Vajon mitől lesz korunk kosztümös thriller-dömpingjében olyan érdekes egy 1830-as években játszódó nyomozás története, hogy a Netflix dollármilliókat áldoz filmadaptációjára, ráadásul egy rangos szerzői filmessel a rendezői székben? A fő hívószó nem szerepel az előbbi mondat high concept-készletében: a cilinderes detektívsztori egyik gyanúsítottja, nyomozója, majd életveszélybe kerülő hőse ugyanis nem más, mint a 19. századi amerikai irodalom máig legpiacképesebb alkotója, akinek nevéhez nem csak száznál több filmadaptáció fűződik, de
személyes élete is tömegfilmes produkciók tucatját ihlette hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb megközelítésekre.
Míg legendás fehér bálnája ellenére Hermann Melville-ről máig nem forgattak tengeri kalandfilmet, mint ahogy James Fenimore Cooperre sem húztak még bőrharisnyát Hollywoodban, addig akad egy halhatatlan horroríró, akinek mozgalmas élete számos irodalmi és filmes fikcióban összefonódott élve eltemetett áldozatokkal, halott menyasszonyokkal és borotvás gyilkos orángutánokkal. Edgar Allan Poe bő 150 évvel titokzatos halála után immár otthonosabban érzi magát életrajzánál a mesevilágában, ami minden korabeli írótársánál nagyobb népszerűséget és hosszabb utóéletet kínál neki – cserébe azért a pikáns szellemi izgalomért, amellyel megfűszerezi az ezerszer feldolgozott krimi- és rémfilm-kliséket az álomgyárak számára.
Poe, a népszerű mém
Természetesen jócskán akadnak műfaji regények, amelyek meg sem próbálnak a „megtörtént/megtörténhetett-e?” szexi homályzónájában lavírozni és pusztán népszerű mémként használják Poe személyét – aki volt már reformkori Indiana Jones Salamon Trónja nyomában (Marc Olden: Poe Must Die), utazást tett a Déli-sarkról a Föld középpontjába (Rudy Rucker: The Hollow Earth), vadászott vámpírokra Lincolnnal (Seth Grahame-Smith: Abraham Lincoln, a vámpírvadász), sőt ifjú újságíróként beszállt Batman mellé egy baltimore-i ámokfutó leleplezésére (Len Wein: Batman: Nevermore).
A legizgalmasabb művek mégis inkább azok, ahol a Poe életét tarkító fehér foltokat próbálják többé-kevésbé hihető kalandokkal kitölteni
(lásd Agatha Christie pár hetes eltűnése vagy Lev Tolsztoj halála esetében), különösen élete nyomorúságos végnapjait és rejtélyes végóráit illetően (Stephen Marlowe: Lighthouse at the End of the World, 1995; Matthew Pearl: The Poe Shadow, 2003; Leigh M. Lane: Finding Poe, 2012). Ugyanis bármilyen remekül képes kisajátítani magának Poe a pályatársak fiktív világait Haggardtól Vernén át Bram Stokerig, azon kevesek közé tartozik, akiknek erre a legkevesebb szükségük van, amennyiben nem szerzőjét, hanem hősét jelenti egy történetnek.
The Loves of Edgar Allan Poe (1942)
Poe ugyanis nem afféle fotel-fantaszta volt, mint Karl May vagy Jules Verne: élete viharos negyven esztendejét súlyos csapások tarkítják, élen a szeretett nők korai tragikus távozásával, amely egyfajta átokként kísérte végig édesanyjától nevelőanyján át bálványozott nejéig – a 13 esztendősen okirathamisítással nőül vett Virginiáig –, akinek tuberkulózis-halála számos verset és novellát ihletett, köztük olyan világhírű műveket, mint a Holló, a Ligeia vagy a Lee Annácska. Mivel ifjúkorától magának kellett megkeresnie a kenyerét egy olyan korban, amikor még a leghíresebb írók sem tudtak csupán tollforgatásból megélni, Poe szüntelen a nyomor szélén tengődött,
ráadásul heves vérmérsékletével és súlyosbodó alkoholizmusával botrányos hírű lett valamennyi városban, amelynek szerkesztőségeiben megfordult.
