A 2020-ban elhunyt John le Carré halála után szinte biztos volt, hogy George Smiley, a brit hidegháborús kémtörténetek egyik leghíresebb figurája már nem fog új történeteket kapni. Viszont a szerző fia, Nicholas Cornwell (író álnevén: Nick Harkaway) a nyakába vette a feladatot és ott folytatja, ahol édesapja abbahagyta. A Karla választását is apja jegyzetei alapján készítette el. A folytatásban természetesen nem maradnak el a megszokott kalandok, most egy orosz kém nyomába kell erednie Smiley-nak, hogy megmentse Európát a pusztulástól.

Nick Harkaway

Karla választása

Ford. Nagy Gergely, Agave, 2025, 336 oldal.

Megveszem

1963 tavaszán járunk, Európa jórészt romokban hever a szovjetek elleni háború miatt. Smiley stabil házasságban él, visszavonult, már nincs sok kedve a kémkedéshez, de mégis munkába kell állnia. A híres kém tehát kihallgat egy magyar menekültet, és hirtelen Kelet-Berlin sötét sikátoraiban találja magát.

Nick Harkaway: Karla választása (részlet)

Ford.: Nagy Gergely

– Rendben – mondta Kontroll az irodájában, az ötödik emeleten. Még nem telt el elég idő az évből, hogy túlságosan meleg legyen a puritán helyiségben, tehát csípősen hűvös volt, Kontroll pedig vékony kötött kardigánt viselt, amely valahogy mégsem rejtette el a kilógó bordáit. Ahogy elfordította a fejét, a szemüvegén megcsillant az asztali lámpa fénye, és ettől valahogy minden más vonása eltűnt. – Kell. De nekem kell, senki másnak, érti? Senki másnak! A Körönd összes többi dolgozója előtt úgy kell tűnnie, hogy csak egy újabb harmadosztályú érdekeltség bukkant föl. És lehet, hogy a végén kiderül, így is van. Általános tájékoztatásul: egy szövetséges szolgálat perzselte meg, és túl ügyetlen, hogy visszaépüljön. Vagy talán kicsit a nyilvánosság előtt is történt, és végleg leírták. Alacsony szintű forrás, jóformán meg sem éri a ráfordított időnket. Kódnévnek… válasszanak valakit a Gilbert–Sullivan figurák közül. Frederick. Marmaduke. Stanley. Úgy iktassa a papírokat, mintha lenne jobb dolga is. Rendesen írja be a listába Sarrattba, de nem küldjük el, amíg én nem mondom.

Millie McCraig bólintott.

– Kell majd neki pesztra.

– Tom Lake az Utazásiaktól. Hívja be Brixtonból, szóljon neki, hogy én mondtam. Mondja azt, hogy büntetésből kapja a feladatot, és hogy ezt másoknak is terjessze. Megsértett barbár ateizmusával. Egyébként ateista?

– Nem tudom. Valószínűleg.

– Hát, ha nem az, akkor kenetteljes kegyessége sért. Nem akarja leírni?

– Nincs rá szükség, köszönöm.

– És még egy: Smiley-t akarom.

– Behívom Sam Collinst.

– Én Amadeust kérem, maga meg Clementit ajánlgatja! Nem, Millie, Collins nem jó. Sem Collins, sem Haydon, sem Esterhase, sem az a szerencsétlen Alleline. És Bobby Maston sem, vagy a Kutya és Kacsa pultosa. George Smiley! – Bosszankodva legyintett szinte átlátszó kezével, mintha elege lenne már a nő engedetlenségéből. – Smiley. Intézze el!

– Ugye tudja, hogy nem hívhatja vissza csak úgy?

– Nem hívom vissza. Magát utasítom, hogy hozza vissza. – A szemüveg mögül undok, mindentudó tekintet meredt Millie szemébe.

– Nem fogja egyből otthagyni az életét, csak azért, mert én erre kérem.

Ez sajnos így is volt.

Tavaly, egy sötét őszi délelőtt, a sok-sok rémes dolog után, Millie rászánta magát, és egyszerű vallásos elveit sutba dobva azt javasolta Smiley-nak, egyszerűen pakoljanak össze, és szökjenek el ketten, tűnjenek el örökre.

Mehetnének Új-Zélandra, mondta, ott él a nővére a saját farmján. Smiley igen udvariasan válaszolt.

