Seres Lili Hanna: Olyat akartam írni, amiben a misztikum befutja az urbánus teret [Alkotótárs]

A Mastercard - Alkotótárs negyedik pályázatán az első tízbe jutott Seres Lili Hanna, aki a hetedik kerületben mászkáló mitológiai alakokról és arról is mesélt, miért szereti a hosszú könyveket. 

Idén már negyedik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 63 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. Az ösztöndíj 2024-as két nyertesének neve a Tavaszi Margón derül majd ki. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top10-et – ezúttal Seres Lili Hanna mesél az alkotófolyamatról.

Olvasd el a többi döntős válaszait is: Horváth Imre Olivér, Bánkövi Dorottya, Marton Krisztián, Vörös Anna, Mohácsi Balázs, Ferencz Mónika, Böszörményi Márton, Puskás Panni, Veszprémi Szilveszter.

seres lili hanna

Várunk

FISZ, 2019, 64 oldal

Megveszem

Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?

Mindkettőben voltak nehézségek és pozitív izgalmak is: a könyv előtt a cizellálás, az utolsó simítások, az elengedés nehézsége, utána pedig a tudat, hogy lehet, hogy több könyvet nem írok – csak a szokásos. Ez persze nem közvetlenül a megjelenés után, olyankor még az ember lubickol a kész könyvében és könyvével, legalábbis én lubickoltam, sok kedves eseményen vehettem részt. Aztán jött a szerintem tök normális rész,

az üresség, a próbálkozások, a tapogatózás. 

Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?

A faun című versem a kötet „ősverse”, amit az Ulysses és Borbély Szilárd Bukolikatájban című kötetének párhuzamos olvasása lökött ki belőlem. Igazából gyerekkorom óta akartam írni valami olyat, amiben a mese, a misztikum befutja az urbánus teret, és pár vers megírása után, amikor rájöttem, mit csinálok, azon kaptam magam, hogy épp ezt, a gyerekkori próbálkozásaim teljesítem ki.

Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?

Hozok magammal „véletlen”, ösztönös, motivikus kapcsolódásokat is, tapasztalatként meg a szigorú szerkesztés felszabadultságát. Úgy látom, hogy igen, a versesköteteknél teljesen más az első és a második általában:

az első előtt az ember verseket ír, nem kötetet,

az a legtöbbször sokkal később kezd el formálódni. Míg kötetes szerzőként már benned van a következő könyv gondolata, ezért is tud frusztráló lenni a kivárás, amikor még nem kötetet írsz, hanem szövegeket, amikből vagy lesz valami vagy nem. Kíváncsi vagyok, milyen lesz két kötet után, gondolom, a folyamat ugyanez, a félelem talán kisebb. De nem valószínű.

Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?

Annyit biztosan, hogy a második verseskötetemet gyerekkorom helyszínén, Budapest 7. kerületében, Erzsébetvárosban mászkáló mitológiai alakok, legtöbbször hajléktalan emberek töltik meg. A világ, a karakter- és térközpontúság azonos, a forma vegyes.

Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, miért?

Több is volt, van, de most a legfrissebb katartikus élményem emelném ki: épp olvasom Gubis Éva Más halak című első novelláskötetét, ami nemrég jelent meg a Kalligramnál. Igaz, hogy nagyon vártam ezt a könyvet, mert műhelyekről már ismertem Vica szövegeit, de ez a szinte tökéletesre szerkesztett, szépen kiérlelt, olvasmányos és darabonként is maradandó szövegegyüttes még így is lehengerelt. Mondhatni, büszke vagyok magamra, amiért ilyen jól ítéltem előre. 

Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?

Pont ilyen nem jut eszembe, de nagy élményem, hogy a Zabhegyezőből először, amikor általánosan olvastam, annyi maradt csak meg, hogy milyen jó ez a közvetlen stílus, amivel az elbeszélő szól hozzám, aztán gimiben, amikor angolul olvastunk, már mélyen megfogott, rengeteg mondatot húztam alá. És egy olyan jut még eszembe, amivel többször is próbálkoztam, félbehagytam, aztán újra nekimentem, de sajnos újra le kellett tennem: Sally Rooney Hová lettél, szép világ című regénye, azóta se olvastam.

És A Gyűrűk Urába mintha egyszer rég az elején beletört volna a bicskám. Valamiért úgy emlékeztem, hogy borzasztóan nehézkesen, bonyolult leírásokkal indul, pedig az ember, főleg ha olvasta A babót, azonnal bele tud feledkezni. Amúgy is nagyon, nagyon szeretem a hosszú könyveket,

amik után fáj az ember szíve, hogy vége, nincs már ott az életében,

vagyis máshogy van már ott és többé nem olvashatja először.