Egyszóval: igazi fenegyerek volt, aki pontosan beleillett a 20. században népszerűvé vált „renegát írózseni”-imázsba, jóval azelőtt, hogy a jazz- és a beat-korszak kitermelte volna annak amerikai díszpéldányait – így aztán a korai némafilmtől készültek róla jócskán melodramatikus életrajzi művek (Edgar Allen Poe, 1909; The Raven, 1915; The Loves of Edgar Allan Poe, 1942), középpontjukban a nyomor, az ital és a nejhalál könnyfakasztó szentháromságával.
Hagymázas víziók és botrányos életút
Hollywood azonban nem érte be a szenvedő költő romantikus alakjával, és még a lektűrirodalomnál is fogékonyabb volt a Poe személyét körülvevő legendákra, amelyekben könnyedén összemosódtak gótikus rémnovelláinak hagymázas víziói és a titkokkal, botrányokkal övezett életút szüntelen delíriuma. Nem csoda, hogy az egyik első irodalmi műre lecsapott, amelynek szerzője bemerészkedett ebbe a ködös határzónába. Egy évre rá, hogy 1949-ben Ray Bradbury a Marsra száműzte Lovecraft, Ambrose Bierce és Poe szellemét (The Exiles), a brit detektívregény egyik klasszikusa, John Dickson Carr megírta a Gentleman from Paris című novelláját, amely alig egy évvel (!) publikálása után filmverziót kapott az MGM stúdió jóvoltából, két korabeli megasztár, Joseph Cotten és Barbara Stanwyck főszereplésével. Az 1951-es The Man with a Cloak a Poe-fikciók népszerű zsánerösvényei közül a krimit választotta, íróhőse – saját fiktív detektívje, Dupin nevét felvéve – egy eltűnt irat után nyomoz, amely jogos örökségéhez juttathat egy ifjú hölgyet a ridegszívű femme fatale helyett, aki halálba hajszolta dúsgazdag kitartóját.
Egy évtizeddel később az olasz Antonio Margheriti mindjárt két horrorfilmjébe is beillesztette Poe alakját (Danza macabra, 1964; Nella stretta morsa del ragno, 1971), egyfajta keretfigura gyanánt, aki egy fogadásnak köszönhetően a krónikásává válik írókollégája végzetes egyéjszakás kalandjának egy élőholtakkal teli rémkastélyban. Míg a Carr-adaptáció csupán felveti annak csábító lehetőségét, hogy Poe személyes élményekből írta híres történeteit (némi párhuzammal a nyomozás és az Ellopott levél című Dupin-novella között), Margheriti már ki is mondatja az – 1971-es önremake-ben Klaus Kinski által alakított – íróval a főhős véres teteme mellett: „Minden művem valóban megtörtént, bár egyetlen olvasóm sem hiszi el!” A két olasz rémfilm ráadásul átemeli a filmvilágba a novellákra olyannyira jellemző látomásos képi stílust és szubjektív elbeszélésmódot, amely a 60-as évek elején az amerikai AIP-stúdiónál készült legendás Poe-adaptációk legmerészebb vonását jelentette – Vincent Price ihletett ripacskodása mellett –, a modernista horror (Rosemary gyermeke, Nővérek, Blind Beast) egyik fő előfutáraként szolgálva.
A titok
A The Loves of Edgar Allan Poe című, 1942-es biopic-ben maga Poe árulja el művei sikerének titkát, három szóban összefoglalva: „bizarr, romantikus és analitikus” – zsánerekre fordítva horror, románc és krimi. Sokáig ezek között válogatott a filmvilág is az író köré szőtt meséinél; ám a századvégen az alkotók már úgy vélték, vétkes hanyagság lenne bármelyiket is kihagyni.
A posztmodern Poe-opuszok kivétel nélkül romantikus rém-detektívsztorik,
csupán az arányok különböznek. Szató Simako rendezőnő Vámpírjában (1992) a konkrétan halhatatlanná vált írót egy gyilkosságsorozat felderítésére küldi a modern Londonba, amely végén Poe nemcsak leszámol a vérszívó szörnnyel, de bosszút állva Virginia hajdani megöléséért elragadja tőle jelenlegi szerelmét. A Francis Ford Coppola hosszú pályája kétségtelen mélypontját jelentő Twixtben (2010) egy lecsúszott, alkoholista horroríró tucatnyi kisgyermek lemészárlása ügyében nyomoz egy sötét kisvárosban, ám a rejtélyt csupán a rémálmaiban kísértő Poe hathatós segítségével sikerül megoldania, aki mintegy mellesleg egy vámpírlány szellemével is összehozza. A manapság leghírhedtebb Poe-film, James McTeigue Hollója (2012) pedig – ellopva William Hjortsberg 1994-es Nevermore című regényének alapötletét – egy baltimore-i sorozatgyilkos nyomába küldi élete utolsó hetében az írót, aki valamennyi áldozatával egy-egy Poe-novella mintájára végez (egyfajta posztmodern hommage-ként), majd hősünk kedvesét élve eltemetve markáns határidő-dramaturgiába illeszti a brutális rémtettek felderítését.