– Gondolom. De felteszem, maga meg tudja nekem szerezni úgy egy hétre. Vagy akár csak negyvennyolc órára. Nem tudja?

Millie tudta, hogy nemet kellene mondania, és békén hagyni George-ot.

– De – sóhajtotta helyette.

A közelmúlt nagy viharai után a Körönd kisebb fénykorát élte. Kontroll meggyőződése, hogy türelemmel kell értesüléseket szerezni, nem az intervencionalista amerikai módon, Hruscsov és Kennedy tevékenységének fényében bölcsebbnek tűnt. És ha egyesek (azaz Bill Haydon) több akcióra vágytak, hát megtalálhatják a módját anélkül is, hogy az egész világot felforgatnák.

Maga Haydon átadta a kairói irodát Percy Alleline-nak. Senki sem tudta, ezután hová helyezik. Venezuelába, jelentette ki nagy meggyőződéssel Roddy Martindale, italt fog csempészni Kubába, és hálózatokat kiépíteni Caracastól Reciféig. Badarság, vágta rá Brookes: most már biztosan Addis-Abebába megy, a szovjetek nagyon nézegetik maguknak Afrikát. Amikor nekiszegezték a kérdést, Haydon azt felelte, hogy neki mindkettő megfelel, amíg talál festővásznat, nőket és bort, és ebből a bölcsebb hallgatók rögtön le is vonták a következtetést, hogy egyik feltételezés sem helyes.

Na és Smiley állása, érdeklődtek, nem azt fogja megkapni? Még nem; hacsak nem; na de ki más; és ugyan miért ne?

Tucatnyi hasonló kérdés és spekuláció táplálta a St. James-i szürke pletykákat a hal és a brandy között, de tisztábban senki sem látott tőlük.

Előző év augusztusában, majdnem pont a Fal építésének évfordulóján, egy magas rangú, mindenhez kiváló hozzáféréssel bíró szovjet katonatiszt felajánlotta titkos szolgálatait Nagy-Britanniának a tisztesség és az észtek szabadsága jegyében. Első terméke egy értékelés volt a balti hajóépítők kapacitásáról és a légierő hatótávolságáról az Atlanti-óceán északi részén, amitől elájult az egész Admiralitás. Kontroll négy különböző – moszkvai, leningrádi és rigai – forrásként vezette be Vlagyimir tábornokot, és mindnek külön pénzügyi forrásokat és kommunikációs vonalakat jelölt ki, mint egy anyamedve, aki az orrukig a hóba temeti a bocsait.

Úgy tűnt, egy hónappal később a sors egyensúlyba hozza a dolgokat, amikor lebukott Belgrádban a hálózat, amelyet Jim Prideaux állított fel ’57-ben. Beszélték, hogy a szovjeteknél új seprű állt szolgálatba: hideg, kiművelt elme, a Kreml hírszerzésének különböző szálait fogja össze – de hát beszélni mindig beszéltek mindenfélét. Igazából inkább úgy tűnt, mintha egyszerű gondatlanság lett volna a szerbeknél. A hálózat nem sok mindennel szolgált ’61 óta, és amúgy is volt már szó róla, hogy zárják le a műveletet.

Ezután két héttel a Köröndön ismét jól mentek a dolgok: egy csehszlovák kereskedelmi delegáció Franciaországban meglátogatott egy ünnepelt nyilvánosházat, és különleges alapossággal buktatták le magukat a párizsi rezidens orra előtt.

– Megszervezni se tudtam volna jobban! – jelentette ki a rezidens. – Rohadt nagy szerencsém volt, meg maguknak is. – Kért és kapott is egy csapat csehül beszélő inkvizítort, hogy helyben kihallgathassa őket, és támogatást a dugipénzből a helyzet további kiaknázáshoz.

Felderengtek előttük a Vasfüggöny mögötti gazdaság titkai, aztán egyre jobban ki is tisztult a kép.

Az üröm az örömben Hans-Dieter Mundt volt: magas rangú Stasi-tiszt, mélységesen titkos köröndi érdekeltség, és mindenki szerint igazi, vérbeli szemétláda, aki személyesen volt felelős Alec Leamas és Liz Gold haláláért októberben, amikor sötét fordulatot vett az év.

