Október 2-án elindult a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, aminek idén Románia volt a díszvendége, középpontban számos erdélyi magyar- és román íróval. Október 3-án több érdekes román program kapott helyet a fesztiválon, például Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című kötetének bemutatója, Stejărel Olaru történész és Tompa Andrea író beszélgetése a Történelmi archívumok: az irodalom forrásai című könyvről, illetve a legizgalmasabb mind közül Földrajzi tereken, nyelveken és kultúrákon átívelő élet és irodalom című beszélgetés. Utóbbin olyan kiváló erdélyi magyar írók vettek részt, mint Bartis Attila, Dragomán György, Vida Gábor, Visky András és Tompa Andrea.
A kerekasztal-beszélgetés középpontjában a romániai és magyar irodalom kapcsolata állt, a két irodalmi kánon összefonódása, az írók kétnyelvűsége, a határok és a kisebbségek kérdése, illetve a fordítások fontossága került előtérbe. A beszélgetést Ioan T. Morar román költő, író és újságíró moderálta, akinek Lindenfeld című könyvének magyar fordítása most nyáron jelent meg.
A Könyvfesztivál idén a Bálna Honvédelmi Központban került megrendezésre, ugyanis a Millenáris még tavaly kiutasította a rendezvényt a helyszínéről. Így az olvasók a szokásos könyvstandok mellett tankokat, fegyvereket, katonai óriásplakátokat is megtekinthettek, miközben a szorosan pakolt standok között keresték a különböző termekben eldugott kiadókat a térképen.
Egy másik kultúrában valójában a sajátunkat ismerjük meg
A beszélgetés első része a román és magyar nyelv közötti határokra, párhuzamokra kérdezett rá, ezzel együtt pedig nagy hangsúlyt kaptak az írók Romániában töltött gyerek- és fiatalkori élményei. Általános tapasztalatként merült fel, hogy erdélyi írókként tényleges határokat sosem érzékeltek, mivel a magyar és a román kötődés is ugyanolyan fontos volt az életük során, az identitásuk ebből a kettősségből alakult ki.
Bartis Attila szerint ez mégsem egy általános jelenség, ugyanis ezeket a határokat mindenki a maga módján tapasztalja meg, ő például gyerekként nem beszélte a román nyelvet, de felnőttként egy barátság miatt egyre szívesebben használta. Ehhez viszont az kellett, hogy Romániától távol éljen:
Ha egy másik kultúrában merül el az ember, akkor valójában csak a sajátját ismeri meg jobban”.
Dragomán a fordítás szempontjából közelítette meg a kérdést, neki az volt a legérdekesebb, hogy csak akkor készült el A fehér király román fordítása, miután már megjelent francia nyelven. Ekkor vette észre, hogy a szöveg teljesen máshogy működik ezen a nyelven: „úgy éreztem, hogy tükörbe nézek”.
Milyen különbségek vannak a román és magyar közönség között?
A kultúrák közötti átmenetben természetes módon merült fel, hogy milyen tapasztalataik vannak az íróknak a román és magyar közönséggel. Érdekes meglátás volt Dragomán és Visky részéről, hogy a román fordítások csak sokkal később, a nemzetközi sikerek után szoktak megjelenni, így egy könyv előbb kap angol, francia vagy lengyel kiadást, mint románt. Dragomán ezt szellemesen össze is foglalta egy mondatban:
Budapestről Romániába a legrövidebb út még mindig Franciaországon keresztül vezet”
Tompa és Bartis osztozott ebben a meglátásban, a román kiadás mindig egyfajta egzotikumot jelent, főleg azért, mert ritka, de emberi, szerzői szempontból nagyon jelentős. Tompa elmesélte, hogy mindössze fél órával a beszélgetés előtt vette kézbe A hóhér háza című regényének román fordítását, előtte már lengyelül és angolul is sokkal korábban megjelent, sőt nemrég Indiában volt a könyvbemutatója. Ennek ellenére mégis úgy érzi, hogy neki kell magyarázkodnia, hogy miért nem volt eddig a regényeiből román fordítás.
Bartis a kérdést szakmai és érzelmi részre osztotta, szerinte az előbbinél a nagy, nemzetközi nyelvek a meghatározóak, utóbbi viszont sokkal nagyobb hatást gyakorol az íróra. Neki a román nyelvvel volt ez a tapasztalata. Már több nyelvre lefordították a köteteit, amikor először megjelent a szomszédos országban:
A román volt az első, amit remegve vártam”
Visky szerint a két közönség nagyon is nyitott egymásra és a közös élményekre, tapasztalatai szerint a színdarabokat mindig jól és könnyedén fogadja a közönség, és nagyon szeretik, ha a két nép közös tapasztalata jelenik meg a színpadon. A Tanítványok című darabját színpadra állításakor külön kiemelte a román sajtó, mint az első olyan kísérletet, ami egy közös történetet mond el. Ehhez Tompa is tudott kapcsolódni, ugyanis számos színháztörténeti írása olvasható mindkét nyelven:
Rengeteg mondanivalónk van egymásnak”
Ceaușescu alatt jobb volt?
A kerekasztal zárókérdése egy igen összetett és meglepő téma volt. Ioan T. Morar felvezette, hogy a jelenlévők közül mindenki megélte a román ’80-as évek borzalmait, a Ceaușescu-korszakot, az elnyomást és a rendszerváltás furcsa időszakát. Ezzel kapcsolatban pedig arra volt kíváncsi, hogy vajon jobb volt-e akkor.
Az írók szinte mindannyian abból az álláspontból indultak ki, hogy sokkal rosszabb volt, de az idők alatt annyira a részükké vált ez a múlt, hogy nem tudnák elképzelni az életüket nélküle. Többen arra is kitértek, hogy ezek az élmények voltak azok, amik elindították őket az íróvá válás útján, rengeteg kezdeti írásuknak ez adta az alapélményt. Bartis ezt egy egyszerű és találó mondatban így foglalta össze:
Az ellenségemnek se kívánnám, de le nem mondanék róla.”
Az írók személyes történeteket is megosztottak ezzel kapcsolatban, például Dragomán egy óvodai reggelt idézett fel, amiben az apja az orrára kötötte, hogy „amit bent mondanak, az hazugság, és ha arról beszélsz, amit mi mondunk otthon, akkor börtönbe megyünk”; Tompa a kisebbség fogalmát hozta be a beszélgetésbe, miszerint a Ceaușescu-rendszerben nem volt hangsúlyos, ki milyen néphez tartozik, a válsághelyzet egyesítette az embereket. Visky filozófiaibb síkra terelte a kérdést, miután röviden mesélt arról, hogyan hallgatták ki és milyen aktákat készített róla a titkos rendőrség, elmondta, szerinte a szenvedések nem összemérhetőek.
A vér mennyisége nem hasonlíható össze” – mondta Visky.
Zárásként még Bartis és Vida a diktatúra megéléséről és örökségéről ejtett pár szót. Vida egy anekdotát mesélt el: ’87-ben katonaként szolgált, már a tisztek is bizonytalanok voltak a politikai kimenetelben és az ekkor csak 19-éves Vidát magyar kötődése miatt az 1956-os forradalom és szabadságharcról kezdték el kérdezgetni. Bartis ezzel szemben átfogóan mesélt a diktatúráról, meglátásában eddig is és a jövőben is jól fognak jönni azok a szabadságminták és elnyomástapasztalatok, amiket ott és akkor megéltek, mivel erre bármikor szükség lehet.
Nincs ebben a csarnokban olyan, aki nem fogja megélni a saját diktatúráját” – zárta le Bartis.
Fotó: Facebook / Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