Mindezek tudatában távolról sem meglepő, hogy Louis Bayard új-mexikói krimiíró – aki előszeretettel nyúl 19. századi hírességekhez, lásd a Vidocq egyik nyomozásáról szóló The Black Towert, vagy a Dickens-hős Pici Tim köré kanyarított Mr. Timothy viktoriánus thrillerét – legismertebb műve, a 2006-ban kiadott Azok a halványkék szemek felkeltette Hollywood figyelmét: lévén nemcsak a kívánt műfaji elegyből áll, de a korábbi Poe-filmek számos népszerű motívuma is szerepet kap benne. A szívszaggató gyilkosságok utáni nyomozás szintén egy kevésbé feltérképezett életszakasz, Poe kudarcos West Point-évének idején játszódik, ráadásul a horrorisztikus detektívsztorit átszövi egy (kitalált) első szerelem története, főszerepben azzal a „haldokló/halott szépség”-figurával, amely nem csupán Poe életművében kísért, de a róla készült filmekben is (The Loves of Edgar Allan Poe, Danza macabra, Twixt).
Bayard ráadásul ravaszul összekapcsolja egymással a két szálat, a nyavalyatörésben szenvedő, ibolyaszemű leányzó személyében kulcsot kínálva a megoldáshoz
– amire már azzal is utal, hogy két híres Poe-alakból gyúrta össze, míg nevét a szép Lenore-ról kapta, addig „halványkék szeme” Az áruló szív rémnovella egyik szereplőjére utal, aki egyszerre áldozata és lidérce a tébolyult gyilkos-hősnek. Bayard írótársai többségénél hitelesebben idézi meg a 19. századi prózastílust és szellemesebben rejti el a kötelező Poe-utalásokat szövegében – kezdve a nyomozást vezető detektív nevével és otthonával (amely az utolsó Poe-novella címéből való), a bűnfelderítésben árulóvá vált szíven át a gyilkos és a Holló címszereplője közötti rejtett párhuzamokig – ráadásul a történet mindössze egyetlen, bár fontos ponton lép át a természetfelettibe, amely túlzott jelenlétével megmételyezi a Poe-ról szóló filmek többségét.
Halványkék szemek
Scott Cooper 2022-es filmadaptációjában ez a természetfeletti motívum – a síron túlról diktált költemény, amely elvezeti Poe-t a végső megoldáshoz –, teljesen elsikkad, mivel bizonyító erejétől megfosztva nem tűnik többnek a költő szokásos fantazmagóriáinál. A főként kőkemény, rögrealista bűndrámáiról ismert rendező egyébként is mindent elkövet, hogy az alapregényt minél közelebb tartsa a valóság talajához, eképp szinte kivételesnek tekinthető az elmúlt fél évszázad fantasztikummal telített Poe-filmtörténetében.
Halványkék szemek (2022)
Míg a regény a két főhős (Landor nyomozó és Poe kadét) első személyű elbeszélése között váltogatva két szubjektív olvasattal csalja újra és újra lépre az olvasóit, Cooper szigorúan objektív, kétszálú suspense-dramaturgiával szolgálja a krimi precizitását és a thriller feszültségét egyaránt – csupán pár röpke lázálmot engedélyez hőseinek. Ettől és néhány szükségszerű húzástól/tömörítéstől eltekintve a Halványkék szemek – Komár László-biopicet sejtető magyar címe ellenére – derekasan helytáll mindkét fronton. Egyszerre az alapregény erényeit tiszteletben tartó míves zsánerdarab és újító szellemű Poe-opusz, amely hitelesen és agyafúrtan aknázza ki a kivételes író misztikussá vált alakjából fakadó legizgalmasabb rejtélyt: ha a klasszikus kalandregények mögött állhat igazi kalandor (lásd Jack Londont) és a nagy szerelmes regények szerzői átélhették a Nagy Szerelmet (lásd valamennyit),
meglehet, a legsötétebb rémtörténetek írói sem csak képzeletben szembesültek az élet sötét rémségeivel.
