Alfred Clayton történelemprofesszort felkérik, írja meg a benyomásait az 1974-77 közötti időszakról, amikor Gerald R. Ford volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ő azonban nem az akkori politikai eseményeket idézi fel, hanem saját múltjának szexuális szempontból igencsak viharos történéseit. Nemi életének részletezése mellett szemelvényeket közöl akkori munkájából is, amelynek témája James Buchanan volt, aki 1857-61 között töltötte be az USA elnöki tisztségét. Updike regényének e két szála ellenpontozza és tükrözi egymást – az egyik elbeszélésben a függetlenségi háború előtti Washington miliője és erotikus etikettje elevenedik meg, a másikban pedig a huszadik század végének New Hampshire-e. Alfred stílusa Nabokovra emlékeztet, megszállottságai azonban a hamisítatlan updike-i jellegzetességeket képviselik.
John Updike: Emlékek Gerald Ford elnökségéről (részlet)
Akármilyen különös, az a nő nem álmaim nője volt,
nem az a nő, akiért elhagytam a feleségemet; Wendy Wadleigh volt, aki megjelent a poros lakásomban Adamsben, már nem is emlékszem, milyen ürüggyel, valószínűleg fonák konzultáció céljából a saját elidegenedett hitveséről, a nagyfejű Benről. Igazából sosem voltam oda Wendyért; a lába túl rövid volt, a súlypontja túl alacsony, Debbie Reynolds-féle energiája túl szertelen, búzavirágkék szeme túl buzgó és fényes. Kocogott, egészségesen étkezett, brácsázott, diszlexiásokat tanított, edzette a Wayward gyeplabda- és lacrosse-csapatát, minden nap úszott az iskolai medencében, fakó haját fényes kis atletikus frizurában viselte. Csakhogy azokban a távoli napokban Ford elnöksége idején minden férfinak és nőnek, aki kettesben találta magát egy szobában, amin volt zár, kötelessége volt dugni. Talán fél óra sem telt el az érkezése óta, máris gyorsan lehúztuk a khaki vászonrolót, ráakasztottuk a láncot is a dupla biztonság érdekében, lelöktük a telefonkagylót a villáról, és az automatikus vijjogását párnával fojtottuk el, amit a hirtelen fontossá vált ágyról kaptunk le. Adamsben két szobám volt, plusz egy fürdőszobányi konyha és egy szekrénynyi fürdőszoba. A két ablak egy gyár hátuljára nézett, ahol pár kékes lámpa vigyázta a hosszú, üres szinteket, amelyek még őrizték az eltűnt gépek kísértetlábnyomát. Ha az ember az üvegnek szorította az arcát, ellátott egy étterem kinyúló neontáblája mellett kétháznyira egy utcasarokig, ahol a japán dömping előtti autók vonszolták át rozsdás kasztnijukat egy stoplámpán. Ezen a főutcán apró emberek suhantak el egy cipőbolt tükrös bejárata előtt, amit állandóan a végső bezárás fenyegetett. A koncentrálás érdekében kikapcsoltam a WADM-et, ahol valaki szimfóniája sok ismétléssel afelé törekedett, hogy mennydörögve szétzúzza a tétel témáit. Csak én látom úgy, hogy a klasszikus zene nagyon körülményesen adja elő a mondandóját? Szenvedélyesen kutat és kutat, aztán azzal fejezi be, hogy megtalálja az alaphangot, ahonnan indult. Sose hallgatom, csak amikor világok között vagyok: vezetés közben vagy az átmeneti Ford-évek alatt.
