból kellett enni. Ebéd után anyám lefőzött egy kávét, elszívott egy cigarettát, és lefeküdt aludni. Vasárnaponként pedig némi extráért felmosta a lépcsőházat meg kitakarított egy idős bácsinál a házban, így csak este láttam, vagy akkor sem. Amikor találkoztunk, akkor se nagyon beszélgettünk, ő túl fáradt volt, az én világom pedig egyre távolabb került az övétől. Jó tanulónak számítottam – mivel barátom alig akadt, a tanuláson kívül nem is nagyon tudtam volna mást kezdeni az időmmel.
Sok könyvet olvastam, az iskolai könyvtár ingyen volt, ezért anyámat sem zavarta különösebben.
A gondolataim egyre inkább a könyvek körül forogtak, és napról napra nőtt a kíváncsiság bennem a saját történetemmel kapcsolatban. Miután elolvastam a Twist Olivért, sokat ábrándoztam a szülőanyámról, elképzeltem, hogy egy nap megtudom, hogy ki volt ő, miért adott intézetbe, és abban is reménykedtem, hogy feltűnik egy Brownlow úr az én ismeretlen múltamból is, netán valami örökség is, és végre magam mögött hagyhatom a reménytelenséget.
Ám ilyenkor gyakran rám tört a lelkiismeret-furdalás, hiszen anyámnak valójában köszönettel tartoztam ezért a rossz életért is, mert lehetett volna még ennél is rosszabb. Legalább nem éltem továbbra is állami gondozottként. Mindennap emlékeztetett rá, hogy hálás lehetek neki azért, hogy míg a szülőanyám nem törődött velem, és csak otthagyott, addig ő eljött értem, hazavitt, és azt a keveset, ami neki van, megosztja velem.
Nagy ritkán, amikor beszélgetni támadt kedve, újra és újra elmesélte, hogy a szülőanyám kétévesen intézetbe adott, és nem keresett többé. Állítólag írt leveleket, de mivel olvasni nem tudtam, sokra nem mentem velük. Már majdnem öt voltam, amikor jött ő, és magához vett. Emlékszem arra a napra, amikor először jött el az intézetbe és belépett a szobánkba, azt éreztem, hogy ő az én anyukám, és hazavisz végre. És ő tényleg hazavitt, és igyekezett jó anyám lenni. Ennyi telt tőle, nem sok, mégsem mondhatom, hogy semennyi. Még saját szobám is volt, igaz, ő is ott aludt, de azt az egy szobát, amink volt, az én szobámnak neveztük.
Sosem tudtam pontosan, hány éves, a kórházi takarítónők gyorsan öregszenek, a hiányzó fogai sem fiatalítottak rajta éppen.
Mégis éreztem, hogy túl korán halt meg.
Egy éjszaka nem jött haza a kórházból, mert annyira köhögött, hogy meghallotta egy orvos, és benn tartotta. Amikor néhány napra rá hazaengedték, szürke volt az arca, és láttam rajta, hogy nagyon fáradt. Dolgozni nem tudott többé, de leszázalékolták, így nem maradtunk jövedelem nélkül. Először a zöldség tűnt el a tyúkhúslevesből, aztán újra volt zöldség, de tyúkhús nem.
Hogy otthon volt, többet beszélgettünk. Egyre gyakrabban hozta szóba a szülőanyámat is, akit azelőtt mindig csak szidott, hogy önmagát dicsérhesse.
– Nem tehetett mást, nehéz helyzetben volt, egyedül maradt, férfi nélkül. Őt is meg lehet érteni – ismételgette. Emberi volt, és empatikus, olyan, amilyen korábban soha. Különös, hogy éppen élete utolsó hónapjaiban tudtam igazán megszeretni őt. Amikor már nem követelte, hogy hálás legyek neki. Akkor amikor nem valamiért cserébe kellett adnom a szeretetemet. És közben egyre nagyobb szeretettel gondoltam arra a szegény fiatal nőre, aki kényszerűségében nehéz döntést hozott.
Fogtam a kezét, amikor elment a testéből az élet. Akkor már hetek óta újra kórházban volt, és öt napja nem is tudott magáról. Egyszerre éreztem ürességet és egyfajta megbékélést is a sorssal. Képtelen voltam sírni. Kilenc nappal korábban töltöttem be a tizennyolcat, anyám botladozva, kevés figyelemmel, mégis elkísért a felnőttkorba.
Újra anya nélkül maradtam, de már nem kellett visszamennem az intézetbe.
Felnőttként immár ahhoz is jogom volt, hogy betekintsek azokba az iratokba, amelyek a múltamat jelentették. Anyám temetése után nem sokkal felkerestem a gyámhivatalt. Egy ötvenes nő fogadott, hellyel kínált, és megkérdezte, miben segíthet. Elmondtam neki, hogy örökbe fogadtak, és mivel nemrég egyedül maradtam és elmúltam tizennyolc, szeretném megtudni, hogy ki volt az, aki a világra hozott. Megadtam az adataimat, hogy ki tudja keresni az aktámat. Az asszony a türelmemet kérte, de nem számítottam rá, hogy negyven hosszú percet kell majd várnom rá, mire visszatér az irattárból.
– Ne haragudjon, nem akartam az idejét rabolni, de sem a gépben, sem az irattárban nem találtam meg az örökbeadási határozatot – magyarázta kissé zavartan a nő. – Először arra gyanakodtam, hogy adminisztrációs hiba történt, de beszéltem a nevelőintézetes kollégákkal is, és most már világos a helyzet. Krisztina, önt az édesanyja, nehéz körülményei miatt, állami gondozásba adta, amikor kétéves volt. De a helyzete valamennyit javult, így három évvel később ismét magához vehette.
Ahogy becsuktam magam mögött a nehéz ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn, mintha átszakadt volna bennem valami, ami régóta fojtogatott.
Ott, a gyámhivatal klórszagú folyosóján végre elsirattam mindkét anyámat; azt, aki sohasem létezett, és azt, aki egész életében hatalmas terhet cipelt miattam.
