A Mastercard – Alkotótárs negyedik pályázatán Ferencz Mónika is az első tíz közé jutott. Többek között az alkotás során tapasztalható flow-ról, saját identitásáról és a számára fontos lírikusokról beszélt rövid interjúnkban.
Idén már negyedik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 63 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. Az ösztöndíj 2024-as két nyertesének neve a Tavaszi Margón derül majd ki. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top10-et – ezúttal Ferencz Mónika mesél az alkotófolyamatról.
Olvasd el a többi döntős válaszait is: Horváth Imre Olivér, Bánkövi Dorottya, Marton Krisztián, Vörös Anna, Mohácsi Balázs.
Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?
Nagyon szeretek aktívan dolgozni egy projekten. Amikor a köteteimet szerkesztettem vagy éppen verseket írtam hozzá, folyamatosan egy másik tudatállapotban voltam. Sokan flow-nak mondják, de lehet kicsit több is annál, olyankor máshogy váltanak a jelzőlámpák az utcán, más az emberek gesztusa a tömegközlekedésen. Persze amúgy is mindenben ott van a költészet, de olyankor valahogy ragyog, hogy könnyen észrevegyük, és le lehessen írni. Tavasszal szoktam még hasonló mindsetbe kerülni, amikor egyszerűen mindent szépnek látok, és sokszor pátoszosan.
Az első kötet megjelenésekor nagyon erősen éltem meg a kontrasztot, ami az ebből az állapotból való kikerülést jelentette.
Üresnek éreztem magam, és nem igazán tudtam, hogyan kéne viszonyulnom egy tárgyhoz,
amihez közben tudtam, hogy közöm van, de sokkal inkább az enyémnek éreztem, amíg egy word fájlként volt meg a számítógépemen. Akkoriban azt mondogattam, hogy olyan ez, mint egy szülésélmény, világra jön valami, amihez úgy van közünk, hogy közben nincsen semmilyen ráhatásunk. De mégis más, hiszen akkor tudtam nevelni, fejleszteni és gondozni, mielőtt megszületett volna.
Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?
Az új kötet témái azok, amik mindig is foglalkoztattak, így az előző két kötetemben is helyet kaptak. Közben értek új ingerek, illetve lettek témák, amikbe tudatosabban, erősebben akarok beleállni. Eddig úgy éreztem, hogy elég ha társadalmilag vállalok aktív szerepet például a saját identitásom kapcsán, költészetileg viszont nem kell dolgokról beszélnem. Persze ezt továbbra is tartom, hiszen egy jó szöveg nem születhet kellből, de egyre inkább éreztem, hogy
írni szeretnék azokról a dolgokról is, amikre eddig nem akartam szavakat találni.
Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?
Az első kötet írását azt hiszem egy kicsit túlparáztam. A második kötetnél jó érzés volt abba kapaszkodni, hogy az egésznek annyi a tétje, hogy hiteles legyen és őszinte. Az, hogy mit gondol a szakma, hányan olvassák úgyse rajtam múlik, és fölösleges spirálokba visz, ha ezen aggódik az ember.
Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, miért?
az utóbbi étizedben egyre erősebbek a debütkötetek.
Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?
Talán Kassák Lajos. Középiskolában, amikor a Kosztolányi korszakomat éltem, nem igazán tudtam mit kezdeni a verseivel, aztán jópár éve visszataláltam hozzá, és már máshogyan tudom érteni a verseit, sok újat fel is fedeztem magamnak, amik mostantól már kísérnek. Azóta viszont nem emlékszem, hogy lett volna ilyen.