Bánkövi Dorottyának eddig versei jelentek meg, az Alkotótárs pályázatára azonban egy olyan prózakötet tervével jelentkezett, melynek szereplői magukra hagyott és utalt anyák. Az író ezekben a történetekben család és a társadalom által a nőkre hagyományozott sémákkal is foglalkozik majd, de a saját életének történései is megihlették. Egyébként pedig szereti az első könyvek őszinteségét.
Idén már negyedik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 63 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. Az ösztöndíj 2024-as két nyertesének neve a Tavaszi Margón derül majd ki. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top10-et – ezúttal Bánkövi Dorottya mesél az alkotófolyamatról. (Horváth Imre Olivér válaszait itt olvashatod.)
Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?
Tizenkétéves korom óta írok, de sokáig nem foglalkoztatott a publikálás gondolata, bár létezik egy kézzel írt verseskötetem, amit magamnak szerkesztettem és a fotóimmal illusztráltam. De eközben még a Zeneakadémiára készültem, hegedültem, kórusban énekeltem. A Női test biztonsága című kötetem megjelenéséig tartó időszak változatos, impulzív és lendülettel teli volt, többen támogattak és segítettek a kézirat véglegesítésében is. Az anyag elengedése és a könyv megjelenése között sok idő telt el. Mire egy nap pizsamában, álmosan ajtót nyitottam egy maszkos futárnak, aki átadta az első kötetem tiszteletpéldányait, nagy változásokon mentem keresztül.
Önmagában az a tény, hogy a verseim testet öltöttek, nem volt vízválasztó.
Covid-járvány lévén a kötetnek nem volt bemutatója. Akik olvasták, általában szerették, született róla néhány kritika is, de ahhoz, hogy újra el tudjak kezdeni dolgozni, nem igazán voltak megfelelőek a körülményeim. Mindenesetre ennek a furcsa, fizikailag és lelkileg sem egyszerű időszaknak a végterméke lett a második verseskötetem mostanra már csak szerkesztésre váró kézirata. Tehát a Rakparton munkacímű prózakötet tulajdonképpen a harmadik könyvem lesz.
Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?
A kötetterv velem együtt formálódott az elmúlt években anélkül, hogy ennek eleinte a tudatában lettem volna. Arról tudtam, hogy vannak belső történéseim és történeteim véletlenül éppen egy olyan témában, ami társadalmi szempontból is fontos, de sokáig nem gondoltam arra, hogy megírjam őket. Egyrészt azért, mert a megírásuk műfajváltást és időt követelt, másrészt azért, mert a sűrű és megterhelő eseményekre nem volt kellő rálátásom.
Szerintem az irodalom nem feltétlenül a vallomások terepe, hanem a hiteles megszólalásoké.
Sok erőfeszítés és néhány felszabadító találkozás révén olyan felismerésekre jutottam, amelyek túlmutattak a személyes életutamon. Megértettem, hogy a magam számára már feltárt tágabb összefüggéseket, transzgenerációs örökségek, társadalmi, családi sémák hatásait nemcsak hogy érdemes, de talán kötelességem is alkotóként bemutatni. Szerkezeteket építettem, íveket rajzoltam fel. Belülről kifelé építkezve, de végül eljutottam odáig, hogy alapanyagként tekintsek a velem megtörtént és az enyémhez hasonló, másoktól meghallgatott történetekre. Szóval eljutottam a fikció birodalmába, ahol szabaddá váltam a megszólalásra.
Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?
A legfontosabb tapasztalat számomra, hogy nem szabad kapkodni. Egy folyamat vége felé közeledve az alkotón úrrá lehet a türelmetlenség. El kell viselni azt a szakaszt, amikor szinte még semmi nem látszik az elvégzett munkából, és hagyni kell, hogy beérjen az anyag.
Nem tudom, más szerzők hogy vannak ezzel, bennem egyre nagyobb felelősségérzet van azzal kapcsolatban, amit publikálok.
Nem az a célom, hogy mindenáron jelenjen meg, amit írok, hanem az, hogy értékesnek érezzem, amit kiadok a kezeim közül.
A szöveg megszületésének néha eufórikus pillanataihoz képest pedig úgyis eltörpül az a jóleső, de sokkal langyosabb elégedettségérzés, hogy lám, ezt én hoztam létre, és ezt mások is méltányolják.
Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?
Ebben a kötetben főként anyákról lesz szó, közülük is azokról, akik a legkevesebb támogatást és figyelmet kapják, mert valamilyen okból nincs társuk az élet egyik legnagyobb kihívásában, amit a gyereknevelés jelent. Belső, lelki folyamatok ábrázolása révén hozom őket közel az olvasóhoz. Nehéz döntéshelyzeteket mutatok be, olyan kérdéseket járok körül, mint például meddig terjedhet az egyén szabadsága, ha választásai a gyerekei életét is meghatározzák, mi a fontosabb, az anyagi vagy az érzelmi biztonság, vagy milyen árat fizet azért egy anya a gyerekeivel együtt ebben a társadalomban, ha nem járja végig azt az utat, amibe a szülei, nagyszülei belekényszerültek vagy belekényszerítették saját magukat.
A kötet női szereplői kríziseken felülemelkedve általánosságban
azt tanulják meg, hogyan helyezzék vissza a fókuszt a gyerekeik mellett a saját létezésükre.
Lesz benne történet olyan nőről, aki már a várandóságot is egyedül éli végig, és olyan édesanyáról, aki az 1970-es években marad özvegyen három kislánnyal.
Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, mi tetszett benne?
Azokat az első köteteket próbálom felderíteni mindig, amelyeket a szerzőik az utolsó példányig megpróbáltak utólag álruhában, lopakodva felvásárolni, nehogy valakinek a kezébe kerüljenek. Viccet félretéve,
az első könyveknek sok esetben van egy olyan őszinteségük, ami a szerző későbbi írásaiban elváshat,
megfelelési kényszerek áldozatául eshet, ezért kifejezetten szeretek első köteteket olvasni, még ha a legtöbb összességében nem is kiforrott.
Dezső Kata Akiket hazavártak című verseskötetét például nagyon szerettem, néhány verssor kísér(t) belőle azóta is: „Parancsra nőtt virágokon lépek…” Bartis Attila A séta című kisregényében azokat a nyelvi megoldásokat és dramaturgiai íveket szerettem, amelyek a későbbi könyveiben is nagyon jó ritmust adnak a szövegeinek.
Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?
Nagyon kell gondolkodnom, de úgy emlékszem, hogy nem. Legalábbis eddig.
