„Nem voltam erőszakos természetű. Ha most visszatekintek azokra a napokra, úgy látom magam, mint egy csendes, könyveket kedvelő fiatal férfit, aki azzal küszködik, hogy rájöjjön, hogyan is váljon íróvá, s aki egészen bele van merülve az irodalom- és filozófiakurzusaiba a Columbián. (...) A könyveimet akartam olvasni, írni a verseimet és inni a barátaimmal a West End bárban” – összegzi az egyetemista éveit Paul Auster Az akaratlan lázadó című, magyarul az Új Forrás hasábjain, Szűcs Balázs Péter fordításában megjelent esszében.
Csakhogy „a tűz, a vér és a halál éve” teljességgel felforgatta az életét. 1968-ban félmillió honfitársa Vietnámban szolgált, Martin Luther King merénylet áldozata lett, és a háború után született nemzedék tagjainak úgy tűnhetett, a keleti parton az apokalipszis kaszál. „Az őrültség a kártyák akkori leosztására adott tökéletesen értelmes válasznak tűnt számomra ‒ ezt a leosztást kapta az összes fiatal férfi 1968-ban” – olvassuk a fentebb már idézett helyen.
A szövegből az is kiderül, hogy a halk szavú könyvmolyból a villámcsapásszerű véletlen varázsolt kerítésbontó tüntetőt. És a kiszámíthatatlanság lépten-nyomon előbukkan Paul Auster regényeiben is,
hogy beláthatatlan, varázslatos irányokba kormányozza azok cselekményeit.
A baseball és a zsebben lapuló ceruza
„Auster különböző nyilatkozataiban gyakran elmondja, hogy életműve egészének nincsen előre megtervezett konzisztenciája, soron következő művét még csak nem is az az ambíció hozza létre, hogy programszerűen és radikálisan különbözzön vele korábban írt írásaitól, sokkal inkább az, hogy létrehozzon, papírra vessen valami olyasmit, ami korábban ugyanúgy nem létezett, és csakis abban a formában tud alakot ölteni, amelyben megszületik” ‒ írta a Timbukturól szóló, az Élet és Irodalomban olvasható kritikájában Csuhai István.
És ha a legenda igaz, nemcsak a harmincnégy kötetből álló életmű kanyargott hetvenhét éven át a sors szeszélye szerint,
hanem az íróság felé is a véletlen indította el Austert.
Az 1947. február 3-án, egy jómódú newarki zsidó családban született Paul Auster ugyanis nyolcéves korában azért nem kapott autogramot a New York Giants baseballcsapatát erősítő hősétől, Willie Maystől, mert a szülei otthon felejtették a ceruzát. Attól fogva a kis Paul legalább egy írószerszámot mindenhova magával vitt, és amint a 1995-ben, a New Yorkerben megjelent Why write? című írásában kifejti:
„Ha van egy ceruza a zsebedben, jó esély van rá, hogy egy nap kísértést érzel, hogy használni kezdd”.
Telefonközpontos, gondnok és francia fordító
A könyvek szeretetét Auster alighanem az Aeneist és az Odüsszeiát, Ovidius Átváltozások című művét, valamint Dante Isteni színjátékát is angolra fordító nagybátyjától, Allen Mandelbaumtól leste el. És később neki mutatta meg az első verseit is. Auster ugyanis költőként indult, és úgy érezte, a prózaíráshoz még élettapasztalatot kell gyűjtenie.
A középiskola elvégzését követően ezért Byron nyomdokain bejárta Európát. Megfordult Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban, James Joyce iránti rajongása miatt pedig Dublinba is eljutott.
Aztán, amikor visszatért az Egyesült Államokba, a Columbiára iratkozott be. Majd pedig az 1970-es évek elején, részben talán, hogy hatvannyolc „őrületéhez” közelebb legyen, részben pedig az irodalom miatt Párizsba költözött. Dolgozott telefonközpontosként és gondnokként, a legtöbb időt azonban az egyetemen megismert barátnőjével, Lydia Davisszel töltötte. Együtt fordították Sartre-ot,
de Austernek Mallarmé- és Jacques Dupin-verseiből is jelent meg angol nyelvű kötete.
1974-ben Davis és Auster visszatértek az Egyesült Államokba, összeházasodtak, 1977-ben született egy Daniel nevű fiuk, nem sokkal később azonban elváltak az útjaik. 1979-ben, az édesapja halálakor Auster jelentős összeget örökölt, és voltaképpen ennek köszönhető, hogy attól fogva teljes egészében az írásnak szentelhette a napjait.
Érzelmi fényesség és posztmodern homály
Az viszont aligha véletlen, hogy az amerikai (poszt)modern klasszikusa lett. Az 1982-ben megjelent, A magány feltalálása című első prózakötetének az apjával és a nagyapjával való kapcsolata, valamint az apasághoz való viszonyulása a központi kérdései.
A magány feltalálásában felvonulnak Auster írói arzenáljának legfontosabb elemei: a pontos megfigyelések, az érzelmi projekciók, a töredékes leírások, a diszfunkcionális családi kötődések, amik kihatnak a szereplők egyéb kapcsolataira, de az önmagukhoz való kapcsolódásra is. A két részre tagolódó szöveg kafkai sötétsége és szürrealizmusa elegyedik a francia újregény fragmentáltságával, szikár hiátusaival,
és mindkét fejezetét beragyogja egyfajta erős érzelmi fény.
