![Puskás Panni: Nekem az, hogy írhatok, hatalmas flow-élmény [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/36060/fe_580_320_alkotot_dontos_ppanni.png "mastercard-alkotótárs-döntő-puskás-panni")
A Mastercard - Alkotótárs negyedik pályázatán az első tízbe jutott Puskás Panni, aki nagymamája haláláról, az aktív eutanáziáról és kedvenc kortárs regényeiről is mesélt rövid interjúnkban.
Idén már negyedik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 63 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. Az ösztöndíj 2024-as két nyertesének neve a Tavaszi Margón derül majd ki. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top10-et – ezúttal Puskás Panni mesél az alkotófolyamatról.
Olvasd el a többi döntős válaszait is: Horváth Imre Olivér, Bánkövi Dorottya, Marton Krisztián, Vörös Anna, Mohácsi Balázs, Ferencz Mónika, Böszörményi Márton.
Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?
Valójában egyik sem volt nehéz. Nekem az, hogy írhatok, és hogy azt emberek el is olvassák, hatalmas flow-élmény. Tudom, ez kicsit képmutatónak tűnik, és úgy hangzik, mint amikor egy színész azt mondja egy interjúban, hogy „nagyszerű munkafolyamat volt, és csodás volt együtt dolgozni a kollégákkal”, amitől én is kicsit émelygek néha, de mit lehet tenni, ha ez az igazság. Ez persze nemcsak rajtam múlik, hanem azokon is, akik szeretnek meg támogatnak, és a szerencsén is. Az én szuperképességem csak annyi, hogy tudok elégedettséget érezni, ha indokolt.
Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?
A nagymamám halála. Illetve nem a halála, hanem az azt megelőző időszak, amikor megtapasztaltam, hogy mennyire tiszteletlenül bánik a társadalom és az intézményrendszer az idős emberekkel. Az én nagymamám egy díva volt. Amikor kórházba került, és kérdeztem, mit vigyek neki, ő a sminkkészletét kérte. Ehhez képest az egészségügyi dolgozók úgy beszéltek vele, mintha oktalan gyermek lenne, és Margit néninek hívták, szörnyű volt.
Azóta élesebben látom, hogy bizonyos kor fölött szinte mindenki ilyen helyzetbe kerül: az embereket, akik végigélték az életüket, meghoztak egy csomó fontos döntést, jókat és rosszakat, eltartottak egy családot, másokról gondoskodtak stb., egy ponton túl döntésekre alkalmatlan, fölösleges tehernek tartja a társadalom.
Ám amikor az idősekről gondolkodunk, magunkról is gondolkodunk, ezt jó, ha tudjuk.
A másik inspirációs forrásom a személyes halálfélelmem. Gyerekkorom óta sokat és intenzíven gondolok a halálra, a magaméra és másokéra. Volt idő, amikor meglepetten tapasztaltam, hogy mások mennyire a szőnyeg alá söprik ezt a kérdést, és olyan is többször előfordult, hogy megkértek rá, ne beszéljek a halálról, mert az elszomorítja őket. Rájöttem arra is, hogy szeretek olyanok közelében lenni, akiknek van tisztességesre növesztett halandóságtudatuk – talán furcsa, de ezeknek az embereknek általában jó a humora.
Mit hozol magaddal az előző köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?
A második könyvem a Megmenteni bárkit című regény volt. Sok helyen kapcsolódott a korábbi novelláskötetemhez, A rezervátum visszafoglalásához. Az alkotóktól gyakorta elvárják azt, hogy minden művükben valami teljesen új ötlettel rukkoljanak elő, teljesen új hangot üssenek meg. Az én célom inkább az organikus fejlődés volt: bizonyos tekintetben meghaladni az első kötetet (ez az én megítélésem szerint sikerült),
másfelől erősíteni az írói hangomat, amit épphogy csak megtaláltam.
Persze, van abban rizikó, ha az ember nem változik megfelelő ütemben, hiszen könnyen egy dobozban találhatja magát, de én előzetesen azt beszéltem meg magammal, hogy nem fogok túl sok figyelmet fordítani erre – mármint a dobozolásra. Rengeteg alkalmazott szöveget írok a Revizor színikritikusaként és az Utcajogász Egyesület sajtósaként, azoknál elsősorban arra törekszem, hogy mások igényeinek megfeleljek, prózaírás közben viszont megengedem magamnak azt a luxust, hogy legfőképp saját magamat szórakoztatom. Iszonyúan örülök, ha erre valaki rácsatlakozik, és az is teljesen rendben van, ha valaki nem tud.
Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?
Először csak az időskori önrendelkezésről és az aktív eutanáziáról szerettem volna írni egy idős értelmiségi nő szempontjából. Szerettem volna lebontani azokat a társadalmi előítéleteket, amik az időseket ostoba, a világ változásait elutasító, magatehetetlen embereknek ábrázolják. De aztán rájöttem, hogy nemcsak az idősek vannak feleslegesen gyerekstátuszba kényszerítve, hanem a tinédzserek is.
A szabadság, a jog, hogy döntéseket hozzunk a saját életünkről, és hogy felelősséget vállaljunk a döntéseinkért, tesz minket emberré. A könyvben három elbeszélőt szeretnék megszólaltatni, ahogy tettem azt a Megmenteni bárkit című regényemben is. A nyugalmazott egyetemi tanár mellett szerepet kap a könyvben az unokája, a harmadik hang pedig egy Svájcban élő, magyar származású, aktív eutanáziára specializálódott orvos nézőpontja lesz, aki kívülről,
és bizonyos szempontból felülről tekint a másik két szereplőre, és a probléma egészére.
A könyv megírásában egyébként speciális helyzetet teremt Karsai Dániel története, aki – reméljük – új fejezetet nyit majd az aktív eutanázia témájának hazai megítélésében. A témával már azelőtt elkezdtem foglalkozni, hogy ő a nyilvánosság elé lépett volna, és az ügyének alakulása merőben befolyásolni fogja az én történetem alakulását is. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy szereplőként megjelenítem majd őt a regényben. Mindenesetre nagyon drukkolok, hogy sikerre vigye az ügyét.
Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, miért?
Mostanában meglepően sok. Halász Rita Mély levegő, Vonnák Diána Látlak, Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című kötete, hogy említsek közülük hármat. Fiatal női szerzők jutottak eszembe kapásból, de egyik sem amolyan első kötet jellegű könyv, épp ellenkezőleg. Ez három kiérlelt munka, három megtalált írói hang és kifejezésmód, három a részletekre érzékeny, empatikus látásmód. Mindhármat nagy élvezettel olvastam.
Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?
Olyan van inkább, hogy olvasok egy könyvet, és sokáig nem értem, mit akar a szerző, aztán a könyv vége felé a homlokomra csapok, és megértem, miért olvastam addig azt a sok-sok oldalt. Danyi Zoltán A rózsákról című könyve volt utoljára ilyen élmény: állok a főszereplővel Brüsszel főterén, és megértem, amit meg kell értenem, hogy miért változik vérré az a rengeteg arany díszítés, egyszer csak közel kerül hozzám egy ember, aki addig a lehető legtávolabb volt tőlem – azt hiszem erre szokás a katarzis kifejezést használni. Visszatérve a kérdésre: ha elolvasok egy könyvet, és nem tetszik, biztos, hogy nem futok újra neki – nagyon rövid ahhoz az élet.