Kontroll szándéka az volt, hogy Smiley irányítsa majd Mundtot a keletnémet apparátuson belül, de a hónap végére nyilvánvalóvá vált, hogy mást kell kitalálni. Mivel az volt a kiindulópont, hogy senki mást nem akar beavatni, Kontrollnak el kellett döntenie, hogy Peter Guillamet bízza meg Mundt felügyeletével, vagy ő maga vállalja. Csakhogy Kontroll még mindig forrófejű tacskónak tekintette Guillamet, aki túlságosan is bele volt bolondulva a háborús évek Köröndjének nagy mitológiájába. Huszonkilenc évesen jóformán még gyerek. És nagyon szerette Alec Leamast, tehát gyűlölte Mundtot.

– És ha megkérném erre, Peter… Mit gondol? – mélázott Kontroll az irodájában egy héttel a Guy Fawkes-nap után. – Mit szólna hozzá?

– Nem örülnék – felelte Guillam. – De attól persze megcsinálnám.

– Persze hogy megcsinálná. De mi lenne az elszólásokkal?

– Mi lenne velük?

– Mert, tudja, nem kéne sok. Egy rossz szó, és Mundt megy is a vágóhídra. Odaát nem nagyon törődnek holmi bizonyítékokkal, bármit is állított Fiedler. Minden a lojalitáson áll vagy bukik. Elég egy-két megfelelő elszólás, és máris igazságot szolgáltathatna Alecnek.

– De hát mi nem az igazságszolgáltatással foglalkozunk, igaz? – nézett rá Guillam. – Az egy másik osztály feladata.

E megkérdőjelezhető ígéretéért Guillam meg is kapta a Causse-Bergen Nemzetközi Szőrmekereskedelmi Vállalat igazgatói székét: a kikezdhetetlen fedőcég irodái a Spree nyomasztóbb partján működtek.

Egyiptomban, Lengyelországban, Japánban vígan működtek a hálózatok, szállították is folyamatosan az anyagokat. Talán fent, az ötödik emeleti elefántcsonttornyában Kontroll még mindig az ’59-es Zsebkés-művelet rettenetes végén kesergett, de ezzel egyedül maradt. A hírszerzők munkája, legalábbis ahogy a terepen dolgozó, operatív ügynökök szokták egymásnak mondogatni némi büszkeséggel, nem valami biztonságos szalonbéli szórakozás. Nem azért dolgoznak itt, mert el akarják kerülni a kockázatot.

Arról, hogy mi történt Alec Leamasszel alig néhány hónapja, egy lélek sem beszélt. És ha Peter Guillam történetesen kiült a Parliament Hillre egy komor éjszakán, és kilocsolt a város tulajdonát képező gyepre fél üveg skót whiskyt, majd a maradékot tisztelegve emelte a Postatorony és a Szent Pál-katedrális irányába, hát oda se bagózott rá senki. Ha Jim Prideaux a jeges szélben a prágai Károly híd korlátjára könyökölve a folyót kémlelte, és egy óvatos varjúnak elénekelte az ’Anne-Marie’-t, a francia idegenlégió egyik hadtestének indulóját, még a Státní Bezpečnost, még a csehszlovák titkosrendőrség sem tudott ebből semmilyen következtetést levonni – bár az biztos, hogy jelentés készült róla.

Nem sokkal a Kontrollal folytatott megbeszélése után Millie McCraig kilépett a Köröndről az Edward Herceg Színház művészbejárója melletti keskeny garázshoz, ahol az autójával parkolni szokott. Az elmúlt télen egyszer magában ő is elbúcsúzott Alec Leamastől, de ehhez nem volt szüksége külön helyszínre vagy bármilyen szertartásra. Valamikor karácsony és szilveszter között, boltba menet vagy a néhai férjének irodáját takarítva (nem őrizgette ő, csak nem űzte még ki belőle a démonokat, és egy nap hamarosan komolyan, de komolyan elkezdi kipakolni), egyszerűen hozzátette Alecet is az elesettekről vezetett saját listájához, felvéste a nevét egy csak az ő számára létező falra, aztán ostoba marhának nevezte magában.

Ha az ember titkos katonák házvezetésével foglalkozik, a titkos temetésekkel is együtt kell élnie.

Beült az autóba, és Oxfordnak vette az irányt. A nap éles téli fénnyel vonta be a boltok kirakatait és az úton a kátyúkat. Megmagyarázhatatlan módon a világ a halál dacára is ment tovább.

Fotó: Wikipédia