A már többször szóba hozott véletlen, továbbá az írás meg az önéletrajziság mellett tán épp ez az a megfoghatatlan és meghatározhatatlan, de valamelyest mégiscsak transzcendensként megragadható „posztmodern balladai homály” az, amivel minden művében találkozunk.
Nyomozás ismeretelméleti rejtélyek után
Auster pályáján a New York trilógia első része, az 1985-ben megjelent Üvegváros hozta meg az áttörést. „Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő. Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte” – olvassuk Vághy László fordításában a három részből álló kísérleti detektívregény-sorozat lapjain.
Bár a New York trilógia részei, az Üvegváros, a Kísértetek és A bezárt szoba látszólag tényleg krimik, Austert a zsáner toposzainál jóval inkább foglalkoztatta az,
hogy a műfaj díszletei között a létről és az identitásról tegyen fel kérdéseket.
Stephen Schiff ezt az attitűdöt úgy jellemezte, hogy a konkrét bűnesetek kinyomozása helyett Auster detektívjei inkább a szerzőség következményeit, az ismeretelmélet rejtélyeit és a nyelv álarcait kívánják felkutatni.
A kései nagyregény
Bár Auster életművét nehéz bármelyik irodalmi áramlattal vagy divattal rokonítani, munkássága kapcsán szokás a 19. századi amerikai transzcendentalisták, Henry David Thoreau és Ralph Waldo Emerson hatásának nyomait emlegetni. Az pedig vitán felül áll, hogy Edgar Allan Poe, Samuel Beckett és Nathaniel Hawthorne is sokat jelentettek neki.
Auster „erősen stilizált, furcsa humorú, posztmodern regényeiről vált ismertté, amelyekben az elbeszélők rendre megbízhatatlanok, így aztán folyamatosan változnak a cselekmény tartópillérei” ‒ írta 2010-ben Joyce Carol Oates. És ez többé-kevésbé a nyolcvanas-, a kilencvenes- és a kétezres években publikált Auster-könyvekre, így a Holdpalotára (1989), A véletlen zenéjére (1990), Az illúziók könyvére (2002) és Az orákulum éjszakájára (2003) is igaz.
Szerintünk ezek azok a könyvei, amiket kár lenne kihagyni:
A kedden elhunyt Paul Auster lenyűgöző életművet hagyott hátra. Ebben a cikkben öt könyvét ajánljuk, melyek segítségével megismerheted a munkásságát.
Tovább olvasokA nagybetűs nagyregény azonban 2017-ben, a szerző hetvenéves korában készült el. A 4 3 2 1, írja róla fordítója, Pék Zoltán, „különbözik az eddigi műveitől abban, hogy ennek bemutatásához Auster nem abszurd vagy szélsőséges élethelyzetet használ (gondoljunk a megszállott nyomozásra a New York trilógiában, vagy az abszurd falépítésre A véletlen zenéjében), hanem négy mindennapi életet a maga banalitásaival és bíbelődésével, nyűgeivel és nyavalyáival”.
A 4 3 2 1-ben Auster az emberre ‒ és persze az írásra koncentrál.
A regény egy hátborzongató epizódjában pedig az önéletrajziság és a véletlen motívuma is összeér. Amint a Guardian is utal rá, tizennégy évesen, egy nyári táborban túrázás közben Auster szemtanúja volt, hogy egy tőle alig pár méterre álló társát villámcsapás éri, és a fiú azonnal szörnyethal. Ez a tragédia megváltoztatta Auster életét, és a 4 3 2 1-ben is visszaköszön a jelenet egy változata: a négy Achie Ferguson nevű főhős közül az egyiket egy villámcsapás közben leeső faág üti agyon.
Betegség, hattyúdal és családi tragédiák
Az elmúlt években szörnyűségek sora árnyékolta be Auster életét. 2022-ben drogmérgezésben halt meg a tízhónapos unokája, majd hetekkel később kábítószer-túladagolásban a fia, Daniel. Aztán 2023 márciusában az író második felesége, Siri Hustvedt nyilvánosságra hozta, hogy Austert tüdőrákkal küzd.
Utolsó, Baumgartner című könyvét Auster már a betegséggel vívott harc közepette fejezte be. A kötet 32. lett a 2023-as év végi listánkon, és azt írtuk róla, amikor a hét könyve volt nálunk: „A Baumgartner az öregedés, az emlékezés, a nosztalgia és a gyász regénye, melyben egy élete vége felé járó író idős főhősén keresztül, önéletrajzi elemek sokaságát felhasználva néz szembe a múlttal és
készít egyfajta édesbús, nosztalgikus és sokszor fájdalmas számvetést”.
Most pedig, hogy pár pillanatképben mi is bemutattuk ennek a páratlan életútnak a legfontosabb fejezeteit, térjünk vissza a szöveg elején idézett esszére. A 2008-ban publikált Az akaratlan lázadóban Auster azt írja ugyanis: „Most 61 éves vagyok, de a gondolkodásmódom nem sokat változott a tűz és vér éve óta, és ahogy kezemben tollal egyedül ülök ebben a szobában, ráébredek, hogy még mindig őrült vagyok, talán őrültebb mint valaha”. Bölcsen tesszük tehát, ha az egykori csendes könyvmolyt így őrizzük meg az emlékezünkben mi is.
Forrás: Guardian, The New York Review, The New York Times, Új Forrás
Nyitókép: Flickr / BBC World Service