A hirtelen támadt, berolózott sötétben Wendy a természetes fecsegő hajlamát elnyomva fürgén levetkőzött fehér alsóneműre,
ami izzott, mint puha fénycsík a függöny szegélye alatt. Az ő kvázi fesztelenségét utánozva én is így tettem, egyelőre magamon hagyva az alsómat, mintha óvakodnék levenni a kötést egy égő sebről. Milyen cirkalmas etikettje van annak, amikor az ember először kefél meg egy nőt! Vajon kotonra számít a hölgy? Ajánljuk fel neki a fürdőszoba használatát, aztán éljünk vele magunk is, mint egy hosszú autóút előtt? Van-e olyan bőrfelszíni makula vagy sajátosság, amit a riadalom elkerülése érekében érdemes megmagyarázni, vagy hagyjuk, hogy a test önmagáért beszéljen? A kínos érzés visszarepít bennünket a gyerekkorba, amikor még nem ismertük a bevett formulákat. Az ilyen hirtelen közelségben egy finom, de hihetetlenül aktuális újdonság – illatban, textúrában, erotikus szempontból, becsült tapasztalat és elvárás terén – úgy magaslik fel, akár egy rémisztő szirt. Noha sokszor tartottam a karomban Wendyt főiskolai táncokon és tanszéki összejövetelek késői, tapizós szakaszában, amikor a vendéglátó a már így is hosszúra nyúlt este meghosszabbítása érdekében előhalász egy elfeledett Billy Eckstine LP-t, a teste lényegében idegen volt. A bőre egy széles részen a melltartó és a bugyi között hűvösebb volt, mint vártam, az idomai keményebbek, főleg tekintélyes farának két félgömbje. Engedélyeztem magamnak azt a példátlan szabadságot, hogy megsimogassam a bugyija selyemburkán át, ami sokkal bikinisebb volt, mint amihez szoktam. Tapintatos és talán ravasz lépés volt Wendytől, hogy magán hagyta az alsóneműt; nemzedékem nőtagjaként értette, amit egy főiskolás nem értett volna, hogy szükségem van védelemre a női test csodáinak túl hirtelen feltárása ellen, és hogy mennyire stimulál majd az alsónemű engem, akinek hosszú egyetemista története másból sem áll, mint tiltott pillantásokból szoknyák alá vagy blúzok karlyukaiba, ügyetlen babrálásból makacs gumival és csatokkal hátsó üléseken. Vagy – minek csináljunk belőle manipulatív manővert? – ő volt szemérmes, és úgy érezte, az etikett azt diktálja, hogy eme utolsó ruhadarabok levétele az együttlét későbbi szakaszában történjen meg, együttesen munkálkodó, remegő kezekkel.
Mert noha 1974-et írtunk, mi nem úgy születtünk bele ebbe a szabadságba, hanem korábbi időszakok félénkségén és tabuin keresztül jutottunk el hozzá.
Még a hatvanas évek végét is jellemezte valamiféle ártatlanság, egyfajta erőltetett jókedv, úgy számoltuk az orgazmust, akár egy százszorszép szirmait, ami hiányzott a nagyon tapasztalt Ford-érából. A polgárai személyiségében minden kor egyrészt felszívódik korábbi társadalmi határvidékek életének főáramába, másrészt magába fogadja azt az energiát, amely a friss áttöréseket és kihívásokat hajtotta. A főiskolások már visszakoztak a forradalomtól és a dharmától, mert féltek, hogy nem találnak helyet a pangó gazdaságban, és hogy lelövik őket hiábavaló tiltakozásokon, mint ahogy a Kent egyetemen történt. Az ötvenes évek végi hippikből kérges öreg ácsok és pásztorlányok lettek, akik LSD-től megbuggyanva és gyerekektől megbéklyózva meghúzták magukat egy mesterkélt vidéki Amerika zugaiban. Wendy Wadleigh meg én egy ideig csak feküdtünk és csókolóztunk – pettingeltünk, ahogy régebben nevezték –, bemelegítettük egymást, a szája ellazult és megnedvesedett, teste az erotikus tér torzító hatására megbillent közlekedőedény lett, ami nyálat és spirituális energiát szállított az ő szájából az enyémbe, egész le a lábujjaimig, amelyek begörbültek a talpa boltívébe. Lebegni kezdtem a vágy hiperterében; ujjaim barlangászként leereszkedtek a bugyigumi mellett Wendy alumíniumsima farpofáinak parabolikus ívéhez és a magasan köztük lévő bársonyos gödröcskéhez; begörbítette a hátát, hogy növelje az ingerlő szöget, és
hüvelykujjának pár bökésétől a fehér, fénylő alsóneműnk úgy hullt le a testünkről, akár a mandarinhéj.
[Retrospect szerk.: Mindez szigorúan múlt időben, mivel az elbeszélés a közösülés után kezdődik: „…hüvelykujjának pár bökésétől a fehér, fénylő alsóneműnk úgy hullt le a testünkről…” stb. Ha elengedhetetlennek tartják, módosítsák. Az utolsónál lehet egy másik kép: „pattant le a testünkről, akár hüvely a nebáncsvirág magjáról”. Már ha az olvasóink ismerhetik a nebáncsvirág magjának viselkedését.]
