A Mastercard – Alkotótárs negyedik pályázatán Mohácsi Balázs is az első tíz közé jutott. Többek között arról mesélt, hogy tervezhető-e egy szépirodalmi mű, és hogy mi köze van Iggy Popnak ahhoz, ahogyan írni próbál.
Idén már negyedik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 63 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. Az ösztöndíj 2024-as két nyertesének neve a Tavaszi Margón derül majd ki. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top10-et – ezúttal Mohácsi Balázs mesél az alkotófolyamatról.
Olvasd el a többi döntős válaszait is: Horváth Imre Olivér, Bánkövi Dorottya, Marton Krisztián, Vörös Anna.
Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?
Mint azt jól tudjuk, az élet sosem fenékig Sacher-torta. Az én életem se. És a könyvem megjelenése és az akörüli dolgok sem képeznek ez alól kivételt. A könyv megjelenése szükségszerű, mert a korábbi ballépéseim okán elkerülhetetlen volt. Szóval megéltem a könyv megjelenését: éltem az életem.
Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?
Az első ballépés az volt, amikor egyszer naivan eszembe jutott valamiről, hogy akár le is írhatnám. De a valódi ősbűn akkor esett meg, amikor másodszor is ezt tettem. Úgy maradtam. És azóta is úgy vagyok maradva. Így. Aztán sajnos magával ragadott a hiúság, és az írásaim közül néhányat publikációra is ajánlottam. Idővel az első kötetem is összeállt.
Ekkor már megoperálhatatlanul látszott, hogy írok.
Azóta is tart a lejtmenet. És úgy tűnik, mindig van lejjebb. Az új kötet a jelek szerint ezt fogja demonstrálni. De ez nem terv-, inkább sorsszerű. (Az éthoszom vagy micsodám, a világképem mélységesen ellenáll annak a gondolatnak, hogy egy szépirodalmi mű valóban tervezhető lehet.)
Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?
Az ember nem nagyon tud ugyanúgy állni nemcsak a könyveihez, de a verseihez vagy a bekezdéseihez, talán a mondataihoz sem. Eltérő, különböző dolgok, más gondolatok, más szabályok, más körülmények, más satöbbik között jönnek létre. Nagy tanulságaim nincsenek, legalábbis semmi olyasmi, ami bulvárosítható, közszemlére tehető.
Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?
Legszívesebben azt válaszolnám, hogy semmit. De sajnos tavaly már eljárt a pofám. Szóval elmondok egy – nem olyan nagy és nem kifejezetten eget rengető – titkot. Van ez a kései élőfelvétele a China Girlnek.
Mostanában úgy próbálok írni, ahogy 2:00-nál elcsuklik Iggy Pop hangja, miközben azt üvölti, hogy „It’s in the white of my eyes”.
Vagy ahogyan Don Bolles dobol. Vagy mint ez a Joan Jett-dal.
Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, mi tetszett benne?
Sok ilyen volt Fehér Renátótól Kállay Eszteren, Vida Kamillán és Vonnák Diánán át egészen Zilahi Annáig. (Azt nehéz megmondani, hogy Fekete Richárdnak melyik az első kötete, de bármelyik is, azt is szerettem. Nagyon.) Hogy csak a barátaimat említsem. De Mán-Várhegyi Réka, Mécs Anna, Simon Márton, Szabó Marcell, Totth Benedek első könyveit is bírtam. Ha ránagyítanánk, mindegyiket másért. Messzebbről nézve ezt a kis tablót, azt mondanám, hogy
a maguk idejében mindegyik könyv autonóm, erős hangot ütött meg, markáns látásmódot közvetített,
aminek következtében izgalmas tematikai és/vagy poétikai ajánlatokkal, példákkal álltak ki a porondra. Szóval lényegében többek és jobbak voltak egy par excellence „első kötetnél”.
Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?
Az első Bertók László-könyv, amivel találkoztam, a Pénteken vasárnap volt 2010-ben. Nyeretlen elsőéves egyetemistaként se a kortárs költészetről, se a Bertók-életműről nem tudtam semmit. Csak evidensnek tűnt, hogy van ez a pécsi költő, én meg pécsi irodalmárnak vagy mifenének készülök, szóval elmentem a kötetbemutatóra. (Mondjuk lehet, hogy édesanyám ezt úgy mesélné, hogy az ő ötlete volt és ő vitt el. Nem kizárt, hogy így történt.)
Nemcsak hogy elment a fejem mellett a kötet, hanem tulajdonképpen taszított is.
Nyilván fingom sem volt róla, hogy ez egy nagy és jelentős életmű sokadik – köztes – állomása. És nem volt világos, hogy ez a pécsi költő miért fontos, húszévesen abból a kötetből számomra nem derült ki.
Mondjuk olyan túlzásba nem esnék, hogy én voltam nagylelkű második esélyt adni, inkább a Bertók-életmű adott második esélyt nekem, amikor elkezdtem szisztematikusan elolvasni az első kötettől. Azt semmiképp sem állíthatom, hogy azóta a Pénteken vasárnap a kedvenc Bertók-kötetem lett, de az életmű folyamatában felismertem a jelentőségét, és már tudom értékelni. Az meg hab a tortán – nézőpont kérdése, hogy a sors kegye vagy iróniája –, hogy 2015-től jó kapcsolatba kerültem Laci bácsival, most meg, az utóbbi években irodalomtörténészként is az életművével foglalkozom. Ha valaki 2010-ben, az ominózus könyvbemutatót követően megjósolta volna ezt, alighanem hevesen körberöhögtem volna. Erre tessék.