Nem hiszem, hogy Wendy elélvezett, habár a légzőszerve nagy elragadtatást fejezett ki, és a szeme csodálatosan színt váltott, a kékje tintaszerű lett a behatolás pillanatában, és energikus céltudatossággal mozgatta a csípőjét. Mivel nem szoktam hozzá ekkora nedvességhez, és mivel csodálkoztam, hogy benne vagyok, bizonyára gyorsan elélveztem. Ez is egy alapvető tény, amit időbe telt megtanulnom: a pinák ugyanolyan egyediek, mint az arcok, és egy újban elhelyezkedni mindig erőszakos kémiai esemény. Wendy annyira nedves volt, hogy csúszkáltam, akár sima talpú csizmában egy sáros töltésen, és már
az ejakuláció utolsó lökése előtt kezdtem megbánni az egész közösülést, amiről úgy éreztem, eleve nem is az én ötletem volt.
Szóval miután némi baráti csevegést követően, amit egymástól pár centire folytattunk le az ágyamban, feltérdelt és megmasszírozta a hátamat, akár egy amazon terapeuta, nem voltam szeretetteljes hangulatban, és a neheztelésem váladéka, akár a megdermedt borostyán, közel tizenhét évig megőrizte az érzést. Wendy abban a hitben leledzett, hogy az ismeretségünket hitvesi testi szolgáltatássá emeli, amikor pedig még volt egy hivatalos feleségem és talonban egy másik, a Tökéletes Feleség. A legszívesebben megráztam volna magam, és levetem a hátamon lovagló nedves lidércet, mégis megadtam magam az egészségszalonos ellátásnak, még ha durcásan is, hiszen nyilván tucatnyi probléma kötötte le a figyelmemet: hogy a tökéletes leendő feleségem azon a telefonon próbál elérni, amit levettünk a villáról, vagy hogy az egyik elhagyott gyerekem talán belefulladt a folyóba vagy beszakadt alatta a jég (nem világos, melyik évszakban történt ez az incidens; az emlékezőmechanizmusom valamiért tél felé hajlik, jégcsapok a tűzlétrán, csizma és vastag kesztyű Wendy elhányt ruhái között), vagy hogy elfelejtettem egy megbeszélt konzultációt a Waywardon az egyik kelekótya tanítványommal, vagy hogy esszéket kéne javítanom, vagy a könyvemen dolgozni, a drága, reménytelen, idegeimre menő könyvemen. Ugyanis amikor közösülések tekintetében summázzuk az életünket, elfelejtjük, hogy az aktust mennyire keretbe foglalják és összeszorítják kevésbé emelkedett realitások: találkozók és aggodalmak, az alsóbb emeletről szálló ételszag és a gyomrunk korgása, a fény változásai és a nappal bizonytalan kényszerei, ahogy a sárguló tapétán a délután elszivárog az elveszett idő szürke bolyhába. Ennek a napnak lőttek, mondjuk, mintha egy kivégzésről méláznánk. És eközben a napszítta barna függöny mögött, az ember feje mellett a hatalmas égen (melyeket ablakbordák osztanak fel, akár a kekszet) fényes, fortyogó felhőtornyok tolonganak észrevétlenül. Nem, szerelmes találkozásaink csak visszatekintve, retrospektíven ideálisak, mentesek a kényelmetlenségtől.
Ennek ellenére, amikor minden érintett fél elismeri, hogy Wendy Wadleigh megdugása volt a legkevésbé szerencsés dolog, amit művelhettem,
tekintve a gondosan kidolgozott élettervemet, akkor is magasztalnom kell a csodálatos változást, amelyen a szeme átment abban a pillanatban, amit jogi nyelven „behatolásnak” neveznek, és nemcsak első ízben, de utána is minden alkalommal. Azt írtam, hogy búzavirágkék, de mint minden színpárosítás, ez is nyelvi vegyítés, csak hát mivel nem vagyok botanikus, pusztán a szeme szirmos jellegére utaltam, az íriszen belüli kék rétegességre, ami a behatolás pillanatában vallásos szintre emelkedik, természetfelettien gyengéd lesz – mondhatni, háromdimenziós.
Fordította: Pék Zoltán
